Kedves Olvasó!

Mielőtt ezt a könyvet elolvasod, tudomásodra kell, hogy adjak néhány dolgot:
Először is, ez a könyv teljes egészében, egy létező személy életét mutatja be. A helyszínek, a szereplők, az esemény a legutolsó részletig igaz, valóságos és megtörtént. Egyedül a nevek azok, amik kitaláltak, ugyanis ez a könyv szinte teljes titokban íródott, az érintettek és a szereplők megkérdezése nélkül. Ez nem egy fantasztikus történet egy hihetetlen hősről, nem egy, az örökkévalóságig tartó szerelmi történet feldolgozása és legfőképp, nem egy önsajnáltató mű, ami az élet nehézségeit eltúlozva próbál minél több olvasót nyerni.

Nem!

Ez az én igaz történetem, amiről úgy gondoltam, méltó arra, hogy papírra vetessék, arra, hogy barátaimmal, vagy akár ismeretlen emberekkel megosszam. A többé-kevésbé kalandos utamat mutatom be, egy utazást, amit lehet már sokan megjártak hasonlóképpen, de mégsem gondoltak bele teljesen, mi is történt velük, elsiklottak olyan dolgok felett, amik korántsem lényegtelenek, és talán nem is gondolnák, milyen érdekes lehet ez, ha megosztják másokkal. Olyan dolgokat tanultam meg az életről, annak rendjéről, lehetőségekről, barátokról és ellenségekről, szerelemről és szenvedésről, boldogságról és csalódottságról, küzdelemről és kitartásról, amiket mindenkinek meg kell tanulnia, ahhoz, hogy boldogulni tudjon ezen a világon, különben elvész. Talán azzal is, ha ezeket leírom segíteni tudok másoknak abban, hogyan is kell viselkedni, dönteni az élet egyes helyzeteiben, próbáin. Persze ez csak az én véleményem, az én életfelfogásom és az én gondolataim, más helyett nem tudom meghozni a döntést, és az élet nagy kérdéseire sem tudok választ adni, de ezzel a legnagyobb írók is így vannak. Nagy témákat dolgoznak fel, de mind-mind csak a saját látásmódjukból, más életéről semmit sem tudnak, és dönteni sem tudnak helyettük. Ahány élet annyi külön kis világ, annyi életstílus, egyik sem jobb a másiknál, mind egyenértékű, vannak nagyon hasonlók, vannak merőben eltérők, de ugyanolyan egy sincs. Az ember nem is gondolná, hogy mennyi izgalmat rejthet egy átlagos ember élete. Egy jó történethez nem kell semmi, sem csoda, sem egy esetleges tragédia, egyszerűen csak élni kell, és nem elsiklani az olyan dolgok felett, amikről úgy gondoljuk, hogy lényegtelenek, mert soha nem tudhatjuk, egy-egy apró kis momentumnak, egy mosolynak, egy ártatlan pillantásnak, egy ölelésnek, vagy egy búcsúintésnek, milyen hatásai lehetnek az élet további részére .Nos az elkövetkező sorokban, mint már korábban említettem, az én történetemmel ismerkedhettek meg. Biztos találtok majd olyan dolgokat amik veletek is megtörténtek, vagy csak hasonlókat. Lehet másképp döntöttetek vagy döntöttetek volna az adott helyzetekben, de ha megtettétek, remélem nem bántátok meg soha, hisz én is ezt tettem. Soha egyetlen döntésem nem bántam meg, mert ha a múlton rágódunk, nem vesszük észre mit hozhat a holnap.

Első Fejezet: Kezdet

„Születésünk pillanatától halálunk percéig életünk egy folyamatos utazás. A táj, az emberek és a vágyaink is változhatnak, miközben a vonat megállíthatatlanul halad tovább. Az élet maga a vonat, nem az állomás…”

Hol is kezdhetném? A nevemet nem árulhatom el, de valahogy mégis csak hívnia kell annak, aki ezt olvassa, hát szólítsatok Barátnak. Egy átlagos srác vagyok. Nincs bennem semmi különleges, nem vagyok élsportoló, nem vagyok lángelme, nincs semmi rendkívüli érzékem vagy tehetségem. Egy vidéki kis faluban nőttem fel. Alig háromszázan lakták ezt a három-utcás kis községet, mindenki ismert mindenkit, nem voltak titkok, olyan volt ez mint egy nagyra nőtt család. Voltak benne csendes, visszahúzódó, gyermeklelkű emberek, voltak olyanok, akik képtelenek voltak magukban tartani, bármilyen apró kis titkot, pletykát, akadtak, akik az életnek csupán az élvezését, az alkoholt vagy a testi örömöket tartották szem előtt, míg mások, a közösség érdekét szem előtt tartva ténykedtek éjt nappallá téve. Egy hamisítatlan vidéki kis falu volt ez. Emlékszem, egy barátom egyszer azt mondta rá: „A Falutok olyan kicsi, hogy az ember vagy szomszéd, vagy a másik utcában lakik.” Ezt nem szégyelltem soha, sőt, büszke vagyok rá a mai napig. Otthonom egy méretes családi ház volt, rögtön a falu központjával, a Faluházzal szemben. Gyakran nem tudtam aludni a bálok, összejövetelek és az azokkal járó, már-már elengedhetetlen ricsaj, muzsika miatt, vagy éppen a bortól már mámorban úszó öregek hangos kacajaitól és életről tartott vitáiktól. Családunknak szinte részesei voltak az udvar lakói. Állatokat tartottunk, baromfit, illetve sertést. Rengeteg tennivalónk volt a ház körül, s ennek főként eme jószágok voltak az okozói. Régimódi családban nevelkedtem. Édesapám kemény kezű, de igazságos ember, szereti a munkát, a focit, a forma 1-et, egy szokványos apa. Édesanyám jólelkű, házias asszony, aki nagyon makacs, igazi nő, ha valamit a fejébe vesz, akkor arról senki nem tudja eltéríteni. Két testvérrel is megáldott a sors, közülük egyikkel egyszerre láttuk meg a napvilágot. Egyszerre de mégsem ugyanakkor, életünk első útján én voltam a gyorsabb és ez így is van jól. Ikertestvérem, bár velem egykorú, mégis merőben messze áll tőlem. Olyan szakadék van köztünk, gondolkodásban, életszemléletben, ami talán egy kicsit el is idegenít egymástól. Nem vagyunk olyan ikrek, akik kitalálják egymás gondolatait, és nem is osztunk meg egymással mindent. Különös a kapocs, ami kettőnk közt van, de létezik, nekem ez a legfontosabb, s ha halványulni látszana én gondoskodok róla, egy szóval, egy tettel, bármivel annak érdekében, hogy megerősítsem azt. Kisebbik testvérem még csak egy igazi gyerek. Számára az élet a szülői házat, az otthon megnyugtató melegét és a teljes szülői támogatottságot jelenti. Sokan azt gondolják, jó dolog az, ha van két testvére is az embernek. Még ma is hallom a fejemben a falubeli öregasszonyok hangját: „Nézd csak ezeket a gyerekeket, milyen jó dolguk van, hárman mégis más felcseperedni, mint egyedül…” Hát igen, valóban más, de a más nem mindig jelent jót. Az én esetemben például kifejezetten rossz értelmet nyer ez a szó. Kénytelen voltam testvéreim árnyékában felnőni. Hiába tettem bármit, lehettem osztályelső éveken át, nyerhettem akármilyen szavaló vagy éppen történelmi versenyt, mégsem láttam ugyanazt az örömöt és büszkeséget szüleim arcán, mint amit akkor láttam mikor egyik öcsémnek nem lett hármas a bizonyítványában, vagy éppen a másik egy rajzversenyen jeleskedett. Egész gyermekkoromban mások elvárásainak akartam megfelelni. Ezt talán kicsit bánom, de hát az életét mindenki csak egyszer éli. Ebben senkinek sincs korábbi tapasztalata, az ösztöneire, a józan eszére és a szívére hagyatkozik minden egyes ember ezen a Földön. Általános iskolás éveimet a szomszéd faluban töltöttem. Ezek alatt az évek alatt rengeteg emlékkel gazdagodtam, jóval és rosszal egyaránt. Ugyanolyan voltam, mint a többi srác az osztályomból. Megőrültem a Dragon Ball-ért, a Pokémon-ért, ugyanúgy gyűjtöttem a különböző kártyákat, érmeket, mint mindenki. Akkoriban mindenki ezt csinálta, senki nem akart lemaradni vagy kihúzó lenni, mindenki a részese akart lenni. Talán annyiban különböztem a többi korombelitől, hogy az átlagosnál is jobban rabja voltam a rajzfilmeknek. Olyannyira, hogy már német adókon is megvoltak az időpontjaim, amikor a képernyő elé meredtem. Kezdetben nem értettem mit mondanak, csak néztem, figyeltem és próbáltam a cselekményből, a mozgásokból összerakni, mit is jelentenek az egyes szavak, kiáltások. Ahogy teltek az évek egyre inkább értettem, mi is történik ezekben a mesékben és csak később döbbentem rá, milyen nyelvérzékre is tettem szert ezzel a hobbimmal. Mondják, hogy az ember kiskorában a legfogékonyabb, nos én ezt a saját bőrömön tapasztaltam. Az iskolában felső tagozattól kezdve tantervbe került a német. Az osztálytársaim minden év elején versengtek azért, hogy mellém ülhessenek. Szívesen segítettem mindenkinek dolgozatíráskor, vagy éppen feleléskor. Nemegyszer fordult elő, hogy még a tőlem legmesszebb ülő is az én segítségemért akart megfulladni dolgozat közben, jelezve ezzel, hogy csak én nyújthatok gyógyírt számára. Őszintén szólva, eléggé élveztem ezt a kis hatalmat, de sajnos később jöttem rá, hogy volt olyan barát, aki csak e miatt a tudásom miatt volt olyan jóban velem. Talán még akkor nem tudtam, de akkor kaptam az első pofont az élettől, még ha ez nem is tűnik olyan vészesnek. Nem voltam balhés gyerek, a légynek sem tudtam volna ártani. Az erőszakosságnak vagy agressziónak még csak a magja sem volt meg bennem. Nem láttam értelmét, én csak békésen, boldogan akartam eltölteni az iskolás éveket. Sajnos ezt nem mindenki gondolta így, voltak erőszakosabb gyerekek is, akik hamar megtaláltak maguknak. Gyermekkorom egyik legnagyobb traumája, és egyben meghatározó eseménye volt, mikor három, nálam jóval idősebb gyerek, minden ok nélkül, jól helyben hagyott az iskolaudvaron. Ez hatással volt a későbbi éveimre. Nem tudtam igazán bízni senkiben, egy apró kézlegyintésre is, még ha nem is felém irányult, a fejemhez kaptam. Féltem. Nem tudtam pontosan kitől, de akkor megtört bennem valami. Mire végzőssé cseperedtünk, azt hittük már felnőttünk, pedig ez nem így volt. Az érzés, hogy egy iskolában legidősebb vagy, hogy már nyolc éve ismernek a tanárok, tudják minden egyes rossz szokásod, balhéd, az valami leírhatatlan. Ez olyan, amit mindenkinek át kell élnie. Hogy is lehetne megfogalmazni azt, amikor már a folyosón lépkedve is azt látjuk és halljuk magunk körül, hogy: „Nézd ott jönnek a nyolcadikasok” Az iskolámban minden év végén a végzős osztály egy focimeccsen vehetett végső búcsút az intézménytől, egy, a maradókból illetve férfi tanárokból összeverbuvált csapattal megküzdve. Amikor a maradók közt voltunk, nyertünk és már szinte biztosnak éreztük, hogy mikor mi leszünk a távozók, megszerezzük a győzelmet. Talán ezért és talán, mert a sors akarta így, nem tudom, de döntetlen lett. Kicsit csalódottak voltunk, de legalább nem ismétlődött meg a tavalyi és nem szálltunk el magunktól. Az évzárón szinte ököl nagyságú gombóccal a torkomban vártam az emlékplakett kiosztását. Ezt minden évben a végzős osztály legkiemelkedőbb tagja kapta. Két esélyes volt rá, jómagam és egy lány, aki nem nyújtott semmi kiemelkedőt, mégis mindenki szerette. Amikor meghallottam, hogy a kiosztáskor az ő nevét mondták a mikrofonba, a könnyeimmel küszködve mosolygós arcot vágtam, tapsoltam, majd gratuláltam neki. Nem tudtam miért pont ő és miért nem én, de egyvalamit tudtam, a következő iskolámba nem fogok ennyi energiát belefektetni az iskolai közösségbe, hisz a kertben is mi értelme a fák ápolásának, ha azok nem hoznak gyümölcsöt, mikor eljött az idejük. A gyümölcsöket nem az iskolai közösségi munkák hozták, hanem az osztály. Olyan barátságok kötődtek, melyek a mai napig erősebbek az időnél…

Második fejezet: Haver

„Az az igazi barát, akire mindig számíthatsz, aki minden különösebb ok és cél nélkül is melletted van. A barátok felvidítanak, ha rossz a kedvünk, velünk nevetnek, ha vidámak vagyunk, de a legfontosabb, hogy akkor is mellettünk állnak, ha igazából semmire sincs szükségünk…”

Bár a legtöbb barátom kiskoromban az iskolából, illetve a faluból volt, volt egy valaki, aki nem kapcsolódik egyikhez sem. A szomszédunkban lakik édesapám testvére, felesége és két lányuk. Az ő unokatestvérük, akinek nevét nem mondom, ezért csak Havernak hívom. Annak ellenére, hogy ezt a becenevet adtam neki, ő az egyik legjobb barátom. Kezdetben még csak a családi ünnepeken találkoztunk. Falunapokon, búcsúkon, karácsonykor vagy éppen húsvétkor. Ritkán láttuk egymást, de akárhányszor találkoztunk nagyon megértettük egymást, hisz együtt nőttünk fel. Emlékszem, egyszer könyörögtünk a szüleinknek, hogy hadd aludjon nálunk. Falunap volt, ha jól emlékszem. Édesapám nevetve mondta, ha elvégzitek a munkát az állatoknál, akkor maradhat. Csak viccnek gondolta, de mi komolyan vettük, s míg ők átmentek a faluházba, hogy megtekintsék a műsort, mi rögtön munkához láttunk. Mire visszajöttek már több, mint a felével megvoltunk. Egy felnőttnek hamar megvan ez az egyszerű munka, de három7-8 éves gyereknek, mivel Ikertestvérem is ott volt, időbe telik. Döbbenten álltak előttünk, az arcukról könnyedén le lehetett olvasni, nem számítottak erre. Megengedték aztán, hogy nálunk töltse a falunapot. Késő estig fent voltunk, játszottunk, mesét néztünk amíg csak bírtunk. Ez az első emlékem, amire emlékszem vele kapcsolatban. Aztán idősebbek lettünk mindketten. Letettük a jogosítványt kismotorra és onnantól nem volt akadály. Szinte minden délutánt együtt töltöttünk. Kialakult valami akkor közöttünk, ami már rég túl megy a haverságon. Barátok lettünk, ráadásul igaz barátok. Az elején még csak a gép előtt ültünk, mint mindenki más, különböző lövöldözős vagy éppen autós játékkal játszva. Ezt sem szégyellem, akkoriban ez jelentette nekünk a világot, mert bárki alakját felölthettük magunkra, olyanokat tehettünk meg, amiket a valós életben soha. Minél idősebbek lettünk, annál inkább megismertük egymást, egymás gyengéit, hibáit, félelmeit. Még ezek között is találtunk közös vonást, hisz mindketten félünk a magasságtól és undorodunk a pókoktól. Órákon keresztül motoroztunk a földes utakon, vagy éppen szereltük azokat, hogy aztán mehessünk vissza falni a kanyarokat. Az ő szemében talán akkor váltam igazi baráttá, mikor az élet egy igen komoly próbatétel elé állította. Sajnos a szüleinek volt egy időszaka, amikor igen nehezen jöttek ki egymással. Gyakran vitatkoztak, kiabáltak egymással. Ezt ő is alig bírta, nemhogy a húga és az öccse. De ő volt a legidősebb és erősnek kellett látszania, hogy példát mutasson testvéreinek. Amikor ezeket elmondta nekem, hogy már-már a család egysége forgott veszélyben, olyat tettem, amit még azelőtt soha. Bár motorral mentem át hozzá, én mégis, a falubeli kis vendéglőbe vittem és megittam vele egy sört. Nagyon ellene vagyok az ittas vezetésnek, de egy sör nekem nem árt meg és akkor ez amúgy sem érdekelt. Csak azt akartam, hogy megnyugodjon, és szerencsére ezt sikerült is elérnem. Több héten keresztül tartott ez, de én végig ott voltam mellette, akármi volt, ha már egy kicsit is rossz kedve volt, motorra pattantam és indultam hozzá. Mert ez egy barát dolga. Azóta elcsitultak a dolgok, nemegyszer imádkoztam is értük, hogy ne menjen szét a családjuk. Úgy néz ki, meghallgatásra találtak, hisz azóta rendbe jöttek a dolgok. Ez volt az egyik legfontosabb, amit tettem érte. A másik már más tészta volt. Haver a középiskolás évek alatt finoman szólva is falta a nőket. Rengetegen voltak oda érte, ezért talán egy picit irigyeltem is. Ám ő mégsem tudta komolyan venni egy barátnőjét sem. Egyiket sem, míg nem talált Rá. Rá, akit most csak Csajszinak hívok. Csajszi volt az első csaj, akit képes volt komolyan venni. Az elején azt hittem ő is csak egy lesz a sok közül. De szerencsére tévedtem. A hóbortos, kelekóla Haverból, aki eddig fütyült a nőkre, most egy szerető, odaadó és mindenek előtt szerelmes férfi lett. Megtanulta, mi az, hogy szeretni és szeretve lenni, megtudta milyen érzés az, amikor csak egy valaki számit, akinek üzenetét várja minden nap, minden órában, akinek a puszta jelenléte már ünnepélyessé teszi a pillanatot. Haver és Csajszi egymásra találtak és kiegészítik egymást teljes mértékben. Kezdetben azonban meg kellett szenvedniük a boldogságukért. Csajszinak ugyanis elég sok rosszakarója volt. Amikor végzős bulink volt a középiskolában, Haverral ketten mentünk el, Csajszi nélkül. Ekkor még nem is ismertem, csak pár hetesek voltak. A buliban Haverral nagyon jól éreztük magunkat, mint minden buliban, itt is táncoltunk, tomboltunk. Más lányokkal is táncoltunk, de csak táncoltunk. Ennek ellenére néhányan olyan történetekkel és dajkamesékkel etették szegény barátnőjét, amiknek a valósághoz annyi köze volt, mint a dobostortának az ütemhez. Csajszi kiakadt és már a szakításon törte a fejét. Szerették egymást, egyikük sem akart külön utat folytatni, de a dolgok összeesküdtek ellenük. Haver kihívott a városba, hogy dumáljunk. Ekkor láttam először sírni egy lány miatt. Szerette ez nem volt kérdés, ezért megtettem azt, amit egy barátnak ilyenkor tennie kell. Megnyugtattam, amennyire csak tudtam, majd aznap este felhívtam telefonon Csajszit. Még soha nem beszéltem vele, a telefonszámát is csak egy közösségi oldalról szereztem meg. Azt hitem egyből levágja a telefont, de nem tette. Csaknem fél órán át beszélgettünk, ennek meg is volt a nyoma a telefonszámlámon de nem érdekelt, mert hatottam rá és kibékültek. Azóta boldogok és Csajszi is igaz barátom lett. De ez egy kicsit gyors ugrás volt az időben, térjünk vissza a középiskola kezdetére…

Harmadik Fejezet: Idegen

„A legtöbb ember megjátssza magát, álarcot visel, ám a színjáték során elveszíti saját egyéniségét…”

Minekután kikoptunk az általános iskolából, egy új, izgalmas világ várt minket a nagyvárosban. Ez pedig nem volt más mint a középiskola. A dolgunkat nem könnyítette, hogy Ikertestvérem, Haver és Én külön iskolába kerültünk. Bár mind kollégisták voltunk, új barátokat szereztünk, és kicsit eltávolodtunk egymástól. Mindegyikünk változott. A legtöbbet talán saját magam. Szüleim nevelésének köszönhetően arra próbáltam törekedni, hogy megnyerjem a tanáraim tetszését és itt is osztályelső legyek. Csakhogy ez már nem a kisiskola, itt már teljesen mások a szabályok. Itt már nem ugyanazok a tanárok, nem egy kis közösség tagja lettem, más emberek vettek körül, főként városi emberek, akik kicsit másképp gondolkoznak. Túlzott buzgóságom és szorgalmamnak köszönhetően könnyedén kivívtam az osztálytársak ellenszenvét. Nem érdekelt semmi csak a tanulás. A kollégiumban is hasonló volt a helyzet. Míg a többi szobatársam a folyosókon vagy éppen az udvaron ismerkedett a hellyel, az emberekkel én a szobában ülve készültem a következő napra, vagy akár az azutánira. A kollégisták hamar kiszúrtak maguknak, sokszor szivattak, elvették a cuccaim, az ennivalóm, én pedig nem álltam ki magamért. Csak egy gyenge árnyéka voltam önmagamnak. Az az ember nem én voltam csak egy idegen, aki az unalmas szürkeségbe próbált temetkezni. Két éven keresztül tartott ez az állapot. Nem voltam ott a sulis bulikon, részben azért mert szüleim nem engedtek, részben mert senki sem hívott, de főleg mert nem érdekelt. Egy balhéban sem vettem részt, amiket a szobatársaim tettek. Nem mertem megszegni a szabályokat. Az órákon is mindig csendben, serényen jegyzeteltem, mellette pedig próbáltam válaszolni tanáraim kérdéseire. Utólag belegondolva nem csodálkozom, hogy sokan „Verébnek, fogalmatlannak vagy éppen gyökérnek neveztek.” Mert úgy viselkedtem. Nem mondom, hogy az én voltam, hisz az egy másik ember volt, egy idegen, nem az, aki valójában vagyok. Mikor rá-rádöbbentem, hogy ez nem helyes, próbáltam beilleszkedni a többiek közé, úgy viselkedni, mint ők, de akkor már késő volt, legalább is úgy éreztem. Ebben a korszakomban kezdtem el serdülni, tinédzserré érni. Elkezdtem komolyabban érdeklődni a lányok iránt. Hát jobb később, mint soha. A korombeliek ilyenkor már rég túlvoltak az első barátnőkön, míg én még csak azt se tudtam, hogy is kell beszélgetni egy lánnyal. Aztán szerencsére volt két szobatársam, akik segítettek nekem és bevezettek az igazi életbe. Megmutatták, hogy is kell beszélgetni a lányokkal, hogy kell úgymond lazábbra venni a dolgokat. Rengeteg lánynak mutattak be, támogattak, odajöttek velem hozzájuk, de a dolog nehezebb részét nekem kellett elvégezni, több-kevesebb sikerrel. Bulikba és kocsmákba is egyre többet csábítottak, jómagam pedig engedtem a kísértésnek. Nem mondom azt, hogy jobb ember lettem, de a pubokban és bulikban eltöltött idő jelentős élettapasztalattal ruházott fel, kezdtem elhagyni az idegent, aki voltam és úgy éreztem ráleltem a helyes útra. Ekkor ismertem meg az első komolynak nem mondható, de kapcsolatom. Harmadikas voltam, ő pedig elsős. Az alattunk lévő szinten laktak, a szobánk pont az ő szobájuk felett volt. Ártatlan kis flörtölgetésnek indult az elején. Aztán egyik este, egy beszélgetés közepén voltunk, üzenetekben persze, amikor hirtelen azt írta, hogy menjek le hozzá a rácshoz. A rács volt az, ami a fiúkat a lányoktól távol tartotta a kollégiumban. A legtöbb tanár nem szokta rázárni kulccsal, hisz már öreg volt, így a folyosó végéről is hallani lehetett, ha valaki megpróbálta kinyitni azt. Persze három év alatt már kitapasztaltuk, tudtuk hogy kell azt kezelni, amikor kinyitottuk. Egy erőteljes lökéssel elkerülhettük a kellemetlen szituációt okozó hangokat. Pechemre aznap pont be volt zárva kulccsal az ajtó, így a lépcsőre leülve, órákat beszélgettem vele. Másnap együtt töltöttük a délutánt, a főtéren voltunk. Kifele menet még csak mellette sétálva mentem, de visszafele már kézen fogva jöttünk. Este ugyan buli volt az egyik tanulóban, én mégsem tudtam részt venni rajta, mivel szerda volt. Tudni kell, nálam a szerda este szent volt a koleszban, ugyanis minden hét közepén volt esedékes az úgynevezett tanárfoci. Tanáraim és más férfi tanárok, azoknak ismerősei, illetve mindkét csapatban egy-egy kollégista. Ez a társaság alkotta a két csapatot. A társaság kicsit idegenül hangzik, inkább közösségnek mondanám. Majdnem olyan volt, mint egy kis család. Annak ellenére, hogy fiatal voltam, befogadtak ebbe a családba. Remek érzés volt, megtisztelve éreztem magam, elvégre 50 fiúból ez csak kettőnek adatott meg. Én nem éltem vissza a bizalmukkal, minden meccsen szívem-lelkem beleadva küzdöttem a győzelemért. 3 évig fociztam ott, mind a három évben megnyerte a csapatunk a bajnokságot. A testnevelő tanárom a másik csapatban volt, ennek örültem, hisz testnevelés órákon mindig piszkáltuk egymást, attól függően, előző nap kinek a csapata nyert. Szóval a szerda esték nekem ezért mindig foglaltak voltak. Aznap sem volt másként. Mondtam neki, menjen buliba nyugodtan, barátnőivel, én pedig majd csatlakozom amint végeztem. Így is terveztem, csakhogy összeszedtem egy kisebb sérülést és nem nagyon voltam alkalmas bármiféle táncra. Ő ezt megértette és tánc helyett a lépcső alá vonultunk a székekhez. Ez olyan kis felavatott hely volt a párok számára a koleszban, hisz könnyen észre lehetett venni, ha jön valaki, ugyanakkor teljes takarásban volt. Együtt töltöttük ott az estét, a buli miatt tovább tartott, mint általában. Onnantól kezdve, másképp láttam a világot. Azt hittem szerelmes vagyok, pedig az még gyerekszerelem volt. Bele voltam habarodva, ahogy mondják. Sajnos mivel első kapcsolatom volt, nem voltam valami tapasztalt és nem láttam. Elvakított a pillanatnyi boldogság. Azt hittem ő is hasonlóan érez, de egy hónap után rájöttem, korántsem gondolja úgy a dolgokat mint én. Ő csak unatkozott, nem akart barát nélkül lenni, és én pont kapóra jöttem neki. Bolond voltam, nem tagadom. Mikor már végleg felnyílt a szemem, cselekedtem és véget vetettem a színjátéknak. Rosszul éreztem magam, nem is kicsit. Ő volt az első nő, aki miatt sírtam. Belegondolva, ennek is csak meg kellett történnie, hisz az ember nem csak jó döntések és cselekedetek árán szerez tapasztalatot az életben. Olykor a rossz döntés, rossz emlék sokkal többet kamatozik, mint hinnénk azt…

Negyedik Fejezet: Változás

„Akarnunk kell a változást. Fel kell ismernünk a fájdalmat, amit akkor érzünk, ha nem változtatunk, és látnunk kell azt az örömöt, amit akkor fogunk átélni, ha megváltozunk…”

A harmadik évemben tehát már látszottak a változásnak, a magamra találásnak a nyomai. Negyedikben viszont már határozottan észre lehetett venni. Mint külsőleg, mint belsőleg. Elkezdtem többet foglalkozni a külsőmmel, hogy milyen a hajam, milyen ruhákban járok, a korábban félvállról vett ruhákat most márkásokra cseréltem és nemegyszer adtam mások véleményére is velem kapcsolatban. Olykor talán túl sokat is. Belsőleg is rengeteget változtam. Az osztályban szinte már mindenkit ismertem, mindenkivel jóban voltam. Igazi közösségi ember lettem, nem egy ismeretlen éltanuló, aki a tanár kívánságát lesi, sokkal inkább olyan, aki arra törekszik, hogy a társainak és persze saját magának elviselhetőbb legyen az az intézmény, amit iskolának hívnak. Amennyire a tanulótársak díjazták ezt a változást, annyira ellenezték ezt tanáraim. Bár jegyeim romlottak, ha a körülöttem lévőknek emberileg osztályozniuk kellett volna, a négyes és az ötös közt értékeltek volna. Már nem csak én kerestem a többiek társaságágát, de ők is az enyémet. Egyre több osztálybuliba hívtak meg. Éreztem, valami elindult. Egyre több és több ajtó nyílt meg előttem és én már éltem a lehetőségeimmel. Egyre többet foglalkoztam a zenével és úgy éreztem keresnem kell magamnak valami hobbit. Először az edzőteremmel próbálkoztam, szorgosan jártam edzeni nap, mint nap. Meglehetősen sokat fejlődtem, főleg a fekvenyomást szerettem. A kollégiumban minden évben volt egy verseny, ahol a kollégisták összemérhették erejüket. Első éven kívül minden évben én bizonyultam a legerősebbnek a saját csoportomban. A legtöbb amennyit valaha kinyomtam 115 kilogramm volt. Van, akinek ez kevés, van akinek sok, nem érdekel. Nekem ez pont jó volt. Itt is hagytam abba. Részben ezért, részben pedig egy sajnálatos betegség miatt, ami örökre elzárt mindenféle súlyemeléstől. A hasizmaimat ugyanis túl nagy erőkifejtésnek vetettem alá, nem tudtam hol a határ, ennek következtében szalagjaim megnyúltak. Két lehetőségem volt, vagy kés alá fekszem, kockáztatva ezzel elég sok mindent, vagy örökre abbahagyom a komolyabb súlyemelést. Nos én az utóbbit választottam. Már jó ideje nem pakolgattam a súlyokat az edzőteremben. Hiányoltam valamit. Aztán megtaláltam az igazi sportot, ami hozzám illik. Pontosabban szólva az talált rám. Épp Haveréknál voltunk Ikertesómmal és egy másik falubelivel. Gondoltuk kimegyünk egyet a pályára ökörködni. Abban az évben döntötték el a faluban, hogy focicsapatot alapítanak. Korábban én csak kispályás fociban vettem részt, ott is kapus voltam. Nem nagyon érdekelt a foci, mégis valamiért akkor kimentünk a pályára. Csakhogy nem csak mi mentünk ki, ugyanis az ottani polgármester, aki egyben a leendő csapat edzője is volt, ugyancsak kint rúgta a bőrt fiával. Figyelt minket és mielőtt elmentünk volna odajött hozzám és felkért, csatlakozzak a csapathoz. Furcsa és egyben váratlan dolog volt ez. Hazamentem átgondoltam majd megbeszéltem szüleimmel. Ők nem voltak ellene, áldásukat adták rá, gondoltam vesztenivalóm nincs, hát leigazoltam. Csak ma jöttem rá, hogy életem egyik legjobb döntését hoztam meg. Eddig nem tudtam mi volt az, ami hiányzott. Ma már tisztában vagyok vele. A Futball. Egyszerűen nem tudom leírni vagy elmagyarázni, hogy miért, de biztos vagyok benne. Kezdetben csak az edzéseken játszhattam, illetve 5-10 perceket kaptam a meccseken. Aztán az első év felénél egy kisebb sérüléshullám söpört végig a csapaton. Ennek köszönhetően a második félévben egyre több és több játéklehetőséget kaptam. A helyem a pályán nem volt biztos, hol a bal szélen játszattak, volt, amikor középen vagy éppen jobb oldalt. Ahol épp hiányzott valaki. A második szezonomra már képes voltam beverekedni magam a kezdőcsapatba, de még mindig nem volt az igazi. Keményen dolgoztam, minden egyes edzésen ott voltam, a meccseken pedig szívvel-lélekkel harcoltam. Edzőim azt mondták, félelmetes a fejlődés, amin átestem. A harmadik szezonra már olyannyira felerősödtem, mint testileg, mint technikailag, hogy már nem kérdőjelezik meg a helyem a csapatban. Ráadásul az igazi posztom is megtaláltam a védelem bal oldalán. Szeretem a focit ez nem kérdés. Mára az életem része lett. A pályán az lehetek, aki igazán vagyok, meg tudom mutatni, ki is vagyok én, mennyit érek és mire vagyok képes. Emellett pedig rengeteg barátra tettem szert eddigi rövid kis karrierem során. Édesapám az elején még nem nagyon járt ki a meccseimre. Nem érdekelte igazán, hisz tudta nem játszok sokat, rajtam kívül pedig nem ismert ott mást. Aztán miután beverekedtem magam a kezdőbe elkezdett ki-kijárogatni. Első gólomra másfél évet kellett várni. Azon a mérkőzésen sajnos nem volt ott az édesapám, ezt azóta is bánja. Én viszont nem hagytam cserben a következő vasárnap ugyanolyan gólt rúgtam, mint az első volt. Ekkor láttam először, hogy büszke rám valamiért. Aztán még ugyanebben az évben volt, egész eddigi életem legszebb meccse. Édesapám munkatársai ellen játszottunk a szomszéd faluban. Búcsú volt náluk, ezért a szokottnál jobban teljesítettek. 2-1-re vezettek a félidőben. Eléggé kilátástalan volt a helyzetünk. A második félidőben azonban egy korai támadás következtében sikerült egyenlítenünk. A gólszerző nem volt más, mint jómagam. A mérkőzés vége fele pedig egy szögletet sikerült kiharcolnom. A pontrúgás elvégzése után, én ugrottam a legjobb ütemben, és befejeltem a labdát a hálóba. Soha ahhoz foghatót nem éreztem. Még ma is hallom a fejemben, amint apa akkor felkiáltott: „Kinek a nagyfejű fia ez?” A meccset nem sokkal utána lefújták. 3-2-re győztünk, úgy, hogy két gólt is szereztem. Nagyon boldog voltam, a csapattal meccs után a helyi italbolt fele vettük az irányt és hát elég rendesen megünnepeltük a megérdemelt három pontot. Azóta már eltelt egy év, én a legjobbak közé tartozom a csapatban, igazi kis közösségé, családdá kovácsolódott kis együttesünk. Ikertestvérem is rávettük arra, hogy kergesse a labdát, ennek nagyon örültem, hisz így közelebb kerültünk egymáshoz és az is roppantul kedvemre volt, hogy ő is ennek a közösségnek a része lett. A foci jobb emberré tett, megtanított arra mi az a felelősség, elhivatottság és mi az, amikor minden erőnkkel küzdünk a célunk eléréséért. Mivel többet sportoltam jóval fittebb lettem. Ennek köszönhetően kollégiumban nevelőtanárom elvitt egy megyei selejtezőre, a legügyesebb kollégista versenyre. Másodikban 3. helyezést értem el, harmadikban illetve negyedikben pedig megnyertem, így biztosítva helyem a megyei csapatban az országos döntőn, először Nyíregyházán, majd Baján. Nyíregyházán 5. helyezést, Baján pedig 4. helyezést értem el. Ötödévesen aztán már alapvető célnak tűztem ki, hogy megnyerjem a selejtezőt, ám a sors nem így akarta és a szerencse sem állt mellém. Egyetlen egy árva ponttal az első két helyezettől harmadik lettem. Nagyon le voltam törve, egy valakinek köszönhetem, hogy akkor össze tudtam szedni magam, de róla majd később...

Ötödik Fejezet: Álmok

„Az álmok olyanok, mint az emberek, véletlenségből hasonlíthatnak egymásra, de sosem egyformák…”

Ahogy egyre több évet töltöttem el a középiskolában, egyre inkább benőtt a fejem lágya. Rengeteg álmom és célom volt, de hát kinek nem. Ki ne akart volna kiskorában űrhajós lenni, tűzoltós vagy éppen rendőr. Nos jómagam, a legtöbb gyerekkel ellentétben más álmokat dédelgettem. Ötödikes koromtól azt vettem a fejembe, hogy tanár leszek. Mindig is vonzott, a törődés a gyerekekkel, az oktatás, s mivel ment a német és tetszett a testnevelés nagyon sokáig úgy terveztem, hogy testnevelő és német- tanár leszek. Szüleim idegenforgalmi és vendéglátós suliba küldtek, ahol gyökeresen megváltozott minden. Megismerkedtem a vendéglátás, turizmus alapjaival, a szállodák működésével, az alkalmazottak feladataival. Szinte rabul ejtett ez a világ és rájöttem, a tanári pálya nem nekem való, ez viszont igen. Az iskola, a tanulás és az ismeretszerzés közben már a lehetséges állásaimat figyeltem, próbáltam keresni melyik állás passzolna leginkább hozzám. Az elején az animátor munka tetszett a legjobban. Különböző családi, baráti programok, sportesemények szervezése, vendégek megmozgatása felfrissítése. Ez mind az ő feladata, véleményem szerint pedig pont nekem találták ki. Csakhogy be kellett látom, Magyarországon nem valami keresett ez a szakma, a legtöbben külföldre mennek, mediterrán országokba, jobb fizetés és több munkalehetőség miatt. Valóban, a tengerek mellett jóval könnyebben tudnak boldogulni az animátorok és jobban is keresnek lényegesebben. Csakhogy én nem akarom elhagyni hazámat. Jó néhány ismerősöm van, akik viszont pont így dolgoznak. Van, aki nap, mint nap kijár külföldre, reggel 5-kor indul és este 7-re ér haza, van aki a hétköznapot kint tölti és akad olyan is, aki csak havonta egy-két napot tölt itthon. Nekem ez nem kell. Ez nem élet. Nem lehet rendes barátnőm, nem tudnám rendesen tartani a kapcsolatot a barátaimmal, családommal. Nekem az a célom, hogy rendes munkám legyen itthon, legyen egy házam, egy feleségem és 2 gyermekem egy fiú és egy lány. Sokan álmodoznak hasonlókról és tisztában vagyok vele, hogy nem egyszerű összehozni ezt, én mégis biztos vagyok benne, ha hiszek benne sikerülni fog. Bevallom, gyakran álmodozom a jövőről. Arról, hogy lesz egy takaros kis családi házam, ahol mindig akad valami kis házimunka, egy műhellyel, egy kis kiülővel, ahol nyári estéken sütögethetünk és egy kerttel, ahol a különböző alapvető zöldségeket és gyümölcsöket magunknak termesztjük, hogy vasárnaponként a levesbe mindig friss répa, vagy a lecsóba mindig friss paprika és paradicsom kerüljön. Egy ház, ahova ha hazaérek munkából egy odaadó, szerető és gondoskodó feleség vár, aki megkérdezi mindig milyen volt a napom, történt-e velem valami. Aki mindig előkészíti a reggelit, amit munkába viszek, és akivel együtt ágyba bújva várhatom a következő napot. Na persze nem csak ketten lennénk ebben a házban, hanem lenne még egy kislányunk és egy kisfiúnk. A lány kiköpött anyja lenne. Segítene neki a házimunkában, kiskorában persze megőrülne a babákért, talán kicsit nyafogós és hisztis is, de pont ettől lesz ő igazi kislány, akit majd ha felnő, félthetek minden egyes barátjától, akit hazahoz, már ha éppen hazahozza. És lenne persze mellette egy erős, talpraesett bátyus. Egy fiú, akit kiskorától kezdve focizni fogom tanítani. Aki majd egyszer a nyomdokaimba léphet, szívem szerint abba a csapatba, ahol én most játszom, és ahol arra már elég nagy névnek fogok számítani. Ugyanazt a büszkeséget érezném minden egyes meccsen, mint amit édesapám érez most, miattam. No persze nem csak foci lenne a hobbija, biztos sokat segítene nekem is a ház körül, megtanítanám barkácsolni, ha elég idős lesz, akkor, pedig lerakja majd a motor jogsit, és megkapja az én öreg barátomat, azt a motort, amin én is megtanultam a motorozás fortélyait, és ami még most is kedves szívemnek. Persze ezek most még csak álmok, de ha a sors is úgy akarja, akkor beteljesülnek, a magam részéről persze minden esetre megteszek mindent, hogy valóra váljanak. A lényeg, küzdeni kell ezekért az álmokért, lehet az út olykor göröngyös lesz, vagy éppen járhatatlan, mégsem szabad feladni, menni kell, tovább és tovább, hisz erről szól az élet, a küzdelemről és az ezzel járó győzelemről...

Hatodik Fejezet: Ellenségek

„Ha elég erős vagy, ne szégyelld gyengének mutatni magad: ha így teszel, ellenséged felhagy az óvatossággal, és idő előtt támadásba lendül…”

Negyedikben a szobatársakkal már-már otthonunknak éreztük a kollégiumot. Ismertük minden egyes titkát, mikor érdemes lemenni, vacsorázni, hol lehet kisurranni buliba, hogyan tudjuk kinyitni a szintek közötti ajtókat anélkül, hogy a nevelő észrevegyen. Minden egyes részét és lakójával tisztában voltunk. Kivéve évelején. Akkor ugyanis elsős diákok egész hada szokta elárasztani a kollégiumot. Sok-sok új arc, új egyéniség és hát nekünk fiúknak új zsákmány a lányok körében. Ebben az évben sem volt másként, mint azelőtt. A beköltözés hetében folyamatosan a folyosókon lógtunk, minden étkezésnél ott voltunk, még reggelinél is, amire az igazat megvallva, az első hónapon kívül nem nagyon szoktunk lemenni. Abban az évben nem volt valami nagy a felhozatal, ha szabad így fogalmaznom. A legtöbb lány nem nyerte el a tetszésünket, de volt egy, akit még vacsora előtt az udvarra pillantva láttunk meg szobatársammal. Szép arca, és formás testalkata miatt elég szimpatikus volt a számunkra, amit füttyszóval és néhány beszólással ott a tudtára adtunk. Mikor lementünk az ebédlőbe láttuk, hogy ennek a hajónak már van kapitánya. Egy a számunkra már korábban unszimpatikus elsős. Párként érkeztek ide, már több mint egy éve együtt jártak. Nem lógattuk sokáig az orrunkat, hagytuk a lányt, és mások után néztünk. Azonban ahogy teltek a hónapok egy kisebb fajta ellenszenv alakult ki a lány illetve a szobatársaim, de főleg köztem. Mi ugyanis rengeteget jártunk le, hol a terembe, hol az udvarra focizni. Csakhogy ehhez emberek kellettek, és azt szerettük, ha minél többen vagyunk, ezért minden elsőst próbáltunk meggyőzni, hogy sokkal jobb az neki, ha lejön velünk focizni, minthogy nekünk nemet mondva kivívja a haragunkat. Nos, ez alól az ő barátja sem volt kivétel. Őt persze nem foglalkoztatta a foci, csak a barátjával akart lenni, viszont mi ezt nem egyszer sikeresen meghiúsítottuk. Az elején még csak odaszólongatások voltak, aztán egyre inkább kinyilvánította szavakban a nem tetszését. Főleg nekem, mivel én pimasz módon, élveztem, hogy felidegesíthetem és nemegyszer hasonló módon és modorban vissza is szóltam neki. „Mit nekem egy elsős lánygyerek?”- gondoltam magamban sokszor. Így hát már év elején szert tettem egy ellenségre. Életem során viszont nem ő volt az egyetlen, akinek nem voltam épp a szíve csücskében. Még elsős voltam, amikor az akkori negyedikesek, kihasználva hiszékenységem, gyakran elkérték a telefonom. Mindig nevettek, és jó fejek voltak velem, azt hittem elfogadtak és velük egyenrangúnak tartottak, pedig ez korántsem volt így. Volt hogy órákra elkérték a telefonom, pedig csak egy üzenetet szerettek volna írni. Közben viszont a barátnőikkel beszélgettek, az én számlámat terhelve. Amikor hónap végén ez kiderült, a szobatársaim is mellém álltak és többet nem adtam nekik oda. A nevelőnek nem szóltam, hisz akkor a sorsom a kollégiumban végleg megpecsételődött volna már az elején. Azóta már szerencsére kiköltöztek a kollégiumból, és nem láttam őket már jó ideje. Persze volt, hogy nem közvetlen az én rosszakaróm talált rám, hanem csak egy másik személyen keresztül ismertem meg. Mivel a családban én vagyok az elsőszülött, felelős vagyok két testvéremért. Ikertestvéremnek, mikor még alakulóban volt a barátnője, nem ment minden zökkenőmentesen. Emlékszem egyszer együtt mentünk bulizni, Haver, Én, Ikertesóm és Barátnője. Sajnos fivérem rosszul érezte magát ezért leült. Barátnőjének volt ott pár osztálytársa, ezért mondta neki, menjen nyugodtan bulizni. Mi Haverral épp ismerkedtünk a helyi lányokkal, amikor láttam, egy srác a sulinkból, aki hajtotta régen fivérem barátnőjét, nem akart leszállni róla. Elég nagy darab volt, öcsém pedig nem érezte jól magát. Nem szóltam neki, de még párjának sem, hogy akkor intézkedtem. Megvártam, míg kicsit elmegy onnan, majd odamentem hozzá. Nálam is jóval nagyobb volt, birkózó azt hiszem. De nem érdekelt, az én testvérem, kiálltam érte. Az elején eléggé rosszul álltak a dolgok, a srác nagyon agresszív volt. Nem akartam erőszakhoz folyamodni, addig mindig meg tudtam oldani a nélkül konfliktusaimat. Szerencsére most is sikerült, mert egy kidobó odajött és nyugtatta a srácot. Ismerték már korábbról, nagy bajkeverő hírében állt. Kitessékelték a klubból, és azután 1 évig, amíg még odajárt szempárbajt vívtunk, akárhányszor csak láttuk egymást. Öcsémék erről mit sem sejtenek. Sokszor piszkálom őket, mindkettőjüket de ez csak a látszat kedvéért. Az elején megmondom őszintén zavart, hogy együtt voltak, de azóta már rájöttem, ők ketten, csak úgy mint Haver és Csajszi, egymásra találtak, tökéletesek egymásnak. Boldogok együtt, nekem csak ez számít, és sokszor, még ha nem is tudják, de segítek rajtuk, figyelek rájuk. Még egy hasonló történetem van. Egyik nyáron, ha jól emlékszem tavaly, Haver egy csapattársam és én elmentünk biciklivel a szomszéd faluba, egy buliba. Tesóm és kedvese nem tudtak jönni, mert valamilyen családi összejövetelen voltak. Havernál voltunk buli előtt és elég rendesen felöntöttünk a garatra. Egy szokványos falusi szórakozóhelyre mentünk. Egész jól elvoltunk, találkoztunk pár ismerőssel is. Iszogattunk ott is, aztán amikor szólított a természet kimentem a mellékhelységbe. Csapattársam közben erőteljesen ismerkedett egy helyi lánnyal. Egész jól alakultak a dolgok, míg meg nem jelent a lány volt barátja. Csapatársam és Haver nem ingerelték semmivel, nem szóltak hozzá, még csak rá se néztek, de neki már a puszta jelenlétük ellenszenvet váltott ki. Mire kiértem már heves szócsatába keveredtek. Mivel nem vagyok az erőszak híve, nagy-nehezen elrángattam onnan őket, bár nagyon feldúltak voltak. Megittunk egy sört, aztán visszamentünk a buliba. Ekkor már kicsit nyugodtabbak voltak. Kis idő elteltével, no meg a sok sör következtében ismét ki kellett mennem. Csakhogy odabent teltház volt, ezért utam a parkoló melletti bokrokhoz vezetett. Ekkor jelent meg ismét a sértett, ex-barát. Nem szóltam hozzá, próbáltam úgy tenni mintha nem venném észre. Ő azonban minden ok nélkül elkezdett becsmérelni. Először engem, majd barátaimat. Hirtelen kezdett eluralkodni rajtam valami. Korábban még soha nem éreztem ilyet. Amikor még csak rám használt durva szavakat nem érdekelt, a szavak leperegtek rólam. Amikor azonban barátaimat, testvéremet és barátnőjét ócsárolta egyre idegesebb lettem. Ekkor már visszaszóltam neki, hogy álljon le, amíg még megteheti. Nem tette, sőt olyannyira eldurvult, hogy már édesanyámat vette elég becsmérlően a szájára. Na ekkor pattant el bennem valami, nem tudtam magamat visszafogni, és odaálltam elé, először szóval figyelmeztettem, hogy vagy elnézést kér, és gyorsan hazamegy, vagy nem lesz túl kellemes, ami ezután jön. Kihívta maga ellen a sorsot, jelen esetben engem. Addig még soha nem ütöttem meg embert, viszont egyszer mindennek eljön az ideje. Egyetlen ütés elég volt. Nem csoda, hisz 18 éve bennem volt ez az ütés, lehet kicsit későn jött ki belőlem, de ennek egyetlen elszenvedője volt, az a szerencsétlen, aki volt olyan bátor, hogy családomat, barátaimat szidta. Társai felsegítették, én pedig visszamentem, gondoltam ennyi elég volt, mint mondottam nem kenyerem az erőszak, ezt is csak úgy hozta ki belőlem. Haver és csapattársam aggódtak, és mikor visszamentem kérdezték hol voltam eddig. Kérdezték mit csináltam eddig, mire én elmeséltem nekik az egészet. Ezután pedig olyan történt, amit azóta sem tudok szebb szavakkal le írni, mint szánalmas. Ellenfelem odajött hozzám, hozott egy sört és megpróbált haverkodni, mire én elzavartam onnan. Ez az ő jelleméről mond el sokat, nem az enyémről. Szóval, bármennyire is ellene vagyok z erőszaknak, nekem is megvannak ugyanúgy a rosszakaróim, de ahogy telik az idő, megtanulom kezelni őket, és a velük kialakult konfliktusokat…

Hetedik Fejezet: Fordulat

„Az élet meglehetősen kedveli a furcsa fordulatokat…”

Ez a tavalyi nyár még sok meglepetést tartogatott számomra. Olyanokat, amelyek megváltoztatták az egész életem. Már rég nem az a taknyos voltam, aki fél mindenkitől, nem mer kiállni magáért, és az iskolába is csak a tanulásért jár. Épp ellenkezőleg Miután visszatértem az iskolába, az osztálytársaim tárt karokkal vártak. De ez már szeptember, addig viszont történt még valami, ami kulcsfontosságú mozzanata volt eddigi életemnek. Épp a Balatonon voltunk a baráti társasággal. Már vasárnap lementünk és egy felejthetetlen hetet töltöttünk ott. Előző hónapban megbuktam a nyelvvizsgán. Angol nyelvből voltam, középfokon de az írásbeli részét elszúrtam. A következő vizsga, amire jelentkeztem pedig pont a nyaralásunk közepére, azon hét csütörtökére esett. Roppant ideges voltam, amikor megtudtam, de hát nincs mese, nem sokszor van ilyen, így nyaralás közepén hazautaztam, majd elmentem a vizsgaközpontba. Előtte 5 napból négyszer buliban voltam. Minden buliban külön belépőszalagot kaptam. Ezeket nem szabtam le, mint ahogy általában szoktam, nem tudom miért tetszettek. Még a vizsga napján sem vettem le, hisz kiöltöznöm sem kellett mivel csak írásbelit írtam, amit központilag javítanak. A vizsgaterembe belépve láttam nem voltam egyedül. Körülbelül tízen voltunk, akik hétköznapi ruhában mentek, tizenöt-húsz vizsgázó pedig elegáns, ünnepi ruhában jelent meg. A sorstársaim közt láttam egy ismerős arcot. Nem voltam benne biztos, de mintha a nyaralás egyik buliján láttam volna. Egy hosszú ujjú pólóban mentem, amiből az egyik buli szalagja kilógott. A lány felemelte a kezét majd rám nézett. Ugyanaz a belépő volt mindkettőnk karján. Nevetett és közben a csuklójára mutatott. Visszamosolyogtam, majd lehúztam a pólóm ujját, majd előbukkant a többi szalag is. A lány majd kiesett a padból. Kezével próbálta leplezni azt a hangos kacajt, ami kitört belőle, de nagyon nem sikerült neki. Hamar végeztem a vizsgával, mint utólag kiderült sikeres volt. A központból egyből az állomás fele vettem az irányt. Alig vártam, hogy visszatérjek és folytassam jól megérdemelt pihenésem. Már majdnem kiértem az állomásra, amikor egy ismerős alakot láttam nem messze előttem sétálni. Az a kollégista lány volt az, akivel finoman szólva is utáltuk egymást. Tudtam, hogy ő is az állomásra megy, hisz koleszos, kissé szarkasztikusan gondoltam magamban: „De jó, még a végén összefutunk…” Csakhogy ő az állomás előtt a sarkon lévő pékség fele vette az irányt. „Ez az! ” – gondoltam magamban. Mentem tovább, ám amikor a pékség mellett elmentem valami megmagyarázhatatlan fogott el. A mai napig nem tudom megmondani miért, de megálltam, megfordultam és bementem a pékségbe. Ahogy beléptem az ajtón láttam, valóban ő volt az. Éppen nekem háttal telefonált. Folyton az járt a fejemben, miért is jöttem én be? Nem értettem, de próbáltam nem törődni vele. Ha már bent voltam vettem magamnak valami útravalót és üdítőt, mégiscsak másfél óra volt az út. Már épp kifele mentem, amikor a tekintetünk összetalálkozott. Furcsa módon a meglepettség mellett örömöt láttam az arcán. Rögtön levágta a telefont, majd kedvesen üdvözölt. Még puszit is adott, pedig pont ő volt az a lány, akitől ezt soha nem vártam volna. Mindkettőnknek még volt ideje a vonat indulásáig, így nyugodtan válthattunk néhány szót. Kérdeztük egymástól, hogy telt a nyár, várjuk-e már a sulit. Hiányoltam mellőle, barátját, akivel évközben szinte csak együtt mutatkoztak. Megkérdeztem hát, merre van, talán beteg, vagy leszállásnál várja-e majd. Ártatlan kérdés volt, neki mégis egy nem is olyan régi sebet szakított fel. Remegő hanggal mondta el nekem, hogy már nincsenek együtt, maga sem tudja miért, elhagyta őt, minden ok nélkül, már 3 hete nem hallott róla. Bár elég rosszban voltunk, attól még sincs kőből a szívem, próbáltam nyugtatni és együttérzést mutattam. Hamarosan jött a vonatunk, elbúcsúztunk, és mindketten folytattuk saját utunkat. A vonaton ülve azonban nem a nyaralás folytatásán járt az eszem, hanem azon, hogy elbánt a sors ezzel a szegény lánnyal. Mert rendben, velem nagyképű volt, beszólogatott és nem voltunk valami jóban, de jó emberismerő vagyok, és úgy gondoltam, a szeretteiért ő mindent megtenne. Nem tudom miért, de nem hagyott nyugodni a dolog. Mikor visszaértem barátaimhoz a nyaralóba, még a vizsgám nagy ünneplése előtt felmentem az Internetre, és egy jó háromnegyed órán keresztül üzenetet váltottam vele. Fura módon elmondott nekem mindent, egész belsőséges kis beszélgetés alakult ki, elmondta mit érzett, hogy cserbenhagyta a srác, engem pedig érdekelt, és próbáltam felvidítani. Mielőtt elköszöntem tőle, megadtuk egymásnak telefonszámainkat, és a lelkére kötöttem, ha bármi baj van, rosszul érzi magát, vagy csak beszélgetni akar, csörgessen meg és majd kitalálunk valamit. Ennek nagyon örült és nem győzött hálálkodni. Aznap nagyon nagyot buliztunk, ittunk az akkor még csak áhított, sikeres nyelvvizsgára, és a közeli szórakozó helyen a lábunkból is kiadhattuk a fölös energiát. Másnap délután miután nagy nehezen összekapartam magam, a gép elé ültem és visszaolvastam az előző napi beszélgetést. Döbbenten fürkésztek szemeim a sorok közt. „Ezt tényleg én írtam? Pont neki?”- gondoltam magamban. És akkor olyan történt, ami addig még soha. Egy bejövő hívást kaptam, Tőle. Felvettem, és vagy fél órán keresztül beszélgettünk. Mindkettőnknek furcsa volt, de úgy beszélgettünk, mintha már régóta jóba lennénk. A nyaralás elteltével még többet beszélgettünk. Nem volt olyan este hogy ne beszélgettünk volna Interneten, telefonon vagy akár üzenetben. Egyre inkább megismertük egymást, egymás tulajdonságait, szokásait. Családjainkról is sokat beszéltünk. Minél többet beszéltünk egyre inkább rájöttünk, elég sok a közös bennünk és jól is ki tudunk mi jönni egymással, ha akarunk. Ő ezt a csillagjegyeinkkel magyarázta, amiben én azóta sem hiszek, hisz a születésünk dátuma, vagy pár buta csillag állása nem befolyásolja azt, kik vagyunk, miként cselekszünk. Persze ő csak azt hajtotta: „Én Ikrek vagyok, te pedig Nyilas, ezért jövünk ki ilyen jól…” Hát lehet, hogy ő ezt így gondolta, én viszont azt mondom, a sors akarta, hogy bár utáltuk egymást, akkor, azon a napon mindketten a városban legyünk, találkozzunk a pékségben, és megindítsunk ezzel valami újat, valami ismeretlent, amit mindketten szívesen fogadtunk…

Nyolcadik Fejezet: Angyal

„Azt mondják, mindenkinek van őrangyala, de csak kevesen ismerik meg…”

Már csak egy hónap volt a nyárból. Ez alatt az idő alatt minden egyes nap beszélgettünk. Úgy érzem, illene már neki is egy kitalált nevet adnom, hisz az ez utáni sorokban nemegyszer lesz megemlítve. Már ki is találtam a neki legmegfelelőbb nevet: Angyal. Elsőre szokatlan és meglepő lehet a megnevezés, de a későbbiek folyamán remélem, világossá válik. Szóval, miután ennyit beszélgettünk, egyre mélyebben és mélyebben ismertük meg egymást. A beköltözés a kollégiumba ismét egy felejthetetlen nap volt számomra. Emlékszem, hamar bepakoltam, hisz akkor kezdtem meg az ötödik évem, szinte már rutinból ment minden. A fiúkkal kipakoltunk, elköszöntünk szüleinktől, majd megkezdtük szokásos első napi teendőinket. Miután felmértük a terepet a szobában, hogy milyenek is az új szobatársak, megindultunk a folyosóra, ahol beálltunk egy lépcsőkanyarba, hogy egyszerre több szinten is „üdvözölhessük” az új lányokat. Egyszer csak lentről egy ismerős hang kúszott be lassan a fülembe. Először bizonytalan voltam, de minél közelebb ért, annál inkább biztosabb voltam benne. Angyal hangját hallottam Aztán már nem csak hallottam, de láttam is. Egyből gombóc szorult a torkomba. Nem tudom miért, talán azért amit ezután tett, de azt a pillanatot soha nem felejtem el. A szürke farmerja volt rajta, egy cipzáras, szürke pulóverrel és rózsaszín pólóval. Amit akkor az arcán láttam úgyszintén örökre az emlékezetemben őrzöm. Meghatottságot, boldogságot és örömkönnyekkel való küszködést láttam rajta. Ráköszöntem, de ő nem szólt egy szót sem. Csak jött felém határozottan, mígnem odaért hozzám. Ekkor ismét megszólítottam: „Mi újság?”- mondtam neki. De ő akkor sem válaszolt, csak egyszerűen, minden szó nélkül megölelt. Nem tudtam hová tenni azt a pillanatot, csak egyet tudtam, gyönyörű volt, váratlan és örök nyomot hagyott bennem. Attól a pillanattól kezdve tudtam, Angyal már soha nem lesz az ellenségem és ez még csak a kezdet. Ahogy teltek a napok az iskolában, egyre inkább úgy éreztem megtaláltam magam. Délelőtt az iskolában már nem csak a tanulásért, hanem a jó társaságért, az osztályban lévő barátokért jártam. Ahogy véget ért a tanítás, mint azt már tettük öt hosszú éve, lementünk a kollégista osztálytársaimmal, illetve a menzásokkal ebédelni. Utána az első utam hozzá vezetett. Gyakran mentünk ki együtt vásárolni és töltöttük együtt. Bármelyikünknek volt gondja, problémája, akár iskolában, akár családban, számíthatott a másikra. Pár hónap elteltével már iskola közben, a szünetekben is látogattuk egymást. Volt, hogy esténként kimentünk egyet sörözni. Olyankor megbeszéltük a velünk történteket, céljainkat az életben, elmeséltük egymásnak legtitkoltabb álmainkat. Ez már rég túlment a haverságon. Igaz barátra leltünk egymásban. Angyal és Barát többé már nem két, egymás szidó, vagy nagy nehezen megtűrő ember volt, hanem két jó barát, akiknek a másiktól volt teljes a napja, és akik bármit megtettek volna egymásért. Amikor születésnapom volt, Haver épp beteg volt, szobatársaim pedig gyakorlaton voltak. Angyal volt az ,aki kihívott engem este, arra a helyre, ahova ki szoktunk nézni, és velem töltötte az estét. A barátnőivel egy képet kereteztettek be nekem. Öten álltak rajta, nagyon kedves ajándék volt ez számomra, hisz mindegyikőjükkel jóban vagyok, de tény, legtöbbet Angyal arcát nézem. Nemegyszer volt olyan, hogy este, amikor rosszul éreztem magam, egyedül éreztem magam, vagy épp nagyon hiányzott, csak lefeküdtem az ágyamra, kezemben a képpel és hosszasan szótlanul néztem. A születésnapom után, nem sokkal karácsony előtt, Angyalnak elég durva dolgok történtek otthon a családjában. Pontosan nem írom le mik, hisz megígértem neki, hogy nem mondom el ezeket senkinek, a szavamat pedig tartom. A lényeg, hogy enyhén szólva sem volt karácsonyi hangulata. Ezt nem hagyhattam, hisz arra már az egyik legfontosabb személy volt az életemben, szinte már olyan volt nekem, mint Haver. Ezért olyat tettem, amit még szinte soha. Megleptem és elvittem korcsolyázni. Amúgy is panaszkodott, hogy nem volt még idén, de a fő okom a családi háttere volt. Ezzel persze nem kevés munkám volt. Először is a tanulószoba problémáját kellett megoldanom. Mivel ő még csak másodikas volt, kötelező volt neki tanulóra járni. Beugrott az ötlet, tudtam, hogy a fogszabályzója miatt havonta egyszer fogorvoshoz kell mennie. Pechemre ezt pont aznap tette meg. Ezért tovább kellett törnöm a fejem és rájöttem. Megkértem az egyik barátnőjét, hogy mondja azt a nevelőknek, hogy a rögzítés meglazult neki, amikor épp a városban evett valamit, és rögtön elment a praxisba. Ezt meg is tette a szobatársa és a nevelők nem gyanakodtak. Mindezek előtt még kértem titokban egy pulcsit a szekrényéből, hisz kabátba nem lehet korizni és azt sem akartam, hogy megfázzon. Csakhogy ezek még mindig a dolog könnyebbik részéhez tartoztak. A legnehezebb mégis az volt, hogy elvigyem a korcsolyapályához anélkül, hogy gyanakodna. Mivel ezt az ötletet már hétvégén kitaláltam és kedden mentünk, egyetlen esélyem volt, amivel rá tudtam szedni. Nem voltam magamra büszke, de hát a cél szentesíti az eszközt, ezért füllentettem neki, és azt mondtam, a hétvégi meccsen, csúnyán lesérültem, és időpontot kaptam keddre egy sportorvoshoz. Még rá is sántítottam, ami miatt nagyon aggódott értem, éppen ezért döntött úgy, hogy elkísér. Azt mondtam neki, ha négy órakor elindulunk, bőven visszaérünk az öt-órakor kezdődő tanulóra. A kollégiumból kilépve egy kis kerülőt kellett tennünk, mivel a korcsolyabérlés nem ingyen van, ezért a kártyámról némi pénzt kellett levennem, amit csak a busz állomáson tudtam megtenni, ez pedig plusz pár-száz métert vont maga után. Azt mondtam neki, receptre kell a pénz. Ezután már nyílegyenesen mentünk a pálya fele. Félúton felhívtam a szobatársát, hogy mondja el az én kis mesémet Angyalról a tanároknak. Furcsa, de még ekkor sem gyanakodott, viszont az arcán egyre több idegességet láttam, hisz nem akart elkésni. Mikor már majdnem ott voltunk, szinte felrobbant. Beszélni sem lehetett hozzá, sőt, még le is szúrt, miért nem mondtam, hogy ilyen messze van, mert akkor elkérezkedett volna. Csakhogy akkor nem lett volna biztos, hogy elengedik, ezért maradtam az alibimnél. Háromnegyed ötre oda is értünk a pályához. Ott viszont nem az a kép fogadott, amire számítottam. Az ajtók zárva voltak. Megálltunk, Angyal ezt furcsállta is, miért nem megyünk tovább. Ijedten kapkodtam a fejem, mire megpillantottam, este öt órakor nyit a műjégpálya. Óriási szikla esett le a szívemről, borzasztó lett volna, ha nem jön össze a tervem. Mikor biztos voltam a dolgomban, Angyal felé fordultam és csak annyit mondtam neki: „Nos, két dolgot kell elmondanom, először is nincs semmi baja a lábamnak, másodszor, azt hitted nem fogsz idén korcsolyázni? „Az a boldogság, amit akkor láttam az arcán, minden fáradságot megért. Könnybe borultak a szemei, a nyakamba ugrott és csak ennyit tudott mondani: „Olyan hülye vagy! „ Persze nem akart bejönni, merthogy nem hozott elég pénzt rá, de én megnyugtattam, hogy a pénzt valójában erre spóroltam össze. Év eleje óta spóroltam minden héten egy kicsit, gondoltam vészhelyzetben még jól jöhet. Hát mi a vészhelyzet, ha nem ez. Először egy órára béreltem korit mindkettőnknek. A helyzet iróniája az volt, hogy ő gyakran korizott, én viszont évente egyszer. Ennek megfelelően nem én vezette őt, hanem inkább ő engem. Egy óra sok idő, ez alatt már meg-megszoktam a pályát. Mikor lejárt az időnk láttam rajta, roppantul élvezi, ezért kértem 2 pohár forralt bort, a hűvös időben jólesett, és azt mondtam neki, elmegyek a mosdóba. Valójában azonban nem oda mentem, hanem kifizettem még egy órát. Ezt meghallva ismét könnyeket láttam az arcát. Letöröltem róla és megmondtam neki, hogy ne köszönjön semmit, megérdemli, hisz ő is mindig ott volt mellettem, amikor szükségem volt rá. Kézen fogva csúszkáltunk a jégen, s közben zene szólt. Először csak én kezdtem el halkan énekelni, ő nem mert. Aztán biztattam egyre jobban, majd mikor felcsendült egy ismerős dallam, amit mindketten szeretünk már ő is beszállt. Egyre hangosabban énekeltünk. Nem törődtünk mással, ne érdekelt minket, ki mit gondol, csak élveztük a pillanatot és egymás társaságát. „Kispál és a Borz- Ha az életben, illetve 30Y- Bogozd ki” Ez volt az a két szám, amit teli torokból énekeltünk, és amit azóta, akárhányszor meghallunk, mindig a másik jut az eszünkbe, és az az este a korcsolyapályán. Felejthetetlen este volt ez mindkettőnk számára. Még hetekkel később is csak a hálálkodását hallgattam, pedig csak azt tettem, amit minden igaz barát tett volna, csak picit másképp. Angyal persze egyből megtiltotta, hogy karácsonyra bármit is vegyek neki. Úgy érezte valami drága ajándékot kell vennie, hogy kiegyenlítse a számlánkat. Rögtön elmagyaráztam neki, hogy én ezt nem azért csináltam, és hogy ezt megtettem volna Haverért is akármikor, maximum nem ebben a formában. Karácsonyra aztán egy karkötőt kaptam tőle, míg én egy lila fülbevalót vettem neki, ami után, egy korábbi sétánkon sóvárgott. A karkötő, amit tőle kaptam, azóta őrzöm. Minden egyes nap felveszem, bárhova megyek, az rajtam van és bármikor ránézek, Ő jut eszembe. Egyfajta kabalaként tekintek rá, amit az egyik legjobb barátomtól kaptam…

Kilencedik fejezet: Érzelmek

”Őszinte szerelem csak igaz barátságból születhet...”

Angyal volt tehát a legjobb barátom. A mindennapjaim része lett, pont úgy, mint Haver, a suli, a foci vagy a haveri sörözgetések vagy éppen Ikertesóm. Addig soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen kapcsolatot tudok kiépíteni egy lánnyal. Úgy gondoltam, csak baráti a kapcsolatunk, de élet útjai kifürkészhetetlenek. Minél több időt töltöttünk együtt, annál inkább úgy éreztük, mi összetartozunk. Persze csak baráti alapokon, legalábbis ezt hittük. A környezetünkben lévők ezt a legkevésbé sem gondolták így. A szobatársak, haverok folyton kérdezték, mikor jövök már össze vele, mikor csókolom meg, és mikortól fognak minket kézen fogva látni a kollégiumban. Hiába bizonygattam nekik, hogy nem akarok semmit, ők nem hittek nekem. A kollégium pedig olyan mint egy tipikus kis falu, a pletyka olyan gyorsan terjed, hogyha adtam egy puszit Angyalnak, mire felértem a negyedikre már szobatársaimtól hallottam vissza. Az ő barátnői sem voltak mások a szobatársaimnál, ők is folyton kérdezték, milyen volt velem a délután, akarok-e tőle valamit, vagy már összejöttünk-e. Furcsa dolog volt ez mindkettőnknek, de próbáltunk nem foglalkozni velük. Mi hittünk abban, hogy létezik fiú lány barátság. Még álmunkban sem gondoltuk volna, hogy történhetne valami a barátságunkkal. Csakhogy mégis történt. A sors kegyetlen játékot játszott velünk és a lehető legnehezebb akadály elé állította a barátságunkat. „ A szívnek nem lehet parancsolni” - mondják gyakran. Nos ezt személyesen is volt szerencsém megtapasztalni. Amellett, hogy a napok boldogan és gyorsan peregtek egymás után, amikor vele voltam, szépen lassan beleszerettem Angyalba. Nem akartam, nem tudtam ellene mit tenni, az elején még próbáltam tagadni, akkor már nem csak másoknak, hanem ami rosszabb, magamnak is. Nem tudtam miért, de egyre inkább úgy éreztem, vele kell lennem, meg akartam védeni mindenkitől, aki bánthatja. Persze rettegtem ettől az érzéstől, és nem is mertem még beszélni neki róla, amikor rájöttem. Nem akartam, hogy tönkretegyék az érzéseim a barátságunkat, de mellette viszont kezdtem egyre inkább megőrülni érte. Ezt Haver is észrevette, arra biztatott mondjam el neki. A barátnői és barátaim is látták már rajtam, hogy már másképp nézek rá, hogy egyből mosoly van az arcomon és gombóc a torkomon, ha már csak a folyosókon meglátom. Meg akartam lepni, gondoltam veszek neki egy rózsát. Az egész várost átkutattam, még óráról is lógtam, mert azt akartam, hogy különleges meglepetés legyen. Tudom, a lila a kedvenc színe, ezért minden áron lila rózsát akartam szerezni. Pechemre nem találtam sehol egyetlen árva szállal sem. Virágüzletek egész hadát kutattam át érte, de nem leltem sehol. Így, egy vörös rózsát vettem neki, lila masnival. Nem akartam csak úgy odaadni, és őszintén szólva nem is mertem volna, ezért az egyik női nevelőt kértem meg, hogy nyissa ki nekem a szobáját, gondoltam lerakom az ágyára, és amikor bemegy a szobájába majd az lesz az első, amit megpillant. Megérdeklődtem szobatársától melyik az ő ágya, majd bementem nevelőhöz. Egy órával hamarabb végeztem, így volt időm elhelyezni az ajándékom. A nevelő készséges volt, bekísért a szobába. Vannak azok a lányok, akik mindent a legapróbb részletig rendre szeretnek tudni, nos ő nem tartozik közéjük. Aznap épp elaludt, ezért mindent otthagyott az ágyán, ahogy épp kikelt onnan. Még a pizsamája és a fehérneműje is ott díszelgett az ágy közepén, utóbbival azóta is piszkálom. Próbáltam valami rendféleséget formálni az ágyán, majd leraktam oda a virágot és a szobámban vártam az eredményt. Egy üdvözlőkártyát is raktam mellé, amire ráírtam, csörgessen meg. Úgy éreztem eljött az ideje annak, hogy elmondjam neki, mit is érzek pontosan iránta. Kimentünk sétálni a főtérre, majd ott leültünk a szökőkút mellé. Sejtette miről akartam beszélni vele, hisz amikor kijött a szóbájából, hallottam az egyik barátnőjét, amint azt mondta neki: „Vörös rózsát vett neked, ez azt jelenti, hogy szerelmes” Kimentünk sétálni a főtérre, és leültünk egy padra a szökőkút mellé. Ott aztán kiöntöttem neki a szívemet. Elmondtam neki, ő az, aki miatt úgy érzem érdemes felkelnem reggel, aki mindig mosolyt csal az arcomra, néha már azzal is, ha csak meglátom. Ő az, akit soha semmilyen körülmények között nem akarok megbántani, akire mindig vigyázni akarok és fogok is. Akinek egyetlen szava szikla nagyságú gombócot csinál a torkomba, akire ha ránézek nyugalmat és boldogságot érzek. Ő az akit mindig magam mellett akarok tudni, történjen bármi, akivel meg akarom osztani életem minden egyes pillanatát, legyen az jó vagy akár rossz. Oldalakon keresztül írhatnék még hasonlókat, de a lényeg ugyanaz, SZERETEM. Úgy, ahogy még addig soha senkit, lényegében ennek a szónak a jelentését ő tanította meg nekem. Sokan nem tudják mekkora súlya van ennek a hatalmas szónak. Én büszkén állíthatom, tisztában vagyok a szó teljes körű jelentésével. Amikor vele voltam, a szívem egyszerre vert hevesen és lassan. Csakhogy ő nem érzett így. Beismerte, volt hogy ő is többet érzett, mint barátság, ezt nem is tagadta. Csakhogy ő annyira fontosnak tartotta barátságunkat, hogy nem mert kockáztatni. Attól félt, hogy ha össze is jönnénk, mikor szét megyünk, onnantól már nem leszünk egymás életének a részei. Ezt nem merte kockáztatni. Innentől kezdve egy pár hetes huzavona kezdődött, hisz ő is kényelmetlenül érezte magát, mert én többet érzek, én azért mert bárhogy próbálkoztam, ő nem érzett többet. Soha annyit nem veszekedtünk, mint abban a pár hétben. Még féltékeny is voltam, amikor más fiúval láttam. Alapvetően türelmes ember vagyok, de ezt alig bírtam ki. Úgy éreztem Angyal az, akire egész életemben vártam. A sors azonban külön utat szánt mindkettőnknek. Végül is kimondta, hogy ő csak a barátom akar lenni. Valósággal sokkolt, mikor megtudtam. Úgy éreztem valami megtört bennem. Viszont annyira szerettem, hogy ezért még egy kicsit sem tudtam volna haragudni rá. Miért is kellett volna, hisz ő is, csakúgy, mint én, őszintén kimondta, mit érez. Persze nem örültem neki, hisz én máshogy képzeltem, de így alakult ezzel nem lehet mit tenni. Sajnos erre csak nemrég jöttem rá. Akkor még nem tudtam feldolgozni. Nemegyszer gyerekesen viselkedtem. Összejöttem egy másik lánnyal is. Ez viszont elég rosszul jött ki, mivel pár nappal azután történt, miután Angyal kimondta, hogy nem lesz semmi köztünk. Emiatt nagyon megharagudott rám, szerintem csalódott is bennem, mert azt hitte én is csak egy vagyok a sok „paraszt férfi” közül, aki csak ki akarja használni, és ha nem kapja meg megy tovább. A helyzet viszont nem ilyen egyszerű, hiszen én nem vagyok ilyen. A lány kihívott egyet sétálni. „Miért ne?”- gondoltam magamban. Kimentünk egy helyi kávézóba. Megittunk egy forralt bort, fizettem neki, ha nőkkel vagyok kint nem szeretem ha ők fizetnek, nem tudom miért, ez bennem van. Emiatt Angyal is nemegyszer leszidott. Szóval kint voltunk, egész jól elbeszélgettünk. Közben éreztem, egyre közelebb simul hozzám. Az igazat megvallva, nem nagyon foglalkoztam vele, bár mi tagadás, nem volt épp egy csúnya lány, sőt. Ő szemmel láthatólag belém volt esve, én viszont csak Angyalra gondoltam. Aztán egyik pillanatban még egy viccemen nevetett, a másikban pedig odahajolt hozzám és megcsókolt. Meg voltam döbbenve, nem tudtam hova tenni a dolgot, de azt a mai napig őszintén állíthatom, és remélem Angyal is tudja, akkor nem féltékenységből jöttem vele össze egy pár hetes komolytalan kapcsolatra, hanem pusztán szeretethiány miatt. Szörnyen gyűlölt akkor engem, ezt nem is tagadta. Nem bírtam nézni, hogy miattam szomorú, ezért részben emiatt, részben pedig amiatt, amiket a lányról hallottam, de főleg Angyal miatt, de ezt sose ismertem be neki, szakítottam a lánnyal, és kibékültem a legjobb barátommal. A lányt is zavarta, ahogy Angyalra néztem, ahogy beszéltem róla, és azt mondta, válasszak, vagy ő vagy Angyal. Én persze habozás nélkül Angyalt választottam, hisz még mindig Angyalt szerettem, de ami ez után jött, az rosszabb volt mint a pokol...

Tizedik Fejezet: Szenvedés

„A szerelem szenvedés. Hogy elkerüljük a szenvedést, nem szabad szeretnünk. De akkor attól szenvedünk, hogy nem szeretünk…”

A következő időszakban azon voltam, hogy kiverjem a fejemből, de legfőképpen a szívemből azokat az érzéseket, érzelmeket, amik a barátságunk útjába álltak. Gondoltam pár hét és majdcsak elmúlik. A filmekben is így szokott lenni. Hát a valóság közel sem olyan, mint a filmek. Míg a mozivásznon levetítenek pár percnyi magányos jelenetet és szenvedést valamilyen szomorú szám kíséretében, addig a valóságban ez ezerszer keményebb. Hisz mi lehetne rosszabb, mint látni minden nap azt, akiért megőrülsz, beszélgetni vele, reménykedni, de hiábavalóan, hisz legbelül tudod, hogy soha nem lehet a tiéd, ám mégsem ismered be magadnak. A szerelem kegyetlen játék, amit ha nem nyersz meg, nagy árat fizetsz, és amennyire boldog lehetsz tőle, annyira nagy fájdalmat tud okozni, ha nem kapod meg. Ez velem sem volt másképp. Bár Angyal nem látta mindig rajtam, hisz próbáltam vidámnak tűnni, legbelül szenvedtem. Szenvedtem, mert nem lehet az enyém, úgy éreztem soha senki nem léphet a helyébe, hogy senkit nem fogok úgy szeretni mint őt. Közben ugyanúgy rengeteg időt töltöttünk együtt, bár tény, kicsit visszavettünk a tempóból, hisz így könnyebb volt feldolgozni mindkettőnknek. Egy darabig még egész jól ment, napról napra egyre kisebbnek éreztem a sebet, ami a szívemen volt. Nem akartam, hogy lássa rajtam, mert tudtam, akkor még rosszabb lett volna. Természetesen nem voltam képes mindig eltakarni a kínt, amit éreztem, de ahogy teltek a hetek, egyre inkább képes voltam háttérbe szorítani őket. Elkezdtem Haverékkel újra bulikba járni, de más lányra nem voltam még képes ránézni, mindenkiben csak őt láttam. Az alkohol, azt mondják, nem gyógyítja a fájdalmat, de Haverék nem tudták nézni a kedvtelenségem, ezért egyszer elég rendesen leitattak, hogy jöjjön ki belőlem minden. Nos ez részben sikerült is, hisz ha részeg az ember, őszintébb és képes kimondani mindent, amit gondol és érez. Aznap nem mentem buliba, csak Haverral voltam, aki meghallgatott és ott volt mellettem végig. Egy kicsit jobban éreztem magam utána, csakhogy aztán olyan dolog történt, amire én még nem álltam készen. Angyalt egy másik sráccal láttam. Szemmel láthatólag igen jól megvoltak. Roppant féltékeny voltam rá, nem nagyon tudtam mit tenni, de akkor úgy éreztem még rosszabb a helyzet. Később aztán nem jött össze a sráccal, de már akkor sejtettem, ha összejön valakivel, akkor azt megint nem lesz egyszerű feldolgoznom. Közben persze ugyanúgy megosztottunk egymással mindent, ugyanúgy kerestük egymás társaságát, szóval a barátságunk kezdett visszaállni a régi kerékvágásba. Aztán egyik nap, egy közösségi oldalon, ahova maga Angyal vett rá, hogy regisztráljak, láttam, hogy párban van egy, a környékén lakó gyerekkel. Addig a napig nem mesélt nekem erről a gyerekről. Ez elég rosszul esett nekem, hisz mindent elmondtunk egymásnak. Persze ő biztos azért nem mondta el, nehogy féltékeny legyek és rosszul érezzem magam. De sokkal így sem volt jobb, hogy ott kellett megtudnom. Aznap este csak rajta járt az eszem. „Engedd el, így lesz jobb mindenkinek!” Csak ezt mondogattam magamban. Mást nem tudtam, hisz az még csak meg sem fordult a fejemben, hogy közéje és a barátja közé álljak. Próbáltam úgy tenni, mintha kicsit sem zavart volna, kérdezgettem róla, mondtam neki, meséljen, milyen is ő. Ezt meg is tette. Ennél rosszabbat senkinek sem kívánok, hogy odavan valakiért, tudja, hogy nem lehet az övé, és mégis arra kéri, áradozzon neki boldogan egy másik srácról aki viszont megkapta. A legrosszabb az volt, hogy minél többet hallgattam, én annál borzasztóbban éreztem magam, és ez, az elkövetkező napokban sem változott. De nem adtam fel, kitartottam mellette. Kis idő után azonban szakított ezzel a barátjával, főleg a távolságra hivatkozva. Egyáltalán nem vagyok magamra büszke, hisz bármennyire is sajnáltam, és nem bírtam nézni, ahogy szenved mindezek mellett, még mindig reménykedtem, épen ezért egy kicsit örültem neki. Emiatt szörnyen éreztem magam. Ezután a srác után, egy másik koleszos sráccal jött össze, pár hét után. Már régóta sejtettem, hogy bele van zúgva a srácba, de reméltem hogy csak a féltékenységem akarja ezt elhitetni velem. Hát nem! Igazam volt, és összejöttek. Akkor még mindig nem tudtam túltenni magam Angyalon. Nem értettem miért pont az a srác és nem én. Nem vagyok elszállva magamtól, sőt inkább kevés az önbizalmam, de úgy éreztem annál a srácnál, kívül és belül is jobb voltam. Persze ezt neki kell tudnia, nem nekem, nem én döntöm el kit választ, még azt sem én döntöm el, magam kit választok, ezt mindenkinek a szíve dönti el. Ez a kapcsolat még addig sem tartott mint az előző, mint kiderült ez csak egy fellángolás volt. A srác nem becsülte meg Angyalt, és a lehetőségét. Azt a lehetőséget, amiért én bármit megtettem volna. Végül Angyal szakított a sráccal. Ezután kis szünet következett, nem nagyon ismerkedett más srácokkal, csak elvolt a maga kis életében, aminek még mindig a részese voltam. Az elkövetkező napokban kezdett minden visszatérni a megszokottra. Ismét sok időt töltöttünk együtt, délutánonként órákon keresztül beszélgettünk, volt hogy esténként is, kezdtem beletörődni a dolgokba, és kezdtem barátként viszonyulni hozzá. Nem volt egyszerű dolog, sokan már azután, hogy kimondta, hogy nem akar semmit, már akkor feladták volna és befejezik, de én nem tettem. Én hittem abban, hogy létezik fiú és lány barátság, hogy szerelemből is születnek az igaz barátságok, és hogy attól, hogy két ember útja különválik, azok az utak még mehetnek egymás mellett, párhuzamosan...


Tizenegyedik Fejezet: Döntések

„A szerelmes csók, stresszhatást vált ki a szervezetből. Felgyorsul a pulzus, nő a légzésszám, emelkedik a vérnyomás. Egy csók három perccel rövidíti meg az életet, de a pillanatot örökké teszi…”

Mielőtt azonban teljesen párhuzamosra vettük volna, történt még valami. Kétszer ugyanis még keresztezték egymást ezek a kanyargós utak. Szembekerültünk az élet egyik legnagyobb kihívásával. Egy kihívás, ami személyesen engem, és a kettőnk kapcsolatát is próbára tette. Mivel végzős voltam ez azt jelentette, hogy ballagok, a ballagás pedig a búcsút, a távozást jelentette. Nem akartam elmenni és Angyal sem akarta, hogy távozzak. Innentől kezdve akárhányszor kimentünk esténként a kedvenc helyünkre, mindig ez volt a téma. És ahogy egyre többet beszéltünk róla, egyre inkább elérzékenyültünk miatta. Ő nemegyszer sírt is miatta. Egyszer, amikor elsírta magát, hogy megvigasztaljam, hozzábújtam, átkaroltam, és nyugtattam, hogy minden rendben lesz. Aztán elfogott valami, egy különös érzés, és ahogy ott volt a karomban, nem tudtam ellenállni, megcsókoltam. Az a csók több volt, mint az átlagos. Úgy éreztem erre vártam egész életemben. Még az első csók sem volt ehhez fogható. Ahogy az ajkaink egymáshoz tapadtak, a levegőt is szinte egyszerre vettük, és már nem mi irányítottuk magunkat, hanem a szívek voltak azok, akik mint marionettek játszottak velünk. Legalábbis az enyém biztosan Egyszerűen úgy éreztem ez a pillanat örökké tart, azt kívántam bár soha ne lenne vége. Szinte éreztem, a szívünk egyszerre dobbant meg, majd felébredtünk, de az a fél perc örökre az emlékezetembe vésődött. Egymásra néztünk, egyikünk sem akarta elhinni, hogy ez most tényleg megtörtént. Kínos zavarunkban, csak annyit tudtam kinyögni, hogy mégis valaki megszólaljon, hogy : „Hoppá”. „Hoppá bizony, elég nagy hoppá”- felelte rá. Aztán kisétáltunk, majd egyenesen visszamentünk az internátusba. Ott aztán másnap úgy tettünk, mintha mi sem történt volna. Kétségtelen, mindent felkavart ez bennünk, de próbáltunk nem törődni vele és megbeszéltük, csak barátok maradunk továbbra is. Rá két napra ismét kint voltunk, ekkor szintén feljött a téma, ő ugyanúgy elsírta magát, én ismét hozzá bújtam, de ekkor nem akartam megcsókolni. Ő viszont megtette. Ez már sokkal hevesebb volt, mint az utóbbi, egyszerűen nem bírtunk magunkkal, valami megmagyarázhatatlan miatt, akkor nagyon összehangolódtunk. Csakhogy amikor elhajoltunk egymástól és láttuk, lejár a kimenő, gyorsan visszamentünk. Este mindketten azon gondolkoztunk, mi is volt ez, most akkor mi is legyen. Másnap találkoztunk, hogy megbeszéljük, és ugyanarra jutottunk mindketten. Mivel már régóta nem volt komoly kapcsolat mindkettőnknek, nyilván a szeretethiány okozta, hogy akkor abban a helyzetben egymásra volt szükségünk. De megegyeztünk, ilyen többet nem lesz, figyelünk rá és maradunk a legjobb barátok. Az életünk folytatódott tovább, immár tényleg csak barátokként, bár egy kis szikra még mindig volt bennem. De úgy gondolom ez mindig is lesz. A szívemnek egy kis darabja mindig szeretni fogja. Bár az idő elteltével ez a darab egyre kisebb és egyre inkább zsugorodik, eltűnni soha nem fog. Hisz ha valaki igazán szeret valakit, az örök nyomot hagy benne, még ha később nem is lettek egymásé. De nem foglalkoztam vele, éltem az életem, és minden kezdett helyrejönni. Mivel végzős voltam, életem egyik legfontosabb eseményén kellett túlesnem. Ez pedig nem volt más mint a szalagavató. Az osztállyal az iskola történetének legjobb műsorát akartuk összehozni, csakúgy, mint a legtöbben. Jómagam rengeteg energiát fektettem a műsorba. Hat táncos részből állt a műsorunk, ezek közül négyben szerepeltem. Nem vagyok valami nagy táncos lábú, de ki akartam venni a részem az osztály munkájából még egyszer utoljára. Ez persze rengeteg felelősséggel és gyakorlással járt. Délutánjaimat és estéimet ekkor nem csak Angyallal, a haverokkal vagy sörözéssel töltöttem, hanem bizony rengeteg gyakorlással. Nemegyszer fordult elő, hogy tükrös teremben is táncoltunk. Még maga Angyal is segített a gyakorlásban. Az egyik tánc, rumba volt, ami egy, abszolút kezdőknek elég nehéz, érzelmekkel teli tánc. Az egyik kedvenc lány osztálytársammal voltunk egy párban. Ő rendkívül jól táncol, jó a ritmusérzéke is, szegényt az elején még sajnáltam is, amennyit szenvedett velem, mert meg kell vallanom, bármennyire igyekeztem, a többiek ebben a rumbában mind rendelkeztek tapasztalattal, míg nekem a társastánc a falunapi és egyéb ünnepeken megrendezésre kerülő bálokon való, úgynevezett „kidobóssal” volt egyenlő. Ő javasolta azt, hogy nem elég, ha magamba gyakorlok, hanem szóljak az egyik „Szia Barát!” lánynak. Ezt a kifejezést ő találta ki, és ő szekál vele mindig. Nos onnan ered, hogy ő az, akivel mindig lemegyek ebédelni, és átbeszéljük a nap történéseit, talán ez az egyik oka, hogy jóba lettünk. És hát mikor megyünk le, találkozunk kollégista lányokkal, és főleg harmadik óta a fiatalabbak elég lelkesen köszönnek nekem. Őt ez nem zavarta, csak jó alkalom volt arra, hogy szekáljon vele, mert mikor lementünk, általában, 6-8 lány legalább köszönt, integetett, volt hogy puszilkodtam is, és erre ő kicsit eltúlozva, vékony hangon kissé szarkasztikusan mondta: „Szia Barát! Jajj Barát megfoghatlak? Hozzád érhetek? Adhatok egy puszit?” Ezt soha nem hagyta ki, de már megszoktam tőle. Szóval azt javasolta, használjam az egyik „rajongómat” gyakorlásra. Nos én megfogadtam a tanácsát, és felkértem Angyalt, hogy gyakoroljon velem. Persze repesett az örömtől, hisz nagyon kíváncsi volt, hogy táncolok és mit adunk elő. Egy este lementünk a tornaterembe. Hangfal híján a telefonomról szólt a zene. Mindketten teljesen beleéltük magunkat a táncba. A rumba valóban az érzelmek tánca, és nekünk ezt még csak színlelni sem kellett. Egyre inkább belejöttünk, lassan már nem is figyeltük annyira a zenét és nem kellet magunkban számolni, mert ment minden magától. Szenvedéllyel telve táncoltunk a teremben, csak ő, én és a tánc. Abban a pillanatban egyikünket sem érdekelte más. Aztán elfogott mindkettőnket valami. Egy érzés, amit újfent nem tudtunk irányítani, egyszer csak mélyen egymás szemében néztünk, levegőt sem vettünk, csak táncoltunk, majd a falhoz szorítottam Angyalt és továbbra is csak néztem. Egészen a mai napig nem tudom miért, de nem csókoltam meg. Talán ha akkor megcsókolom máshogy alakultak volna a dolgok, talán nem, nem tudom, csak azt tudom, akkor hoztam egy döntést, amit viszont nem bántam meg, lehet, hogy más nem így cselekedett volna, nem érdekel, én így döntöttem, mert úgy éreztem ezzel meg tudom védeni a barátságunkat. Annak ellenére, hogy Angyal rengeteget segített a gyakorlásban, a szalagavatómon mégsem vehetett rész, mivel nem tudtam neki jegyet szerezni. Bár két plusz jegyet tudtam szerezni, az egyiket mindenképp Havernak szántam, ők viszont akkor még nem ismerték egymást és elég kínos lett volna nekik, egyedül lenni, így egy csapattársam hívtam el oda. A műsorral minden rendben zajlott. Az első részében egy szokványos cowboy tánc volt, azok számára, akik nem rendelkeztek különösebb tánctudással, és persze tudtak önfeledten ugrálni és nevetni. A második része volt a rumba. Összesen 4 pár állt ki az osztályból, mondjuk 7 fiúnál ez is soknak számít. Ezután egy focis, táncos rész következett, majd a nagy fináléban, először mi fiúk táncoltunk, majd a lányok és végül együtt. Nagyszerűen sikerült az esténk, nagyon jól éreztük magunkat, tanárainkkal nevettünk, ittunk, sőt némelyikkel még táncoltunk is. Aztán a bálból belevetettük magunkat az éjszakába, az ünneplésbe és a buliba. Persze életem egyik legfontosabb estéjéből akkor sem akartam kihagyni Angyalt. Megmondtam Angyalnak, hogy este számítson arra, hogy felhívom. Ezt meg is tettem, vittem neki és a szobatársainak kettő doboz citromos sört és megkértem, jöjjenek a tanulóba az ablakhoz. Odajöttek és mi fiúk is oda mentünk és elénekeltük nekik azt a dalt, amit a tanárunknak énekeltünk búcsúzásul. Elsírta magát nem csak ő, de én is, és nem bírtam ki, bár megtiltották, én mégis bementem a kollégiumba aznap este, felfutottam hozzá, ő kijött hozzám és megöleltem. Az a pillanat is örökre bevésődött az emlékezetembe...

Tizenkettedik Fejezet: Búcsú

„Nincs rosszabb érzés, mint mikor búcsúzni kell. Megköszönni, lezárni, elválni majd elbúcsúzni. Nem lehet mit mondani. Nézel okosan, és csak azt várod, hogy mondjon valaki valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak…”

A szalagavató után egy, az eddigiektől merőben eltérő, más időszak vette kezdetét. Bár az iskolában, az osztályban egyre nagyobb lett a feszültség, a közelgő érettségi nyomása miatt, a kollégiumban egy nyugodtabb időtartam volt ez. Angyallal sem volt veszekedés, nem kavartak be az érzelmek, elkezdtünk mindketten a magunk útján járni. Mindketten a saját külön, utunkat jártuk, de ezek az utak egymás mellett futottak. Elkezdtünk másokkal ismerkedni, ő is, én is. Végre úgy éreztem, kizárólag csak barátként vagyok képes gondolni rá, és ennek mindketten élvezhettük a gyümölcsét. Angyal megismerkedett valakivel, akit most Srácnak neveznék, és úgy nézett ki, alakulhat belőle valami. Furcsa volt még akkor, de amikor megkértem neki, hogy meséljen róla, hol ismerte meg, milyennek látja, nem zavart a dolog, épp ellenkezőleg, nagyon örültem neki, hogy végre boldognak látom. Bele volt habarodva Srácba, ez nem volt kérdés, csakhogy ez nem zavart, és reménykedtem, hogy a Srác is hasonlóképpen gondolkodik. Én már akkor tudtam, Angyal és Srác össze fognak jönni. Nagyon szurkoltam nekik, ezt mindenféle képmutatás nélkül állíthatom. Arra már teljesen tudatosult bennem, az a fontos nekem, hogy Angyal boldog legyen, és azt is tudtam, nem velem lesz az, én csupán az élete része akarok maradni, hisz mindig ott voltunk egymásnak, amikor a szükség úgy akarta, és reméljük, ez mindig így is lesz. Amit megjósoltam, az be is következett. Angyal és Srác összejöttek. Az én kis barátom valósággal kivirágzott. Megnyugodtam, mert tudtam, ha én nem leszek ott mindig, lesz, aki vigyáz rá, és boldoggá teszi. Merthogy nem lehettem végig mellette. Ahogy közeledett az év vége, egyre inkább közelebb értem ahhoz a pillanathoz, amit nagyon nem vártam. Elérkezett először a szerenád. Erre még nem mondanám, hogy nem vártam, hisz melyik középiskolás ne várná azt az alkalmat, amikor az alkoholfogyasztás szinte kötelező, maguk a tanárok kényszerítenek rá, mindezek mellett pedig énekelni, őrjöngeni lehet az utcákon, anélkül, hogy hatósági személy beleszólna. Szerencsésnek mondhatom magam, hisz nekem két ilyen eseményben is részem volt, mivelhogy a kollégiumban ugyanúgy tartottak szerenádot. Nekem az volt a fájóbb. Az iskolai nem volt annyira szomorkás, inkább szórakoztatóbb volt, hisz betekinthettünk néhány tanárunk otthonába, megtudhattuk, milyen otthont, külsőt takar az a személy, aki hétről hétre újabb és újabb próbák, feleletek és dolgozatok elé állított minket. Volt néhány érdekes meglepetés, de összességében elmondhattuk, remek tanáraink voltak, akik emberi szinten is példaképek lehettek számunkra. A szerenád után, remek bulit csaptunk, ahol az osztály nagy része képviseltette magát, aminek következtében, másnap nem nagyon mentünk be iskolába, inkább otthon ápoltuk magunkat, megterhelt hangszálainkat és sajgó fejünket. A kollégiumi szerenád egész más tészta volt. Itt már nem a kollégiumi nevelőknek adtunk szerenádot, hanem a különböző kollégiumokat látogattuk meg szerte a városba, megmutatva énektudásunkat. Szerenádos énekek ismeretének hiányában, népszerű, magyar dalokat énekeltünk. A kedvencem talán kisöcsém kollégiuma volt. Bár mire odaértem, már eléggé bódult állapotban voltam, ő mégis ott volt az ablakban az elsők közt. A szemében büszkeséget láttam. Ő volt az, aki a leghangosabban és a legtovább tapsolt. Ezt soha nem feledem. Aztán miután már végigzengtük az egész várost, elérkezett a legfájóbb és egyben legkeményebb pont kis túránk végén. Saját kollégiumunk ablakai alá vonultunk, hogy könnyes búcsút vegyünk társainktól, barátainktól. Könnyes arccal próbáltunk hangot kiadni a torkunkból, de az elején még nem sokaknak ment. Mindenkinek meg kellett küzdeni az emlékekkel. Jómagam is megküzdöttem a szív húzásával. Szinte bármelyik arcot néztem, könnyeket láttam és szomorúságot, amit a búcsú szellője okozott. Mindezek mellett pedig akaratlanul is felidéződtek bennem azok a kedves emlékek, pillanatok vagy éppen események amiket az adott személlyel vagy személyekkel megéltem. Szobatársaimra nézve felidéztem megannyi bulit, sörözést, a sok születésnapot, a lógásokat tanulókról vagy éppen a kiszökést egy buliba. A többi fiún végignézve, a délutáni focikra, a tanulókon való ökörködésekre emlékeztem. Ezzel ők is így voltak, amikor beértünk az udvarra, az egész fiú szint egy emberként harsogta a nevem. Nagyon jólesett nekem, hogy a közösség, akivel együtt nőttem fel, így fejezte ki tiszteletét és vett képletesen búcsút tőlem. Tekintetem a könnyektől remegő éneklés közben tovább ment és a lány szint felé vette az irányt. Megannyi ismerős arc, lányok, kiknek korábbi években csaptam a szelet, volt barátnők, Ikertesóm barátnője és annak barátnői, akikkel rengeteg időt töltöttünk és persze nagyon jól elvoltunk, és ott volt Angyal. A szobájából nézte a mi kis produkciónkat a barátnőivel együtt. Külön-külön mindegyikőjükkel találni számos szép emléket, de együtt még többet. Nagyon szerettem és szeretem a szobájukat, nagyszerű lányok, akik megérdemlik egymást, és akiket talán én magam nem érdemeltem meg. Főleg Angyalt. Amikor rá néztem beugrott minden, az a sok délután, a beszélgetések, a korcsolya, mind-mind fájóbbá de ugyanakkor boldogabbá és szebbé tette a pillanatot. Főleg mikor azt a számot énekeltük, amit korcsolyázáskor énekeltünk együtt. Valósággal kifordultam magamból akkor, ordítottam a szöveget, miközben Angyal arcán könnyei csordogáltak és kezeivel szív alakot formált, jelezve ezzel, soha nem hagyjuk el egymást és mindig a legjobb barátok leszünk. Ezzel újabb estével bővült azoknak a sora, melyek örökre nyomot hagynak az életemben, az emlékeimben, melyeken nem fog az idő vasfoga, történjen velem bármi az elkövetkezők során. A szerenádokat viszont a ballagások előzték meg. Az iskolai ballagás itt is könnyebb volt, hisz itt is csak tanárainktól búcsúztunk. Angyal nem vett részt rajta, mivel Srácnak is ekkor volt esedékes. Ezért elég rosszul érezte magát, de én megnyugtattam, egyértelmű, hogy ott a helye és a legkevésbé sem haragszom rá azért mert az ő ballagására megy és nem az enyémre. Engem már úgyis elbúcsúztatott a kollégiumi ballagáson. Itt ismét szembesülnöm kellett társaimmal, barátaimmal, búcsút kellett vennem tőlük, még ha csak pár hónapra is, hisz arra már biztos volt, hogy a következő évben még itt folytatom tanulmányaimat. Mégis, ez az ünnepély és a hangulat elérzékenyített. Úgy éreztem cserben hagyok mindenkit, aki eddig számíthatott rám, rettegtem, mert nem fogok majd tudni segíteni Angyalon, valamelyik szobatársán vagy az enyéimen, vagy bárkin akinek eddig ott voltam. De ennek is lejött az ideje, én méltósággal viseltem, még ki is tüntettek a versenyeken elért eredményeimnek hála. Egész ünnepély alatt lehajtott fejjel voltam, nem mertem barátaim szemébe nézni. Mikor azonban ki kellett mennem a jutalomkönyvért, kénytelen voltam körbenézni. Tesóm barátnője, szobatársaim hangosan tapsoltak, a lányok a könnyeikkel küzdöttek. Ahogy átvettem a díjat, visszaindultam a helyemre, akkor sétáltam el Angyal mellett. Sem ő, sem pedig én nem tudtam megszólalni. Mindketten könnybe lábadt szemekkel néztük a másikat. Mikor elmentem mellette, mivel megszólalni ne tudtam, végigsimítottam kezem a vállán, próbálva ezzel is erőt önteni belé és megnyugtatni. A búcsú az élet velejárója. Vannak rövidebb és hosszabb búcsúk. Vannak, amik nem viselik meg az embert és vannak amik örök nyomot hagynak benne. Ez a mostani valahol a kettő közt volt, hisz bár sok mindenkitől elbúcsúztam, tudtam, visszatérek még, vagy ha nem, a kapcsolat nem szakad meg, hisz ugyanúgy tartom az általános iskolás osztálytársaimmal a kapcsolatot, és mikor már a mostaniak is csak volt osztálytársak lesznek, akkor sem hagyom elmenni őket, pont, mint a kollégistákat sem. A búcsú csak akkor igazán búcsú, ha feladod. Ha nem küzdesz ellene és hagyod, hogy legyőzzön. Viszont van, ami erősebb ennél, ez pedig a barátság, ami ha igaz, szívből jövő, nincs párja és soha nem talál legyőzőre...

Tizenharmadik Fejezet: Jutalom

„A kemény munka, az elhivatottság, és a hit túljuttat bármin, és segít valóra váltani mindent…”

A ballagások nehézségeinek legyőzése után, minden energiámat az érettségibe, a tanulásba fektettem. Persze mindeközben nem feledkeztem meg kollégista barátaimról, hetente egyszer ugyanis meglátogattam őket, afféle pihenés gyanánt. Ilyenkor mindig a folyosókon lézengtem, és minden arra járóval váltottam pár szót, majd Angyallal el szoktam menni, sétálni, megbeszélni a hét történéseit. Emlékszem, mindig lelkesen mesélt Srácról és arról, hogy milyen jól megvannak. Akkor már biztos voltam benne, jó kezekben van, és már azon gondolkoztam, mikor is ismerhetném meg őt. Persze az érettségi után. Az viszont korántsem volt egy sétagalopp. Bár az egész néhány napos volt, szám szerint négy, mégis, sokaknak közülünk, egy örökkévalóságnak tűnt. Összesen öt tantárgyból érettségiztem. Aki volt már, az úgyis tudja, aki nem annak elmondom. Az érettséginek két része van. Egy írásbeli és egy szóbeli. Az írásbeli része az, amire nem lehet és nem is kell tanulni. Szín tiszta logikából, nulla tanulással meglehet a kettes. Akinek nem sikerül annak tényleg csak gratulálni tudok. A szóbeli része már némileg nehezebb, itt ugyanis már egy csekély háttéranyagra is szükség van. Tételek egész hadát kellene ismerni, nekem szám szerint 163-at. Nálam a megtanulás, egyszeri elolvasást jelentett. Bíztam a jó emlékező képességemben, a jó logikámban de főleg tanáraim jóindulatában. Szerencsére ez utóbbira egyszer sem volt szükség, hisz sikeresen kihúztam a legkönnyebb tételeket. Talán egyedül földrajzból volt nehéz témám. Egy tréfás eset is történt, magyarból Jókait húztam ki, aminek első pillantásra megörültem ám rögtön tudatosult bennem, a vizsgaláz miatt, fogalmam sem volt, milyen művet írt ő. Hátrafordultam és ijedt arccal, kedves Táncpartnerem felé fordulva tátogtam el, a rövid, de lényegre törő kérdést: „Mit írt Jókai?” Erre ő hasonlóképpen válaszolva csak ennyit felelt: „Aranyember” Ezzel a kis történettel ő azóta cukkol, bárhol ha szóba kerül az érettségim, ő felhozza ezt, a számomra kedves és egyben kínos kis témát. Hála az égnek, az érettségim nem lett egy, a sok kínos téma közül. Inkább egy üde színfoltként képviseltette magát, mint életem egyik nagy mérföldköve. Onnantól kezdve, amint a kezemben volt, úgy éreztem, minden más lesz, ez lesz életem nyara, csak a bulikról és a haverokról fog szólni és nem ronthatja el semmi a kedvem. Csakhogy az élet mást tartogatott számomra. Angyallal megbeszéltük, nyáron minél többet és minél sűrűbben fogunk találkozni. Csakhogy ez nem volt olyan egyszerű. Ennek több oka is volt. Először is, az érettségi utáni hétben nem tudtunk találkozni, mivel én jól megérdemelt pihenésemet töltöttem a Balatonon osztálytársaimmal. Persze minden nap beszéltünk, és nem csak vele, Haverrel és Csajszival is tartottam kapcsolatot. Minden egyes nap váltottam néhány szót velük, szinte ettől volt teljes a nyaralásom. Persze azért nem panaszkodhattam, egy egész hét azokkal akikkel együtt nőttem fel, méltóképpen megkoronázta az együtt töltött időt. Rengeteget nevettünk, szórakoztunk, és ami a legfontosabb, pihentünk és végre elfelejthettük az iskolát és a tanulást. Félig már fel is nőttünk akkor, de csak félig. Egyszerűen csak kiélveztük a pihenést és a munkánk gyümölcsét, talán utoljára igazából, hiszen ez volt az utolsó év, amikor együtt voltunk, az egész osztály és önfeledten bulizhattunk. Természetesen éltünk is a lehetőséggel. Ilyen hosszú időt még soha nem töltöttünk együtt, ez valakit rosszabbul érintett, valaki könnyedén kibírta, nekem 5 év kollégium után nem okozott nehézséget. Voltak, akik a nap nagy részében pihentek, aludtak, vagy csak lustálkodtak. Nos én nem voltam ilyen. Pont az ellenkezője voltam. Első és második nap közt egyetlen percet sem aludtam. Este kiültünk iszogatni és megbeszélni az érettségi, az öt év történéseit, egy bizonyos mennyiségű idő és persze alkohol után előkerültek az élet nagy kérdései is, amikre nem tudtuk a választ, de mindenki úgy tett, mintha tisztában lenne velük. Hajnali öt órakor azonban elfogyott a szufla, a legtöbben ágyuk felé vették az irányt, hogy újult erővel állhassanak neki a következő napnak. Én is ezt tettem, csakhogy fél óra forgolódás után az ágyban feladtam és inkább felébresztettem kedves padtársamat, aki öt éven keresztül együtt készült velem a dolgozatokra, együtt izgultuk végig, ahogy tanáraink a naplót lapozva választották ki az aznapi felelőt. Ezekre alapozva, megkértem társuljon hozzám, no meg persze jó pár doboz sörhöz, hogy kellemesen eltölthessük az időnket, amiből temérdek állt rendelkezésünkre. Sok időnk volt, ennek ellenére mi kevéssel is beértük. Röpke két óra alatt tekintélyt parancsoló folyékony kenyeret szívtunk magunkba. Ő kevesebbet, én többet. Ez meg is látszódott rajtam. Reggel nyolc órakor az egész ház, 17 ember, mintha az ébresztőjét hallotta volna, egy emberként akart lecsapni engem, pedig én nem csináltam semmit, csupán harsányan nevettem bármin, ami a szemem elé került. Ez a második reggel volt, másnap reggel ezt viszonozták nekem páran, egy fakanállal és egy palacsintasütővel. Roppant boldog voltam tőle, aznap nem nagyon tudtam, hol vagyok, hogy padtársam szavaival éljek: „Életem se volt!” Voltak persze veszekedések, hisz aki nem bír ki több napot más emberekkel, távol az otthontól, az egy idő után kiborul. Ezt meg is tették páran, de megnyugtattuk őket é segítettük nekik, hogy kibírják a hátralévő napokat. Ennek ellenére remekül szórakoztunk, az esti sütögetések, a mélyen szántó beszélgetések, a sörözés a csillagos ég alatt méltóképpen indította el azt a nyarat, amire egész életemben vártam, ugyanis meglett az érettségim, ez pedig nem jelentett mást, minthogy a felnőtt élet küszöbére értem, és ez az utolsó nyaram, amikor még nem szól közbe a munka, a felelősség, csak a lazítás és a suli mellőzése a cél. Ahogy visszatértem a nyaralásból, egy vegyes időszak vette kezdetét. Egyrészt, mivel nyári munka nem jött össze, nem volt más választásom, dolgoztam otthon, másrészt, mivel semmi hivatalos dolgom nem volt, pihentem és a barátaimmal töltöttem a nyarat. Legtöbbször reggel hat órakor keltem, és délelőtt tíz-tizenegy óráig dolgoztunk otthon a ház körül, vagy éppen a hegyen, hisz nyáron, 11 óra után bolond volt az, aki kint volt a szabadban és dolgozott, a hőmérséklet ugyanis nemegyszer rekordokat döntött és nem éppen az alsó határon. Akkor kezdődött meg az úgy nevezett „Siesta”. Ezt a nevet még Édesapám adta neki, ez volt az az időszak, amikor végeztünk a munkával és a következő napig azt csináltunk, amit akartunk. Ebben az időben legtöbbször távol voltam otthonról, átmentem Haverhoz, volt hogy ott is aludtam, és csak másnap mentem haza, de előfordult az is, hogy kimentünk egyet csapattársakkal a pályára, kicsit focizgatni, vagy ahogy csapattársam szokta mondani, „őrlődni”. Ilyenkor mindig bekapcsoltuk az öntözőrendszert, amit, még pár évvel ezelőtt a csapattal ástunk ki, egy délutáni kemény munka és jó néhány tálca sör árán. Az olyan nyári estéken, azokban a fülledt melegekben, amikor már a levegőt is csak nagy nehézségek árán tudtuk lepréselni a tüdőnkbe, jólesett egy kis hideg zuhany…

Tizennegyedik Fejezet: Féltékenység

„A féltékenység nem jó dolog, az elfojtott, elrejtett féltékenység azonban sokkal veszélyesebb, mint a nyíltan felvállalt…”

Előfordult az is, hogy a szabadidőmet a szomszéd falunál, ami nem is nagyon számított külön településnek, inkább második otthonnak, szóval volt, hogy ennél jóval messzebb töltöttem. Ilyenkor látogattam meg osztálytársaimat, vagy koleszos barátaimat. Az osztállyal mindig találtunk valami alkalmat, amikor össze tudtunk ülni, el tudtunk menni bulizni, hol többen, hol kevesebben. A kollégistákkal már nehezebb volt összehozni a találkákat. Sokakkal még a kapcsolatot is nehezen tartottam, legtöbbjükkel csak egy-két üzenetet váltottam egész nyáron. Erről nem én tehetek, én próbáltam érdeklődni utánuk, de nem mindenki viszonozta ezt. De volt valaki, aki feltétel nélkül, sokszor előbb keresett, minthogy én üzentem volna neki, persze ki más lett volna, mint Angyal. Miután visszaértünk nyaralásról sajnos nem tudtunk egyből találkozni, mivel ő pont ezután ment nyaralni unokatestvéréhez, szóval maradt az üzenet és a telefon. De nem csak emiatt nem tudtunk találkozni. A születésnapján ugyanis, amire sajnálatos módon, a késői szóbeli érettségim miatt nem tudtam elmenni, amit a mai napig bánok, elvesztette az összes iratát, pontosabban ellopták neki. Ezért eléggé helyhez volt kötve, lényegében nem hagyhatta el szülőfaluját szinte egész nyáron. Emiatt Sráchoz sem tudott menni, így mindig ő utazott le hozzá, ami a munkája miatt sajnos ritkábban jött össze. Persze annak ellenére, hogy nem voltam a születésnapi buliján, természetesen ez nem jelentette azt, hogy nem ajándékoztam meg. Egy mágneses réz karkötőt vettem neki, ami egyfajta gyógyászati segédeszköz és szép kiegészítő egyben. Én viszont nem az utóbbi miatt választottam pont azt. Angyalnak ugyanis volt egy kis problémája a szívével. Az orvosok enyhe szívzörejt állapítottak meg nála, ami miatt elég sokszor szúrt a szíve. Egy, a rokonságában történt orvosi műhiba miatt, ami egy közeli hozzátartozójának az életébe került, nagyon ellene volt az orvosoknak. Csak nagyon ritkán járt orvoshoz, de megbízni már nem tudott bennük. Ráadásul makacs is, szóval esélyem sem volt meggyőzni, hogy járjon speciális orvoshoz, vagy nézesse meg egy szakemberrel. Pedig rengeteget kérleltem, de nem akart elmenni, azok alapján, amiket elmondott meg is értem, viszont nagyon aggódtam érte. Ezért gondoltam, hogy születésnapjára valami olyat veszek neki, ami segíthet neki. Emiatt esett a választásom a karkötőre. Nem egy embertől hallottam, hogy jótékony hatása van és jó segítség szívbetegeknek. Számtalan gyógyászati segédeszközboltot jártam végig, mígnem találtam végre. Nem volt olcsó mulatság, de nem érdekelt, az egyik legjobb barátom egészsége nekem nem volt pénzben mérhető. Mikor odaadtam neki, elsírta magát, hogy ennyit megtettem érte és hogy ilyen ajándékot vettem neki. Persze nem akarta elfogadni, de megmondtam neki, hogy nem fogadok el reklamációt, csak fogadja el, és gyógyuljon meg. Persze rögtön tudni akarta, mennyibe került, és megmondta, ha nem mondom el kideríti. Ismertem, tudtam milyen, biztos voltam benne, hogy megtenné, gondoltam ne fáradjon feleslegesen, hát elmondtam neki. 3600 Forint volt annak a karkötőnek az ára, amit talán még akkor is megvettem volna neki, ha nincs semmi alkalom rá hogy odaadjam, de én mégis megtettem volna, ha csak egy fikarcnyi esély is lett volna arra, hogy ez segít. Sajnos, ezt úgy néz ki, nem mostanában tudom meg, lesz-e valami haszna, hisz a nyáron nem sokat hordta. Történt ugyanis valami, ami utólag belegondolva várható volt, én mégis megfeledkeztem róla. Igaz Angyal édesanyja oda volt az ajándékom miatt, volt viszont valaki, aki nem repesett az örömtől. Srác volt az, aki kicsit húzta a száját, amikor meglátta, mit is kapott tőlem Angyal. Pontosan már nem tudom, ő mit vett Angyalnak, talán egy közös képet kereteztetett be neki és egy piercinget, de nem vagyok benne biztos. A lényeg, hogy bár pontosan nem tudta az értékét, számára zavaróan, és gyanúsan sok volt. Ezt Angyalnak is megemlítette, de akkor még úgy tűnt, egy kézlegyintéssel el volt intézve. Már ekkor látszottak nyomai annak, hogy talán Srác nem támogatja annyira, hogy Angyalnak egy fiú a legjobb barátja, el is gondolkoztam rajta és nemegyszer vetettem fel az én barátomnak, ő viszont mindig megnyugtatott, csak rémeket látok, és nem kell mindig egyből a legrosszabbra gondolni. Nos én így is tettem és nem foglalkoztam vele. Gondoltam, ki tudná jobban nála. Az érettségim után, miután túl lettem rajta és minek után már készhez kaptam, felhívtam azokat, akik fontosak nekem. Szüleimet, Ikertestvéremet és barátnőjét, Havert, Csajszit és Angyalt is. Vele volt ekkor Srác is, és közösen hallgatták meg, előbb hogy sikerültek a feladatok és a szóbeli, utóbb, hogy örültem a kész eredményeimnek, akkorra már kissé mámoros állapotban. Emlékszem, mindketten hangosan nevettek a telefonba rajtam, ekkor már én is elhittem, hogy nincsen gond, nem vagyok zavaró tényező, és már vártam az alkalmat, hogy minél előbb megismerhessem. Már csak az időpontot kellett volna kitalálni. Ez viszont nem volt olyan egyszerű, részben a korábban említettek miatt, részben pedig, mert Srác dolgozott és miután Angyal hazaért az unokatestvérétől, ő pont délutános volt. Ezért újabb egy hetet csúszott a találka, a következő héten én voltam elhalmozva otthoni teendőkkel, így akkor ismét nem tudtunk, azt követően pedig Angyalnak volt dolga, fogász, rokonok és egyebek. A napok, hetek iszonyatosan lassan teltek, Angyal és Én már alig bírtuk, idővel már az is mindennapossá vált, hogy telefonon beszélgettünk, hogy ha már látni nem láthattuk, legalább egymás hangját halljuk. Lassan már nyár közepe lett, amikor találtunk egy olyan hetet, hogy Angyal és Én is ráértünk. Sajnos Srác viszont délutános volt. Én viszont már nem bírtam, és gondoltam, lesz még alkalmam megismerni Srácot, Angyalt viszont már mindenképpen látni akarom, mert nem bírom nélküle. Megbeszéltem ezt Angyallal, aki belement, és már nagyon vártuk mindketten. Igaz, csak pár órára láthattam volna, mivel ő fogászat miatt utazott a városba, és sietett vissza, mert rokonokat vártak, s nekem háromnegyed óra volt az út a városig, nem érdekelt, ha csak öt percig láthattam volna, már akkor is felutaztam volna. Igen ám, de mikor ezt megbeszéltük, hogy találkozunk, éppen akkor írt Srác, hogy „Mi újság? Hogy vagyok? Találkozok-e Angyallal?” Gyanútlanul és boldogságtól repesve meséltem neki, hogy már jól vagyok, mert úgy néz ki, találkozok végre a legjobb barátommal. Ezután nem írt jó darabig sem ő, sem pedig Angyal. Ezt kicsit furcsálltam, de gondoltam egymással beszélgetnek, nem akartam zavarni, így mással kezdtem foglalkozni. Fél óra elteltével aztán Angyal üzent. Nagyon ideges volt, mert éntőlem tudta meg Srác, hogy találkozok vele, és kiderült, Srácot eléggé zavarja, hogy sokszor beszélgetek vele Angyalról, és hogy mi is annyit beszélünk, és neki már túlságosan is jóban vagyunk. Féltékeny volt, ez nem volt kérdés. Angyal pedig ideges volt, úgy írta le nekem a dolgokat, mintha direkt csináltam volna, hogy ez volt a célom, mintha nem kérdeztem volna meg ezerszer, nem-e zavarok, nincs-e valami gond. Egyszerűen csak rám zúdított mindent, nem kímélve engem. Ez kissé rosszul esett megmondom őszintén. Nagyon megijedtem, jó darabig fel sem tudtam dolgozni, mi is történt most. Egyszerűen megrémültem. Azelőtt soha nem hallottam tőlük, hogy veszekedtek volna, vagy hogy bármiben nem értettek volna egyet. Nem akartam az a téma lenni, ami kínos nekik és ami miatt összeveszhetnek. Emiatt, és talán a sokk miatt, amit részben a történtek, részben pedig az, hogy Angyal szinte rám támadt, olyan döntést hoztam, amire soha nem gondoltam volna, talán csak a legrosszabb rémálmaimban. Megmondtam Angyalnak, nem keresem, nem hívom, nem írok neki üzenetet, amíg ezt meg nem beszélik barátjával. Elmondtam neki azt is, hogy ha van valami, írjon nyugodtan, de én nem fogok semmiképp, nehogy még jobban összekavarjam a dolgokat. Ő ezt nem akarta, én viszont ragaszkodtam hozzá, azt hittem így lesz jó mindkettőnknek. Mondanom sem kell, a találkánkat is lefújtuk. Egy, életemnek egyik legszörnyűbb időszaka kezdődött akkor. Havernál töltöttem a legtöbb időt, ő volt az, aki mindenről tudott, és aki persze nem bírta ki, beszélt Angyallal. Korábban is volt már rá példa, ha összevesztünk, ő volt az, akivel beszélt, tőle kérdezte meg hogy vagyok, és tanácsot kért tőle. Most is ezt tette, kérdezte, mi van velem és elmondta neki is, hogy sajnálja, és hogy próbálja minél előbb megoldani, csakhogy ezt személyesen akarta megbeszélni párjával, erre viszont várni kellett, nem egy, nem kettő hanem három napot, mivel akkor volt szabadnapja. Addig is arra kérte Havert, vigyázzon rám és tartson ki mellettem. Ő ezt így is tette, amit az óta köszönök neki. Nagyon sokat jelentett az, emlékszem, nem egy sört gurítottunk le az életre, a barátokra, Angyalra, és nem egyszer omlottam össze, de ő ott volt mellettem végig, és tartotta bennem a lelket. Csakúgy, mint Csajszi, akinek persze elmondott mindent, és még Ikertesómék is párjával, még ha nem is tudtak róla, de folyton közös programok miatt unszoltak minket, ami akkor nagyon kellett, szóval nekik is sokkal tartozom. Lassan, üresen teltek a napok, de aztán végre eljött a hétvége. Mint Havertól megtudtam, Angyal péntektől vasárnap délutánig Srácnál volt. Ekkor nem is számítottam a levelére, de nem is tudtam volna válaszolni neki, hisz meccsem volt vasárnap, így csak vasárnap este tudtam egyáltalán számítógép elé ülni. Aznap, bár nyertünk, egy kortyot sem tudtam inni, nem tudom miért, de egy cseppet sem tudtam volna lepréselni a torkomon. Otthon aztán gyorsan lefürödtem, és vártam, mikor ír végre. Már majdnem kezdtem feladni, és hagytam győzni a fáradságot, mert elvégre 90 percnyi futás nem épp kellemes, főleg ha az ember napok óta nem tudta kialudni magát. Szóval már éppen az ágyamba akartam dőlni. Aztán üzenetet kaptam tőle. A szívem óriásit dobbant, akár egy harang, mikor délben kongatják. Először nem mertem megnézni, féltem, hogy rossz hír, hogy talán nem tudta megbeszélni Sráccal, és soha többé nem lehetünk barátok, de aztán legyőztem a félelem, és remegő ajkakkal elkezdtem olvasni. Ahogy egyre többet olvastam belőle, egyre inkább kezdett visszatérni az életkedvem, és kezdtem megnyugodni. Azt írta, megbeszélte barátjával, szervezünk egy közös találkozót, hármasban, hogy megismerjen, és onnantól biztos nem lesz gond. Azt mondta, nem zavarja, hogy beszélgetünk, csak egyet kért, nélküle ne találkozzunk, ami teljesen érthető volt, magam is ezt akartam javasolni, hisz ez így fair mindenkivel szemben. Az elkövetkező napokban, mikor még biztos nem értek rá, éjt nappallá téve dolgoztam, csak azért, hogy mikor azt mondják, hogy végre mindketten ráérnek, ne legyen dolgom. Egy egész heti házimunkát végeztem el két nap alatt. Nappal a ház körül serte-fertéltem, éjszaka pedig barátaimmal, osztálytársaimmal, Haverral és Angyallal beszélgettem, mivel arra a két napra úgymond megszűntem létezni, csak a munka elvégzésével voltam elfoglalva. Egymást követték a napok, a napokból szépen lassan hét lett, egyre inkább hiányzott Angyal, de közös időpontot sajnos nem tudtunk találni. Valami mindig közbejött, vagy Srácnak, vagy neki, vagy nekem. Mindeközben abban az ártatlan hitben éltem, hogy Srác kezd megbékélni velem, hogy már megbeszéltek mindent és többet már nem leszek egy kényes téma számukra. Nos ez nem volt egészen így...

Tizenötödik Fejezet: Élmények

„A hosszú és jó életet nem évekkel, hanem élményekkel és megismeréssel mérik…”

Angyal és Srác nyaralni mentek, kettesben. Angyal persze előre közölte velem, hogy abban a pár napban, szám szerint négyben, nem nagyon fog tudni üzenni vagy telefonon hívni, részben, mivel nyaral, de főleg azért, mert nem akart egy esetleges vitába belemenni barátjával, miattam. Ezt teljes mértékben meg is értettem, sőt, ha nem szól, javasoltam volna neki ezt a megoldást. Mielőtt elment még beszélgettünk telefonon. Emlékszem az erkélyen álltam, és vagy fél órán keresztül beszélgettünk. Egyszerre lehet soknak tűnik, de az elkövetkező napokban nem tudtunk beszélni, és hát ezért volt a hosszas eszmecsere. Nagyon nehezen búcsúztunk el egymástól, alig akartuk letenni a telefont, mert mindketten tudtuk, ha letesszük, jó darabig nem hallhatjuk a legjobb barátunk hangját. Azt a hangot, ami mindig ott volt, ha szükség volt rá, ami a legnehezebb pillanatokban is meg tudta nyugtatni a másikat, és ami, bár a távolságot, a másik hiányérzetét nem felejteti el, de mégis enyhít rajta. Hosszasan búcsúzkodtunk, majd letettük a telefont. Azon a hétvégén volt falunap a településen, ahol focizom. Pontosabban szombaton. Erre a napra volt esedékes az én barátom hazaérkezése úgyszintén. Azt mondta, amint hazaér egyből hív. Nagyon vártam már a falunapot, részben emiatt a hívás miatt, részben pedig magáért az eseményért. Mert hát ez mégis csak egy falunap, ami egy magamfajta vidéki fiúnak mindig hatalmas élmény. Ez az a nap, amikor az italozásból soha nem lehet elég, nem lehet abbahagyni, mert mindig összefutunk valakivel, akivel még nem koccintottunk, és a sértődés elkerülése végett kénytelenek vagyunk beadni a derekunkat. Ilyenkor szokott megrendezésre kerülni egy kispályás kis focitorna is. Három éve focizok ott, két évvel ezelőtt, még a csapat fiatal részével hódítottuk el a kupát, tavaly pedig már saját falum képviseletében. Több csapattársam is az én kis községemben lakik, ezért tavaly úgy gondoltuk, miért ne képviselhetnénk magunkat, és lehetnénk ellenfelek csapattársainkkal ezen az egy napon? Testvéreim, de még édesapám is beállt azon a nyáron és sikeresen hazavittük a trófeát. Címvédőként érkeztünk idén is, ám a győzelem elmaradt. Munkahelyi elfoglaltság miatt két kulcsfontosságú csapattársam sem tudott részt venni ezen a tornán, így kissé kelekótya, úgymond cserecsapattal játszottunk végig. Az utolsók lettünk, de egy cseppet sem búslakodtunk, mert nem a győzelem volt a cél. Persze a piszkálódás, az ment már előtte hetekkel és utána sem maradt abba. Nem egyszer hallottam az öltözőbe belépve: „Nézd a bajnokokat, azt hitték idén is nyernek!” Persze ez amolyan baráti piszkálódás volt, nem sértésből szólt, de azért nem hagytam szó nélkül, én is kinyitottam a számat, és ennek szegény pályagondnokunk itta meg a levét, mivel én végig a pálya rossz minőségével magyaráztam gyenge teljesítményünket. A foci után Haverral, Ikertesómmal barátnőikkel és csapattársaimmal elkezdtünk melegíteni az éjszakára, és a bálra. Rendkívül jól éreztük magunkat, iszogattunk, nevettünk, és már a közös nyaralásunkon járt az eszünk, ami a következő hétre volt esedékes. Az idő, mint mondtam csak úgy szaladt, és mire észbe kaptam, rájöttem, hogy ma este kellene hívnia Angyalnak. Már tíz óra volt, gondoltam felhívom. Nem vette fel, kicsit aggódtam érte, de gondoltam fáradt volt, lefeküdt aludni. Visszatértem a baráti társasághoz és belevetettem magam az estébe. Nagyon jól éreztük magunkat. Reggel 4 óra fele értünk haza, ami alapesetben nem gond, megszokott, de mivel másnap mentünk nyaralni, és egy nyaralás előkészületéhez azért idő kell no meg persze gondolkodóképesség, így már azért más volt a helyzet. De szerencsére időben elkészültünk mindennel, és estére már a nyaralóban voltunk a bandával. Azzal a bandával, ami állt Ikertesómból, illetve kedves párjából, Kisöcsémből, Haverból, Kisöccséből és Csajsziból, egy volt osztálytársamból, Haver egyik szobatársából, illetve szerény személyemből. Összeszokott egy banda volt, ez volt a harmadik nyaralásunk, szóval nevezhetjük egyfajta hagyománynak már nálunk, maximum a barátnők változtak, de szerintem ez már nem fog változni innentől, hisz Tesóm is és Haver is megtalálták az igazit, és nagyon remélem, hogy jövőre csak bővülni fog kis csapatunk, mondjuk az én barátnőmmel, vagy másik két férfi társam kedvesével. Egy felejthetetlen hetet töltöttünk ott. Egész végig pihenhettünk, alhattunk ameddig akartunk és amikor csak akartunk. Az ebédet, vacsorát felváltva csináltuk, attól függött, kinek volt hozzá épp kedve, vagy ami többször problémát okozott, ereje. Kétszer is főztünk pörköltet az udvaron bográcsban. Magunknak beszereztünk hozzá mindent, bográcsot vittünk, fát pedig, nos ezt a szomszédoktól kölcsönöztük, gondoltuk nyáron nem fűtenek, és egy-két fadarab igencsak kilógott, le akart esni, vagy elrontotta a ház összképét. Mi pedig segítőkész szomszédok révén megoldottuk ezt a problémát. Persze a problémamegoldó képességünket, mindig csak akkor véltük felfedezni, akkor tört elő belőlünk igazán, mikor már jócskán a pohár fenekére néztünk. Strandra nem mentünk túl sokszor, részben a hűvösebb idő miatt, részben pedig, mivel jobban éreztük magunkat a saját kis elzárt környezetünkben. Az ottani diszkót is meglátogattuk párszor, bár volt, hogy a zene nem egyezett a mi stílusunkkal, ami miatt korán feljöttünk. Talán egy órát töltöttünk ott, maximum másfelet. Ennek persze a lányok nem nagyon örültek, mivel ők, csak azért, mert lementünk, még így is, hogy barátjuk volt, hosszasan szépítkeztek, volt hogy órákon keresztül. Ennek természetesen nem én, vagy a többi fiú itta meg a levét, csak Haver és Ikertesóm, de kis idővel már lecsitultak a kedélyek. Mindent egybevéve, a késő estig tartó iszogatásokat, a bulikat, a hajnali sütögetéseket, a rengeteg nevetést és szórakozást, a kötelékeket, amik még szorosabbak lettek az egy hét alatt, azt hiszem, kijelenthetem, ez volt eddigi életünk legjobb nyaralása. Minden évben valamivel több volt, mint azelőtt, mindig egy kicsit másabb, egy picit jobb. Ám az utolsó pár napom ne volt valami fényes és vidám, talán ezért nem merem kijelenteni, hogy tökéletes volt...

Tizenhatodik Fejezet: Tévhit

„Lehet, hogy soha többé nem találkozunk. Szeretném, ha tudnád, hogy egész életemben szerettelek. Már azelőtt is szerettelek, hogy megismertelek…”

Nyaralásomat beárnyékolta egy olyan dolog, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni, amit nem tudtam csak úgy egy hétig elcsúsztatni, elfelejteni, ez pedig nem volt más mint Angyal hívása. Furcsa volt nekem, hogy nem hívott aznap este, hisz mindig mikor megbeszéltünk valamit az úgy is lett. A nyaralás első napjaiban ugyancsak hívogattam, de nem vette fel. Furcsa módon a telefon nem csöngött ki. Először csak arra gondoltam, biztos lemerült neki, vagy nem volt épp térereje, ez elő szokott fordulni. Ám mikor már a következő nap is ugyanazt a sípoló hangot hallottam, mikor hívtam, megrémültem. Nem tudtam, mi van vele, merre van, mit csinál. Féltem, hogy történt vele valami, hogy otthon volt valami vita, és ki van készülve, vagy beteg és egész nap az ágyban fekszik, vagy ami még rosszabb, hogy kórházba került. Tudom nem szabad a legrosszabbakra gondolni, én mégis féltettem, tudva, hogy a szívével sem volt minden rendben. Négy nap telt el, és még mindig nem tudtam semmit, mikor egyszer csak kaptam egy üzenetet tőle. Mint kiderült, Srácnak nem kellett dolgoznia, ezért vele volt egész végig. A telefonja elromlott, és amikor megjavították, Srác kapcsolta be neki, és meglátta, a hívásaimat. Emiatt nagyon ideges lett, épp aznap ment haza, sajnálatos módon összevesztek, és így is váltak el. Angyal emiatt nagyon ideges lett, és ekkor írt nekem, nem éppen a legmegfelelőbb stílusban. Megértem ideges volt, de úgy irt nekem, mintha direkt akartam volna ezt az egészet okozni. Ha tudom, hogy a barátja még nála van, eszem ágába sem lett volna hívni. Sajnos ez egy ilyen szituáció volt, és nem jöttünk ki valami jól belőle. Srácnak betelt a pohár végleg, hallani sem akart rólam, nem akart velem találkozni, sajnálta, de nem tehetett róla, zavarta a közeli kapcsolatom kedvesével. Ezt megértettem, de persze nem akartam elveszíteni Angyalt, ezért mindenképp találkozni szerettem volna Sráccal, ő viszont hallani sem akart rólam. Beszéltem telefonon Angyallal, megkért, hogy hagyjuk most az egészet, az én érdekemben, nem akarta elrontani a nyaralásom, ezért megbeszéltük, hogy mikor hazaérek vasárnap, este beszélünk, és kitalálunk valamit. Addig nem kerestem, csak próbáltam élvezni a nyaralásom további részét, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebb sikerrel. Onnantól kezdve, a beszélgetésünk után ledőltem az ágyamba, elzárkózva a többiek elől és sírtam. Tudom férfinak nem erénye a sírás, de én mégsem tudtam annyi erőt venni magamon, hogy elfojtsam a könnyeimet. Csajszi és Haver talált rám, gondolták, hogy Angyallal kapcsolatos a rossz kedvem, rá is kérdeztek. Elmondtam nekik mindent, meghallgattak, próbáltak vigasztalni és ők is arra kértek, élvezzem ki a nyaralás utolsó napjait. Nagy nehezen összekapartam magam, főleg nekik köszönhetően. A maradék pár napban megpróbáltam színlelni, hogy jól vagyok és nincs semmi baj. Iszonyatosan nehéz volt, de szerencsére sikerült, csak Haver és Csajszi tudták, mit is érzek valójában. Az egyik este csillaghullás volt. Haverék és Ikertesómék pont akkor ünnepelték évfordulóikat. Előbbiek a féléveset, utóbbiak a kétéveset. A srácokkal mi ezért hárman nem mentünk buliba, csak kiültünk egy láda sör társaságában, és élveztük a látványt. Kitaláltunk egy játékot, mind a hárman, más-más irányba kémleltük az eget, annak reményében, hogy a horizont azon részén láthatjuk a legtöbb hullócsillagot. Volt osztálytársam kicsit lemaradt, ő ötször látott fénylő csíkot az égen, míg másik haverommal mi 8-8 égitestet láthattunk varázslatos módon elégni a légkörünkben. Megmondom őszintén, hiszek abban, ha valaki kíván ilyenkor valamit, akkor teljesülhet. Bár a többieknek nem mondtam, én minden egyes csillagnál kívántam egyet. Nem autót kívántam, nem is pénzt vagy szerencsét, még csak nem is egy áloméletet tökéletes munkával. Ugyanazt a dolgot kívántam mind a nyolc alkalommal. Nem egy teljesíthetetlen csoda volt az, amire vágytam, csak egy egyszerű dolog. Ne veszítsem el Angyalt. Ennyit akartam akkor abban a pillanatban, ezért akárhányszor megtehettem, csak annyit mondtam magamban: „Azt kívánom, ne veszítsem el, hadd maradjunk meg legjobb barátoknak életünk végéig!” Miután a többiek bementek, mert megunták a várakozást, én még kint voltam egy órát, vagy kettőt, pontosan már nem emlékszem. Csak ültem ott kint, és a csillagokat néztem. Felidéztem a közös emlékeinket, és csak arra tudtam gondolni, mi lesz, ha nem marad abba párja féltékenysége, és elveszítem. Kicsit összeestem, de kijöttek a többiek, mindenki, én megjátszottam, hogy minden oké, de mindenki érezte, hogy valami nincs rendben velem, ezért próbáltak felvidítani és szórakoztatni. Ezt utólag is köszönöm nekik. A következő napon, kissé árnyéka voltam önmagamnak, de a banda segítségével sikeresen átvészeltem, az azt követő nap pedig hazamentünk. Soha olyan hosszú nem volt még a vonatút, mint akkor. Haza akartam érni, és beszélni akartam Angyallal. Este meg is ejtettük ezt a hőn áhított eszmecserét, de nem egészen úgy alakult, mint ahogy terveztem. Kiderült, Srácnak elege lett belőlem, látni sem akart, kérlelhetetlen volt. Angyal kettőnk közé szorult, nem tudott mit tenni, csak szenvedett és sírt. Bármivel próbálkoztam, Srácra nem tudtam hatni, nem akart velem találkozni, már a puszta létezésem is zavarta, nem mondta ezt ki ilyen formában, de éreztem rajta. Kétségbe voltam esve, Angyal nem tudott mit csinálni, választania kellett volna a két ember közt, akiket a legjobban szeret, csak éppen másképpen, amit csak egyikünk értett. Még amikor az első szünetet tartottuk, azután megfogadtam magamban, ha olyan helyzet alakul ki, hogy választás elé kerül, Srác és miattam, akkor nem engedem, hogy megtörténjen, s eldöntöm én a kérdést. Ezt így is tettem. Patakként folytak a könnyek a szememből, úgy írtam le neki, hogy én tudom, mit kell tenni. Énnekem a legfontosabb, hogy boldog legyen. Végre talált magának egy fiút, aki megbecsüli, és úgy bánik vele, ahogy megérdemli. Sajnálom, hogy így alakult a helyzet, de én voltam az egyetlen, aki a boldogságuk útjában állt. Ezért döntöttem úgy, hogy akkor félreállok az útból. Először leírtam Srácnak, hogy nézze el az eddigi kellemetlenségeket, amiket okoztam, majd megmondtam neki, hogy ne aggódjon, többet nem keresem a barátnőjét, nem hívom telefonon, nem írok neki üzenetet, kiszállok az életéből, ők bármikor megtalálnak, nem haragszom rájuk, ha megoldódna esetleg a probléma, írhatnak, de én semmi esetre sem fogom őket zavarni. Ezután jött a keményebb dió. Ez olyan dolog, amit még az általam legjobban utált személyeknek sem kívánnék soha. El kellett búcsúznom a legjobb barátomtól, örökre. Remegő ujjakkal írtam le neki, talán az utolsó mondataimat. Ő sem akarta, hogy így legyen, és nem is lett volna képes ezt mondani, vagy erre kérni, de nekem meg kellett tennem. Elbúcsúztam hát attól a személytől, akit még öregkoromban is mellettem akartam tudni, akit az esküvőmön az első sorokban akartam örömkönnyektől könnyes arccal látni, akit ott akartam látni a saját házavatómon, és akiről azt hittem, utasként velem tart azon a buszon, amin ugyanúgy ott van Haver, Ikertesóm és mindenki aki fontos nekem, ami nem tudni merre visz, hol áll meg, vagy hol száll fel új utas, csak ennyi van ráírva a rendszámára: Élet. Ezt szerettem volna, semmi mást, mondják, hogy semmi sem tart örökké, nos én ezt nem akartam elhinni, még így sem, hogy a saját bőrömön volt szerencsém tapasztalni. „Végül is, a filmekben is van, hogy elbúcsúznak egymástól, de aztán megoldódnak a dolgok és mindenki boldog lesz.”- gondoltam magamban. Nos ezek a filmek, ez viszont a valóság, ami korántsem ennyire rózsaszín...

Tizenhetedik Fejezet: Megtörve

„Minden nap elveszett, amelyben legalább egyszer nem táncoltál. És minden gondolat hamis, amelyen legalább egyszer nem nevettél…”

Arra az estére, amikor el kellett búcsúznom a legjobb barátomtól, sajnos mindig emlékezni fogok. Soha nem felejtem el, még most is tudom kívülről, miként köszöntem el tőle, és mennyire rosszul éreztem magam akkor. Szinte nem is aludtam, csak a fejemet a párnámba nyomva, a könnyeimmel küszködve fetrengtem egész éjszaka. A dolgot csak súlyosbította, hogy Haver épp Csajszinál volt, és 2 napig még nem is jött haza. Azokban a napokban, csak egy gyenge hasonmása voltam önmagamnak. Úgy érzem, akkor és ott megtört bennem valami. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni a történteket. A legjobb barátom, aki mindig ott volt mellettem, aki mindig megvigasztalt, ha le voltam törve, aki örült velem, a sikereimnek, aki mindig ott volt, egyszer csak, egyik napról a másikra eltűnt. Mintha az egyik karomat szakították volna ki belőlem. Mindenben őt láttam. Ha bekapcsoltam a televíziót, természetesen pont egy, a barátságról szóló film ment. A számítógépnél, a közösségi oldalakon, láttam, hogy fent van, de nem írhattam rá, a legtöbb zeném kapcsolódik hozzá valamilyen szinten, ő ajánlotta, van valami közös élmény, ami eszembe jut róla vagy éppen mindkettőnknek egy közös száma. Egyszerűen mindenről ő jutott eszembe, hisz a mindennapi életem része volt, nem volt olyan napom, amiben nem szerepelt volna, valamilyen módon. És akkor egyszer csak vége mindennek? Nos elég nehéz leírni, pontosan mit is éreztem akkor. Egyszerűen megtörtem. A barátaim nem ismertek rám. Nem leltem örömöt a fociban, hisz minden meccs előtt ezerszer elmondtam neki, hogy vigyázok magamra, ő pedig, hogy aggódik értem és hogy biztos ügyes leszek. Még ha nyertünk is, nem tudtam teljesen örülni, úgy, hogy mikor bementem az öltözőbe és megbontottam a jól megérdemelt sörömet, nem hívhattam fel, hogy elmondjam neki, mennyi lett a meccs, milyen voltam, rúgtam-e gólt, vagy éppen apa mennyire volt büszke rám. Még a szokásos meccs utáni ökörködésekhez sem volt kedvem. Egyszerűen csak azt akartam, hogy minden térjen vissza a régi kerékvágásba, de belül egy gondolat fogalmazódott meg bennem, nem fog. A karkötőt, amit tőle kaptam nem vettem le egyszer sem. Amikor mentem meccsre, amikor csak kiléptem otthonról, de még alváskor is rajtam volt. Sokszor éreztem magam még rosszabbul, amikor ránéztem, és felidéztem az arcát, a hangját, de nem bírtam elengedni. Legbelül végig bíztam benne, hogy amikor majd nem számítok rá, rám ír, hogy nem bírja, hogy megbeszélte Sráccal a dolgokat, és találkozni akar velem minél előbb, hogy újra magamhoz ölelhetem, érezhetem a hajának az illatát, apró de erős kezeinek szorítását, és hallhatom a hangját. Azt a csodálatos hangot, ami a legszebb zeneként varázsolta be szürke hétköznapjaim. Csakhogy már nem nagyon tehettem semmit. Mikor Haver hazaért, egyből átmentem hozzá. Ő is látta, az az ember, aki ott volt nála, nem az ő gyermekkori barátja volt, csak egy roncs, aki még az eredeti halvány árnyékának sem nevezhette magát. Órákon keresztül beszélgettem vele, zokogtam, ő vigasztalni próbált, de mindhiába. Egyszerűen még nem látott ilyennek soha, bármit próbált nem tudott hatni rám. Az a hét kritikus pont volt az életemben, úgy éreztem, ha nem történik valami változás, nem fogok tudni kilábalni belőle. Üresek voltak a napok, nyomasztó volt a közelemben lenni, ettől próbáltam kímélni barátaimat, ezért kevesebbet mozdultam ki otthonról. Persze legtöbbször próbáltam leplezni, hogy rossz kedvem van, és elegem van mindenből, de néha olyan elviselhetetlen volt a fájdalom, hogy nem bírtam. Csak a búcsúzással, a kapcsolatok szétbomlásával és a szív fájdalmával kapcsolatos dalokat tudtam hallgatni. Nem tudtam mi lesz, csupán reménykedni tudtam, de akármilyen hiábavalónak tűnt, én mégsem adtam fel, és kitartottam Angyal és a barátságunk mellett. Haver viszont nem bírta ezt nézni, segíteni akart, de beleszólni nem tudott a dolgokban. Viszont ott volt mellettem végig, támaszt nyújtott, minél nagyobbat estem, ő annál inkább tartotta a hátát értem. Aztán mikor már a holtponton voltam, nem bírtam, már egy hete nem hallottam róla, nem tudtam, hogy van, mi történt vele, nem-e esett baja, boldog-e vagy valami miatt otthon van és csak a szobájában sír, na ekkor kértem Havertól egy szívességet, amiről úgy éreztem, végleg eldönt mindent. Arra kértem, beszéljen Angyallal, kérdezze meg hogy van és ami még fontosabb, jutottak-e valamire barátjával, van-e még értelme reménykednem, vagy már minden esély elszállt és hiábavaló ábrándokat kergetek csupán. Ő beleegyezett egyetlen feltétellel. Csak úgy volt hajlandó beszélni vele, ha nem kell elmondania miket és hogyan mondott ő és hogy válaszolt rájuk Angyal, csak a végkifejletet kell közölnie velem, hogy reménykedhetek-e vagy felejtsem el. Természetesen belementem az alkuba, de ő még így is ellene volt ennek, mert úgy gondolta nem állok még készen a válaszra. Nos ő meg is ejtette ezt a beszélgetést, aminek kettő következménye lett. Az első, hogy összevesztek egymással, mindkettőjüknek megvan a maga sajátos stílusa, s mint utólag kiderült, ezek nem nagyon passzolnak egymáshoz. Pontosan nem tudom, hogyan és miként vesztek össze, mivel nem láttam a beszélgetést, csak hallottam dolgokat de nagyon nem is érdekelt, mert a másik következménye a dolognak, nyilván az előbbiek után nem nehéz kikövetkeztetni mi is lehetett. A választ, amire annyira vágytam, megkaptam. Nem kellett tovább reménykednem. Angyal ugyanis elmondta Havernak, hogy barátja nem enged, még mindig ugyanaz a véleménye kettőnk barátságáról, hogy biztos többet akarok és nincs is igazi fiú-lány barátság. Mintha szíven szúrtak volna, meg is rogytam, amikor elmondta nekem, szerencsére biciklivel voltam, így fájdalmamat némi alkohollal próbáltam tompítani, de nem sikerült, inkább csak rosszabb lett. Az alkohol nem tompítja az érzelmeket, inkább felszínre hozza őket. Hazafele az úton eléggé ittas állapotban voltam. A két falu között csordogál egy kis patakocska. Ennek a hídjánál álltam meg. Leszálltam a bicikliről és a korlátnak támaszkodtam. Nem tudom miért, de akkor eszembe jutott minden Angyalról. Hogy ismerkedtünk meg, hogyan lettünk jóban, hányszor kiálltunk a másikért és még ezer más dolog. A patak csendes, sima vízét az én könnyeim tették egyenetlenné. Nem bírtam abbahagyni, gondoltam kiengedek mindent. Elordítottam magam, akár egy sebzett vad: „Hiányzol!” Majd a térdeimre ereszkedtem és csak sírtam. Hiányzott a hangja, az arca, a két szép szeme, a személye, hiányzott Angyal! Összeszedtem magam, majd hazamentem és az ágyamba zuhantam. Órákon keresztül nézegettem azt a képet, amit még anno tőlük kaptam. A telefonomban is átírtam a nevét: „Ne hívd fel!” Ezt írtam be, hogy tudjam, ha esetleg megfordulna a fejemben, hogy felhívjam, mert gondoltam rá, nem egyszer, tudjam, nem szabad. Kis idő elteltével a fáradtság eluralkodott rajtam, és álomra hajtottam a fejemet, remélve, hogy az új nap a felkelő napsugarak mellett valami megoldást hoz majd magával...

Tizennyolcadik Fejezet: Szükség

„Hiszem, hogy mindenben van valami jó, ezért úgy gondolom, ha nem kellene elhagynom a legjobb barátaimat, akkor nem szerezhetnék újakat…”

Azután az este után, azt hittem, mikor felkelek még rosszabbul leszek, ám valamiért nem így történt. Talán azért, mert előző este kiadtam magamból mindent, és annyit sírtam, hogy már nem tudtam többet, vagy talán, mert sokáig aludtam, és mikor felkeltem épp a kedvenc műsorom ment, nem tudom, de azt határozottan állíthatom, nem voltam annyira összecsúszva, mint az előző napokban. Édesapám aznap dolgozott, ezért fivéreimmel szabadok voltunk egész nap. Beszéltem Haverral, neki volt némi teendője otthon, így csak később tudtam átmenni hozzá. Mivel volt még elég szabadidőm, leültem a számítógép elé. A kedvem még mindig rossz volt, nem túl vidám dolgokat írtam ki egy oldalra, amit minden ismerősöm láthatott. Aztán ezekre váratlanul reagált valaki. Valaki, akit korábbról ismertem, és akire abszolút nem számítottam volna. Még korábban, a nyár elején, talán még nem említettem, de Haver és Csajszi elhatározták, segítenek nekem, hogy találjak magamnak egy női társat, aki több lehet, mint barát. Barátnőt akartak nekem keresni. Rengeteg ismerősüket mutatták meg, hol személyesen, hol Interneten, esetleg telefonon. Nagyon jólesett a törődésük, és szó mi szó rám fért már egy kis változás. Rengeteg lánnyal ismerkedtem meg akkor, némelyikkel még személyesen is találkoztam, de valamiért egyikkel sem éreztem azt vagy én, vagy a másik fél, hogy összeillenénk. Az egyik ilyen leányzó volt Tündér. Tündérnek hívom, mert mint azt majd az elkövetkező sorokban leírom, akkor érkezett, amikor a legnagyobb szükség volt rá, akár a mesékben a jó tündérek. Szóval Tündérrel is elkezdtem ismerkedni, szimpatikus lánynak tűnt, mint külsőre, mint az első üzenetváltások alapján. Csakhogy még a legelején leszögezte, már van egy alakuló kapcsolata. Nos mivel még nagyon nem ismertem, nem voltam letörve, hisz gondoltam, ő is csak egy azok közül, akiket Csajsziék ajánlottak. Csakhogy annak ellenére, hogy közölte velem, másé a szíve, nem akartam bunkónak tűnni, ezért nem ráztam le, elkezdtem vele beszélgetni, gondoltam, majd miután elköszönünk, ha akar ír, ha nem hát nem. Ez akkoriban történt, amikor elbúcsúztam Angyaltól, ezért sokszor nem ültem gép elé, nem nagyon volt alkalmunk beszélni, és a sajnálatos események következtében ki is ment a fejemből. Mindezek ellenére, mégis, az a valaki, aki rám írt, mikor magam alatt voltam, nem volt más, mint Tündér. Látta a kiírásaimon, hogy valami nincs rendben, és bár annyira nem ismert, mégis megkért arra, meséljem el mi a baj. Nem tudom pontosan miért, de teljesen megbíztam benne, jólesett, hogy annak ellenére, hogy nem ismerjük egymást évek óta, fel akart vidítani és segíteni szeretett volna. Elmeséltem neki az egészet. Az elejétől a végéig, hogy ki is volt nekem Angyal, mennyire fontos része volt az életemnek, mi volt Srác problémája, és hogyan ért véget egy barátság, amiről azt hittem egész életre köttetett. Végighallgatta, és bár többet nem tudott mondani, mint az ilyenkor szokásos sablonmondatok, mint: „Minden rendben lesz, idővel jobb lesz, majd elfelejted...” mégis, még úgy is, hogy ezeket már ezerszer hallhattam Havertól, jólestek, és roppant hálás voltam érte. Attól a naptól kezdve, bár nem is gondoltam volna, szert tettem egy újabb barátra. Onnantól kezdve minden egyes nap beszéltem vele. Furcsa, de kicsit ismerősnek éreztem a szituációt, mint azelőtti nyáron Angyallal. Ezt hívják dejavu-nek azt hiszem. Persze ez nem azt jelenti, hogy azért lettem jóban Tündérrel, hogy pótolja az Angyal után keletkezett űrt, erről szó sincs. Soha nem használnám ki egy barátom ilyen célra. Tündér egy roppant kedves, érzékeny és odaadó lány, és hasonlóképpen gondolkodik az életről, mint én. Szereti az embereket, szívesen segít mindenkinek és rendkívül odaadó barátaival. Ezt a saját bőrömön tapasztalhattam. Ahogy teltek a napok egyre többet beszélgettünk, egyre inkább megismertük egymást és tényleg barátok lettünk. Ő is meghallgatott mindig, én is őt. A dolog szépsége még abban rejlett, hogy egy iskolába jártunk, így tudtuk, év elejétől már személyesen is tudunk sokszor találkozni. Ráadásul ő is kollégista, és csak sajnálhatom, hogy nem a mi internátusunkban, hisz akkor már korábban megismerhettem volna, hanem Haver koleszának volt a lakója, immár két éve. Persze nem csak az újonnan szerzett barátom foglalkozott velem, Haver, Ikertesóm és kedveseik ugyanúgy ott voltak végig mellettem, és akarva vagy akaratlanul is kezdték enyhíteni a fájdalmat, ami Angyal eltűnésével a szívemben volt. Egyre több programot kerestek még a nyár végére, fürdőzéseket, kiruccanásokat, és valóban, kicsit jobban éreztem magam. Kezdtem hozzászokni az Ő hiányához, beletörődtem, hogy talán már soha nem beszélünk, legalábbis ezt mondtam Haveréknek, de legbelül mást éreztem. Belül végig bíztam benne, próbáltam elfelejteni, de tudtam lehetetlen. Olyan volt már nekem, mint a kishúgom. És egy kistestvért bármennyire is szeretne, nem tud elfelejteni egy ember sem...

Tizenkilencedik Fejezet: Felkészületlenül

„Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha hagyjuk, hogy a váratlan megtörténjen…”

Nem csak az otthoni barátaimra támaszkodhattam, de osztálytársaimra is. Ez abban nyilvánult meg, hogy amint meghallották, mi történt velem, egyből felcsábítottak egy egész hétvégére. Ez volt a nyár utolsó bulija. Mint minden évben, ebben az évben is karnevál volt augusztus végén. Ráadásul egyik osztálytársam szülei éppen ez alatt utaztak el nyaralni. Egész héten üresen állt a ház, négyen fiúk ki is vettük, afféle legénylakásnak arra a hétvégére. Pontosabban már csütörtöktől. Csütörtök este összeültünk, és jókedvű, kedély italozás mellett megbeszéltünk mindent, az élet gondjait, elmeséltem nekik mit érzek, elérzékenyültem, de a támogatás, amit tőlük kaptam és amit Haver, Csajszi, Ikertesóm és Barátnője illetve Tündér egészen eddig sugárzott felém erőt adott, és nem lomboztam le az estét. Épp ellenkezőleg, kifejezetten jól éreztük magunkat, hajnalig mulattunk, bejártuk a várost, hol gyalog, hol kocsival, persze a sofőr egy korty alkoholt nem fogyasztott. Énekeltünk, és ami még fontosabb, rengeteget nevettünk. Valamikor hajnalban lefeküdtünk és feltöltődtünk a következő napra. Kellett az energia, hisz aznap kezdődött karnevál, no meg este buliba is szerettünk volna menni. A Felvonuláson kifejezetten jól éreztük magunkat, nagyon érdekes, izgalmas és szórakoztató volt. A kirakodó vásárban is találgattunk magunknak tetszetős dolgokat, hol ördöglakatokat, hol alkoholt, egy szónak is száz a vége, jól elvoltunk egész nap. Este aztán visszatértünk a legénylakba, hogy frizuránkat belőve, legjobb ruhakombinációinkat kiválasztva felkészüljünk az esti bulira, a csajozásra, és hogy végre tombolhassunk egyet önfeledten, közösen. Ekkor Haver és Csajszi is csatlakozott hozzánk, aminek személy szerint nagyon örültem. Sajnos Ikertesóm és párja épp máshol voltak, ők nem tudtak velünk tartani. Aznap esti helyszínnek egy nemrég újraindított klubbot választottunk. Csajsziékat kocsival vitték ki, mivel a városközponttól egy kicsit messzebb volt. Osztálytársaimmal, két lábunkkal és némi borral gyűrtük le a távolságot. Ahogy odaértünk a klubhoz egyre hangosabb volt a zene. Tetszett a ritmus, egyre inkább kezdett megjönni a hangulatunk. Egy hosszú lépcsőt keresztül vezetett az út a bejáratig. Bementünk, és kissé megdöbbenve láttuk, hogy a hely tele volt fiatalokkal. Eddig még soha nem voltunk ilyen helyen, ahol ennyi fiatal lett volna. Bent rengeteg ismerőssel találkoztunk, táncoltunk, jól éreztük magunkat. Mivel nyár volt, és tömeg, nagyon meleg volt, emiatt néha kénytelenek voltunk kimenni a levegőre, kicsit kifújni magunkat. Így is tettünk, kijöttünk és találkoztunk néhány ismerőssel. Beszélgetésbe elegyedtünk velük. Elég sok közös témánk volt, így mindenki élvezte a beszélgetést. Az egyik osztálytársam humoros hozzászólása után annyira kellett nevetnem, hogy el is fordultam. Akkor pillantottam meg Őt. A szívem még soha addig nem dobbant akkorát, nem tudtam levegőt venni, még az alkohol hatása is elmúlt bennem egy pillanatra. Angyal gyönyörű két szemét pillantottam meg, ahogy épp az enyémekbe nézett. Véletlenül találkozott össze a tekintetünk, nem volt kérdés váratlanul történt, egyikünk sem volt felkészülve rá. Ott álltunk egymással szemben, két barát, hónapok óta nem láttuk egymást, ráadásul jó ideje nem is beszéltünk. Nem tudtuk mi van a másikkal, hogy van, mit érez mi történt vele. Mivel Srác is ott volt, tudtam, nem mehetek oda hozzá. A szívem minden egyes dobbanása azt üzente, fuss oda hozzá, és meg se állj, míg át nem öleled, de az agyam megakadályozta. Tudtam, ha odamegyek csak még több fájdalmat okozok neki. Ugyanezt olvastam le az ő arcáról is. Jó néhány percig csak néztük egymást, egy szó nélkül, levegőt is csak akkor vettünk, mikor már az utolsó szusszanásnyi levegő is elfogyott. Fájt a szívem, de nem tehettem mást, hirtelen bementem, elköszöntem Havertól és Csajszitól, majd szóltam a fiúknak, hogy eljött az idő, hogy hazatérjünk. A hajamat tépve, könnyekkel küszködve leballagtunk a lépcsőn, ám a legalján már nem bírtam, le kellett, hogy üljek. Teljesen magamba zuhantam. Erre még nem álltam készen, látni a legjobb barátom, és egy szót sem szólni hozzá, csak elmenni. A szívem majd kettéhasadt. Egyik része maradni akart és visszaszaladni hozzá, a másik pedig tudta, ha megteszem, tönkretehetem a boldogságát. Osztálytársaim próbáltak vigasztalni, de mind hiába. Könnyes szemmel felnéztem, és láttam, ahogy Angyal a lépcsőn lefele jött, szintén könnyektől áztatva. Tovább mentek, majd megálltak. Ekkor lehajtottam a fejemet, mert nem bírtam ránézni. Nem bírtam csak nézni és nem hozzászólni, csak nézni és nem átölelni, csak nézni és attól félni, ha közelebb megyek, mindent elronthatok. Most láttam először, hónapok óta, és még a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy mikor találkozunk, nem mehetek oda hozzá, hanem csak tehetetlenül ülhetek majd. Aztán egy osztálytársam csak ennyit mondott: „Barát, idenézz!” Felnéztem, és csak annyit láttam, hogy barátaim odébb mentek, mert Angyal felém futott. Nem tudtam, mire véljem, hisz ott volt Srác is, és én tényleg nem akartam bekavarni nekik. Mindezek ellenére ő mégis felém futott. Megállt előttem, könnyes arccal, én felkeltem, de még kihúzni sem tudtam magam, ő már át is ölelt. Abban a pillanatban megállt az idő. A szívem olyan hevesen vert, hogy már-már kiugrott a helyéről. Remegő hanggal, suttogta a fülembe: „Nagyon szeretlek és sajnálom, hogy így alakult!” Egy szót sem tudtam kipréselni az ajkaimon, csak zokogtam. Nagy nehezen aztán mégis mondtam neki valamit: „Nem haragszom, nagyon hiányoztál!” És közben csak zokogtunk. Mintha abban a pillanatban nem a valóságban lettünk volna, hanem egy külön kis világba, ahol csak mi ketten vagyunk, amit csak mi értünk, és amit nem ronthat el semmi. Egyszerre volt csodálatos és szomorú pillanat. Gyönyörű volt, mert sok idő után újra láthattuk egymást és egyben sajnálatos is, mivel tudtuk, amint véget ér, vissza kell térnünk a valóságba, és búcsút kell vennünk. Ez meg is történt. Ahogy felnéztem, megláttam Srácot. Ahogy mellettünk állt, rájöttem, ettől még semmi sem változott. Elengedtem Angyalt, odamentem hozzá, kezet fogtunk és közöltem vele: „Sajnálom ezt az egészet, mi éppen távozunk, érezzétek jól magatokat és bulizzatok egy jót.” Ő még kérte, hogy maradjak, de tudtam, nem volt teljesen őszinte a kérése, és csak még inkább elrontottam volna ezt az estét. Ezután Angyalhoz mentem, két kezemet az arcára tettem, a tekintetét pedig felém irányítottam. A szemébe néztem, s ezt mondtam: „Nem haragszom rád, örülök, hogy láttalak. Kérlek, érezd jól magad és bulizz egyet helyettem is.” Majd egy utolsó búcsúcsókot nyomtam homlokára. Mikor utoljára ránéztem, mosolyogtam. Szerettem volna, ha ez lesz az az arc, amit megjegyez, hisz lehet, soha többet nem lát majd. Gondoltam, ha megadatott az esély, megpróbálom szebbé tenni a búcsút. Mélyen a szemébe néztem, majd mosolygós arccal ennyit mondtam neki: „Légy jó kishúgom!” Majd megfordultam és elindultam hazafele. Már az első lépésnél nyilalló fájdalmat éreztem belül. Nem néztem vissza, mert éreztem, már nem tudtam volna ismét mosolyogni. Minél távolabb kerültem, annál inkább emésztő volt a bánatom. Hazafele a hajamat téptem. A legjobb barátom, és mégis ilyen fájó volt a találkozás. Egyszerre sírtam és nevettem akkor. Bevallom biztos bizarr látvány lehettem, látni egy fiút, aki egyszerre zokogott és nevetett hangosan, de nem szégyelltem. Ekkor ilyenek voltak az érzéseim és nem tudtam gátat szabni nekik. Aznap este nem tudtam aludni, csak az este járt a fejemben, a találka Angyallal. Folyton csak az arcát láttam magam előtt, ahogy felém rohant és átölelt...

Huszadik Fejezet: Új Kezdet

„Ide-oda sodródtam éberség és álom között, de mindig újra visszasüppedtem az öntudatlanságba…”

Másnap hazamentem, és átmentem Haverhoz. Elmeséltem neki, mi történt pontosan, miért tűntem el olyan hamar a buliról. Próbáltam neki elmondani azt is, mit éreztem akkor, mik játszódtak le a fejemben, de nem volt egyszerű szavakba foglalni. Hisz egyszerre voltam önfeledten boldog, beigazolódott, amiben mindig is hittem, hogy Angyal nem akar elveszíteni, hogy hiányzok neki. Soha egy percre nem rendült meg bennem ez a hit, bár a legtöbben már rég feladták volna, és megpróbálták volna elfelejteni, továbblépni, én mégsem tettem, mert hittem benne és igazam is lett. Emiatt roppant boldog lettem, viszont másfelől ott motoszkált bennem, egy nagy kérdőjel, mi is lesz most ezután? Minden a régi lesz? Újra beszélgethetünk, megoszthatjuk egymással az érzéseinket anélkül, hogy ezzel ártanánk Srácnak? Vagy minden folytatódik ugyanúgy és ez csak amolyan búcsúemlék marad? A magam részéről az utóbbira számítottam, és csak ez járt a fejemben, ezért nem tudtam teljesen boldog lenni továbbra sem. Haver, Csajszi és Tündér próbáltak meggyőzni, hogy iskolakezdéskor, mikor úgyis találkozunk, ugyanez lesz és minden el fog rendeződni köztünk. Nem tudtam hinni nekik, még mindig féltem, hogy tönkretehetem annak az embernek a boldogságát, akiéért bármit megtennék, hisz a barátom. Nyáron, mikor még beszéltünk, Angyal azt mondta nem lesz kollégista. Ennek részben örültem, hisz így csak kéthetente fordulhatott volna elő, hogy találkozzunk, és kínos szituációba kerüljünk. Részben viszont, már mikor elárulta nekem, hogy nem lesz a második otthonom lakója, kis híján elsírtam magam. Persze akkor még nem állt fent ez a státuszkó. Egy iskolakezdés mindig nagy izgalmakkal jár. Nos ez rám már nem vonatkozott annyira, hisz idén kezdtem meg a hatodik évemet egyazon intézményben. Érettségivel már rendelkeztem, már csak egy szakmát kellett elsajátítanom, hogy készen álljak az élet, a munka kihívásaira, de legalább papírral tudjam igazolni azt. Emiatt, de főleg a kollégium miatt rettenetesen vártam már az iskolakezdést. Hiányoztak a kollégista barátok, a délutáni csellengések, baráti sörözések, az esti focimeccsek, egyszóval minden. A hab a tortán pedig az volt, hogy kedves szobatársammal együtt, akivel immár hatodik éve húzzuk az igát, rangidősnek számítottunk a kollégiumban, mi voltunk a legnagyobbak, kissé szemtelen módon, még néhány nevelőnél is régebb óta voltunk itt. Ezt egyszer az orra alá is dörgöltem, a szóban forgó félnek, amit nem fogadott valami pozitívan. Ráadásul év elején volt esedékes, hogy Tündérrel, személyesen is találkozzunk, beszélgessünk. Persze előző évben nyilván sokszor láttuk egymást, netán még el is sétáltunk egymás mellett, de akkor még csupán idegenek voltunk egymás számára, két teljesen különálló világ, akik mit sem tudnak a másikról, talán csak a létezéséről, de működéséről, éltetőjéről semmit. Tehát minden adott volt arra, hogy egy remek évet kezdjek, telis-tele örömmel, büszkeséggel, vidámsággal, csak egyetlen egy valaki hiányzott belőle, valaki, aki az egészet megkoronázhatta volna, az az ember, akivel ezt a sok-sok mindent meg szoktam osztani, a legjobb barátom, Angyal. Az tanév, nekünk kollégistáknak, a legtöbb diákkal ellentétben, egy nappal korábban kezdődött, hisz el kellett foglalnunk szállásunkat, vagyis az idei lakhelyünket. Szívet melengető érzés volt újra a régi, jól megszokott folyosókon sétálgatni, a szobákat végigjárni, még azért sem panaszkodtam, hogy már sokadik évben is a legfelső emeletig kellett felcipelnem a táskáimat, bőröndömet. Ismét a régi arcokkal, régi tanárokkal összefutni minden nap, na ez volt az, ami hiányzott még a nyárból. Édesanyám jött fel kipakolni velem, míg apa Ikertestvéremet kísérte el. A búcsú nekünk már nem volt nehéz, hisz már megszoktuk, hatodszorra már nincs nagy varázsa neki, de láttam, a legtöbb elsősnek ez egy fájó mérföldkő az életében, még ha nem is ismerik be. Szüleim távozása után, szobatársaimmal a régi törzshelyünk felé vettük az irányt, hogy néhány pofa sör mellett elmeséljük nyári élményeinket, kalandjainkat. Rengeteg mesélni valónk volt, ezért, és főleg a jó társaság miatt gyorsan telt az idő, s ennek arányosan a sör is nagyobb mennyiségben csúszott le torkunkon. Mikor már épp a távozáson gondolkoztunk, váratlanul egy telefonhívásra lettem figyelmes. Padtársam volt, csupán értesíteni szeretett volna, hogy az osztály zöme, a mag, kint ül az osztály kedvelt borozójában és már csak rám várnak. Nos díszvendégként nem okozhattam csalódást, rögvest útnak eredtem, és kisvártatva meg is érkeztem. Az osztállyal ott folytattam, ahol a szobatársakkal abbahagytam, az idő továbbra is csak repült. Itt is szóba kerültek a nyári élmények, kivel mi történt, mit tervez és mit vár el az idei évtől. Attól az évtől, ami sorsdöntő pillanata eddigi rövid kis életünknek, hisz most már tényleg a felnőtt kor küszöbére értünk, és nincs visszaút. Mint a többiek, én is elmeséltem terveimet. Kész terveim voltak, amiknek megvalósítása korántsem tűnik egyszerűnek, én mégis ezt az utat választottam, és nem hátrálok meg az előttem álló kihívásoktól. Terveim szerint, az idei évben, elvégzem az idegenforgalmi ügyintézői szakot, és ezzel együtt a rendezvényszervezőit is. Tanulmányaink során rengeteget kell géppel dolgoznunk, így arról is kapunk egy elismerő nyomtatványt. Csakhogy nekem ez nem elég, részt veszek egy, ezen év októberében induló tanfolyamon. Egy mixer tanfolyamon. Még az érettségi éve alatt tartottak iskolánkban egy bemutatót, amivel egyszerűen hipnotizáltak. Persze ez a szó kissé eltúlzott, de a lényeg, nagyon megtetszett nekem ez a szakma, és mivel a ballagásra kapott pénzemből csupán párszáz forintot költöttem el, megfelelő anyagi fedezet is a rendelkezésemre állt. Mindezek mellett még az olasz nyelvvel is meg szeretnék ismerkedni, hogy abból is bizonyítványt szerezve, elmondhassam magamról, immáron három idegen nyelven is meg tudom értetni magam. Ezekkel a papírokkal és persze nem kevés munka iránti elhivatottsággal és egyéb motivációval szeretnék belevágni a nagybetűs életbe, a munkába. Tudom nem lesz egyszerű, lesznek nehézségek, de nem adom fel, hiszek abban, hogy elérem kitűzött céljaimat…

Huszonegyedik Fejezet: Sors

„Mégiscsak az a legszebb dolog, ha egy régi barát újra visszatér és kezet ad, mint valamikor régen. Ez megvigasztalja a megszomorodott szívet, úgy érezzük, hogy mindent újra viszontláthatunk, amit valaha szerettünk…”

Az életem minden egyes apró részletében kezdett rendbe jönni, új irány felé terelődni, de mégis hiányzott valami. Pontosabban valaki. Hisz az ezer darabos kirakó sem teljes, ha nincs meg minden egyes része, a legegyszerűbb óra sem működik, ha hiányzik egy fogaskereke, a legszebb könyv sem lesz igazi, ha hiányzik egy oldala. Az én életem sem teljes egy fontos barátom nélkül sem, így Angyal nélkül sem. Az után az este után, bármennyire is szerettem volna, nem hívtam, nem kerestem, nem írtam neki üzenetet. A kollégiumba, egész délután be lehetett költözni. Több mint hét óra állt rendelkezésre, a megérkezésre, ez azt jelenti, hogy 420 perc, vagyis több mint 25200 másodpercnyi időnk volt. Ez rengeteg, s mi mégis eltaláltuk azt az egyet, amikor Angyal is ott volt. Mikor a parkolóból édesanyámmal az internátus felé vettük az irányt, a távolban egy ismerős táskát és egy ismerős lányt láttam. Angyal volt az, Sráccal épp pár kollégista barátnőjével beszélgettek. Amint felismertem, rögtön összeszorult a gyomrom. Még mindig nem álltam rá készen, az estének a nyoma még friss volt bennem. Belegondolva, mi történt aznap este, nem akartam, hogy megint megtörténjen, hisz nem tudtam, milyen hatással volt az a nap Srác és Angyal kapcsolatára. Ezért a cipőfűzőmhöz kaptam, majd eljátszottam, hogy nem haladhatunk tovább, míg meg nem igazítottam azt. Pont sikerült nyernem ezzel annyi időt, hogy ne lássanak meg, és másfele vegyék az irányt. Az évnyitón azonban már nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Ott ugyanis kötelező volt a részvétel, de gondoltam, a sok diák közt csak nem vesszük észre egymást. Ezt persze mind az Ő és Srác kapcsolata miatt hitetgettem magammal, belül viszont tudtam, bármit megtennék azért, hogy akár egyetlen pillanatra is, de lássam, hogy egyetlen szóra is de beszéljek vele. Az évnyitón természetes, hogy a mi osztályunk pont arra a helyre állt, ahonnan az összes, liba sorba állt osztályt végig lehetett vizsgálni. Nem bírtam ki, szemeimmel rögtön elkezdtem keresni. Osztálytársaim furcsállták, miért fürkészek szemeimmel olyan lelkesen, de én mindezt csupán az új diákok szemügyre vételével magyaráztam. Rövidesen aztán megláttam. Az egyik sor közepén, pillantottam meg egy ismerős fejet, világosbarna hajjal. Biztos voltam benne, hogy ő az, hisz annyi közösen eltöltött idő után már ezer közül is felismerném, anélkül, hogy az arcát látnom kéne. A teljes évnyitó alatt, le sem vettem róla a szemem, egyetlen szót sem hallottam, amit a mikrofonba mondtak, csupán a szózat felcsendülésénél vettem észre, hogy most épp egy tanévnyitón vagyok. Nem érdekelt semmi, a tanévről, az iskola felújításáról, abban a pillanatban csak egyetlen ember érdekelt, és csak a karneváli este járt a fejemben. Ahogy vége lett az évnyitónak, hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Menjek oda? De akkor mit mondjak? És ha ezzel csak még jobban tönkreteszek mindent? Vagy csak sétáljak el? Jobb lenne, ha nem venne észre? Nos ezt a kérdést nem én döntöttem el, hanem újdonsült osztályfőnököm. Ő ugyanis azt az utasítást adta nekünk, hogy várjuk meg, míg a többi osztály elvonul, és csak azután vegyük az irányt termünk felé. Nos a sors keze ismét beleavatkozott a dolgokba, hisz az összes osztály közül, pont az övüké követte a példánkat. Tekintetünk összetalálkozott. Ő mosolygott rám, én próbáltam egy erőltetett mosolyt vágni, de legszívesebben mindketten sírtunk volna. Végülis, erőt vettem magamon, majd a kettőnknek szokványossá vált kézmozdulattal jeleztem, a következő szünetben keressen meg. Először nem hittem el, hogy megtettem, hogy intettem neki, a következő pillanatban pedig már a reakciót figyeltem aggódva. Kissé meglepő volt, azt hittem majd fájdalmat látok az arcán és inkább tartózkodik a találkától, de nem így történt. Épp ellenkezőleg. Boldogságot láttam az arcán, őszintén rám mosolygott, úgy, mint előző évben oly sokszor, és vidáman bólogatott. A következő óra életem leghosszabb 45 perce volt. Szinte másodpercenként bámultam az órámat, nem tudtam a tanárra figyelni. Az én kis barátom járt a fejemben, és nem tágított onnan. Amikor kicsengettek, remegő lábakkal és görcsölő gyomorral léptem ki a teremből. Mikor a távolban megláttam, hogy felém tart, egyből megfordultam, és elkezdtem mély levegőket venni. Az érettségin sem éreztem akkora lámpalázat és idegességet, mint akkor. „Mit mondjak neki? Megölelhetem? Puszit adhatok?” Ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem. Aztán egyszer csak rúgást éreztem a hátsómban. Megfordultam, mert azt hittem egy osztálytársam piszkálódott, már épp rá akartam förmedni, mikor egyszerűen a szám is tátva maradt, de hang nem jött ki rajta. Angyal volt az, aki cipőjével bepiszkította a nadrágom. Ahogy ott állt előttem, nem tudtam hirtelen, mit szóljak, levegőt sem vettem, lányos zavaromban csak ennyit tudtam kinyögni: „Szia!” Majd ott álltam előtte, mélán, tehetetlenül, várva, hogy majd csak mond valamit. Ő nem köszönt vissza, csak felém közeledett és ennyit mondott: „Ölelj már meg te butus!” Minden erőmet össze kellett szednem, hogy akkor ott az aulában, ne sírjam el magam több száz ember és az osztálytársaim előtt. Amint megölelt, tudtam, minden más lesz, s bár nem lesz ugyanaz, mint régen, de nem is lesz olyan, mint ami az elmúlt hetekben volt. Akkor, ott abban a szent pillanatban visszatért hozzám a legjobb barátom….

Huszonkettedik fejezet: Magány

„Sehol sem érezheti magát az ember jobban elhagyatva, mint rengeteg ember között…”

Az elkövetkező napokban bepótoltuk azt, ami az elmúlt hetekben kimaradt. A kollégiumban, mikor nem volt éppen Sráccal, beszélgettünk. Barátját nem nagyon hoztuk fel, hisz legtöbbször volt egy harmadik személy, akinek esetleg nem kellett volna hallania néhány dolgot. Végülis kimentünk egyet sétálni. Kiültünk egy parkba, ahol azelőtt rengeteg időt töltöttünk. Ott aztán átbeszéltük az egész dolgot töviről-hegyire. Elmondta, hogy barátja bármennyire próbálja, nem tudja egészen elfogadni, hogy mi ilyen jóban vagyunk. Félt, hogy elveszíti, ez nem volt kérdés. Csakhogy az is nyilvánvaló lett számunkra, hogy szükségünk van a másikra, és az elmúlt heteket el kell felejtenünk. Megegyeztem tehát Sráccal Angyalon keresztül, hogy nem hívogatom ki sétálni, nem megyek el vele kettesben sehova, de az, hogy a kollégiumban, vagy az iskola folyosóin összefutunk elkerülhetetlen lett volna. Erre áldását is adta, és megígérte Angyalnak, hogy soha nem hoz fel, mint témát. Úgy éreztem, kezd rendbe jönni minden. Angyallal rendeződtek a dolgok, Haver, Ikertestvérem, barátnőik mind ott voltak mellettem, fociban sorra jöttek a sikerek, egyszerűen minden jól alakult. Engem mégis egy furcsa érzés fogott el az utóbbi időkben. Nem tudom miért, de nem éreztem magam boldognak. Minden adott volt hozzá, a környezetem is támogatott, de én mégsem tudtam önfeledten örülni, sőt, egyre inkább ment el a kedvem szinte mindentől. Egy esti telefonos beszélgetés során, amit épp Angyallal intéztem, akkor esett le, mi is lehet a bajom. Magány. Bármennyire is érzem barátaim közelségét, szeretetét, mégsem érzem azt, amit ők. Ez persze fordítva is igaz. Haverral is beszéltem a dologról. Ő is, csakúgy, mint Angyal vagy Tündér, nyugtattak, hogy majd elmúlik, és minden rendben lesz, hogy találok majd valakit és én is boldog leszek, ám mit sem ért. Tisztában voltam vele, hogy jót akartak, de mégsem tudtam hinni nekik. Részben azért, mert bármennyire is mondták, tudtam, fogalmuk sincs arról, mit érezhetek, milyen az, amikor lassan húsz esztendősen nem tudom milyen, amikor valaki őszintén, szívből szeret, milyen az, amikor amellett alszok el, és azt látom meg elsőnek mikor felkelek, akit szeretek. Fogalmam sincs nekem ezekről az érzésekről, nekik pedig arról, milyen fájó ennek a hiánya. Részben pedig azért nem tudtam nekik hinni, mivel bármennyire is szégyellem, vagy próbálom tagadni magamnak, irigyeltem őket. Angyal, Haver, Ikertesóm, Tündér, mind-mind boldog kapcsolatban élnek már hónapok, évek óta, én viszont még azt sem mondhatom el, hogy egy hónapnál hosszabb tapasztalattal rendelkeznék. Nem tudom miért. Bármennyire is kedves vagyok az emberekkel, azok legtöbbje csak kihasznál. Naiv vagyok, nem tagadom, de én ettől leszek boldog, ha segíthetek másokon és szívesen teszem azt. Az utóbbi hetekben, azonban, még így is, hogy lassan túl vagyok az első iskolai hónapon, belerázódtam a dolgokba, új emberekkel ismerkedem meg, még így sem érzem azt, hogy változott volna valami. Magányos vagyok, és tehetetlen. Tudom, barátaim szívesen segítenének, de ezen ők sem tudnak, mivel még nekem sincs halvány fogalmam arról, mihez is kezdjek. Ez egy olyan kihívás az életben, amit egyedül kell leküzdenem, nem segíthet senki, nekem kell megoldanom, csak arról felejtette el tájékoztatni a mindenható, hogy ez ilyen átkozott nehéz. Sokszor nem akarom felhozni barátaimnak, mivel tudom, kényelmetlenül érzik magukat, akárhányszor felhozom, mivel nekik már mindennaposak lettek párjaik. Nekem viszont, ez, egyenlőre csak egy álom marad. Nem mutattam nekik, pedig már régóta megvan bennem ez az érzés. Próbáltam mindig vidámnak tűnni, de sokszor nem voltam rá képes. Talán pont azért, mert rendbe jöttek a dolgaim, felszínre törhetett bennem ez a szörnyű érzés, kiszipolyozva minden életkedvemet. Jelenleg úgy vagyok vele, hogy megmarad nekem az a szerep, aki ha egyesek összevesznek kibékíti a feleket, aki bár szívesen, de kínzó magánnyal küszködve elmegy Angyallal, Haverral, Testvéremmel vagy esetleg Tündérrel ajándékot venni, egy évforduló, egy születésnap vagy egy névnap alkalmából. Megmaradok üres magányomban, hisz már úgyis hozzászoktam, hogy én leszek mindig a harmadik, vagy ötödik személy, egy barát, aki soha nem is lesz több senki számára…

Huszonharmadik fejezet: Barát

„Amikor megszülettél, mindenki nevetett, csak te sírtál. Élj úgy, hogy mikor elmész, mindenki sírjon, s csak te nevess…”

Tényleg ez lennék én? Tényleg így kéne végződnie a történetemnek? Adjam fel? Zárkózzam el a világtól, barátaimtól? Legyek az, akinek jelenléte, hangulata nyomasztólag, netán irritálóan hat a körülötte lévőkre? Ha így tennék, minden bizonnyal én lennék az, akit mindenki sajnál, akin mindenki segíteni akar, de ő folyton-folyvást bizonygatja, hogy senki sem tud, aki élete hátralevő részében csak irigykedik mások boldogsága után, s közben semmit sem tesz sajátjáért. Csakhogy ez az ember nem én vagyok. Ez az ember jogtalanul hívná magát Barátnak, legfeljebb az iratai árulkodhatnának hasonlóról. Az igazi Barát másképp cselekedne. Ő mindig csak előre nézne, folyton csak vidám lenne, élvezetessé tenne minden egyes percet, amit a barátaival tölthet és ami még fontosabb, példát mutatna illetve erőt adna nekik. Hiszen erről szól az élet. Nem lehet előre tervezni, nem tudhatjuk, mit hoz a holnap, bárhogy is akarjuk, bármennyire is készülünk, mindig közbejöhet valami, ami gyökerestől megváltoztathat mindent. A lényeg, hogy pozitívan kell hozzáállni a dolgokhoz. Lehet könnyűnek tűnik mondani, én már csak tudom, hisz nem egyszer én is kerültem hasonló helyzetbe, amikor csupán a hozzáállásom volt az egyetlen, amibe kapaszkodhattam. Az én mottóm: „Az élet egy játék, légy a legjobb játékos…” Ne azt nézd mid nincs, inkább örülj annak, amid van. Ragadd meg, védd meg és használj ki minden egyes percet. Mert való igaz, nincsen párom, nem tudom milyen az, ha valaki legalább annyira szeret, mint én őt, de annak is eljön majd az ideje. Különben is, nézzük azt, mim van. Van két remek testvére, akik bár korántsem olyan komolyak, vagy érettek, mint én, mégis csak a fivéreim, rengeteg közös élményünk volt gyermekkorunk során, s hiszem, felnőtt korunkban is nagy segítségére leszünk egymásnak. Szüleim is, bármennyire is elégedetlenek az eredményeimmel, legbelül tudom, csupán motiválni szeretnének, a maguk sajátos módján. Nem egy remek baráttal is megáldott a sors. Tündér, Haver, Angyal, Csajszi, Tesóm párja, szobatársaim, osztálytársaim, mind-mind ott vannak, amikor igazán szükségem van rájuk, támaszt nyújtanak és mindig segítenek visszatalálni a helyes útra. Bármikor tűzbe tennék értem a kezük és ez fordítva is igaz. Nem kell túl komolyan venni az életet, hisz úgysem éljük túl, ezt a megannyi kollégiumi délutánokon, a bulikon be is bizonyítottam. Persze eddigi rövid kis életem során azt is megmutattam, hogy azért komolyan is tudom venni, ha muszáj, erre jó példák lennének tanulmányaim, elért sikereim, nyelvvizsgáim, illetve a foci. Az, amivel csak néhány éve ismerkedtem meg, mégis olyan, mintha már kiskorom óta űzném. Azt a rengeteg barátot, a sok új ismerőst, azt a megannyi élményt, mind a futballnak köszönhetem. A nagybetűs élet küszöbén állok, mikor legyek magabiztos, ha nem most? Igenis most kell kiállnom magamért, most kell megmutatnom, ki is vagyok, milyen fából faragtak. Nem tartom magam olyan embernek, aki meghátrálna az ilyen kihívástól. Olyan embernek tartom magam, aki soha nem adja fel, aki mindig ott van a barátai mellett, segít, ha tud, akihez bármikor lehet fordulni, ha a szükség úgy akarja. Nem tartom magam különlegesnek, egy átlagos gyerek vagyok, átlagos gondokkal, problémákkal, nem tudom, mit hoz a holnap, de egy valamit tudok, amíg a barátaim, szeretteim mellettem lesznek, s én pedig mellettük, addig senki és semmi nem tántoríthat el céljaimtól, mert tudom, van akire számíthatok és van aki számít rám. Talán ez az egész értelme? Azért kerültünk erre a világra, hogy ezeket átéljük? Hogy megtanuljuk, mi is az a szeretet, mit jelent a család, az egység, és az ezzel járó biztonság? Hogy rátaláljunk arra, akit egész életünkön át kerestünk? Megtanuljuk, mi az a szerelem? Mennyire csodálatos és olykor szeszélyes? Lehet, hogy azért vagyunk itt, hogy érezzük, milyen az, amikor megköttetik egy kapocs két barát között? Milyen az, amikor bekötött szemmel is járhatunk a világban, hisz az oldalunkon mindig ott egy barát, aki majd a szemünk lesz? Erről szólna? Azért kerültünk a világra, hogy bebizonyítsuk, a legkilátástalanabb helyzetben is érdemes küzdeni és nem feladni? Hogy amikor már mindenki feladta volna, mi kiálljunk a tömeg elé és azt mondjuk: „Nem, én nem hátrálok meg!” Hogy új életet adva átadjuk saját tapasztalatunkat, és eljátszani azt a szerepet, amit korábban szüleink, nagyszüleink játszottak el velünk? Hogy mikor véget ér ez a nagy kaland, büszkén gondolhassunk vissza minden egyes pillanatára?
Igen! Mert ez, az én véleményem az életről, annak rendjéről és céljáról. Van aki hasonlóképpen vélekedik, van aki merőben másképp, ez mindenkinek a saját dolga, miként vélekedik az életéről, hogy éli át, mennyire becsüli meg…

Huszonnegyedik Fejezet: Hála

„A hála fontos egy férfi életében: senki nem jut messzire, ha megfeledkezik azokról, akik mellette álltak a nehéz időkben…”

Papírra vetett történetem végén, hadd osszam meg néhány gondolatot azokkal, akik ezt a történetet ihlették, pár sort a szereplőkről, életem részeiről:

Ikertestvérem, te vagy az, akivel a legtöbb időt töltöttem eddig, hisz már születésünk előtt kilenc hónappal, bár nem tudtuk, de már akkor összetartoztunk. Ahogy felcseperedtünk, volt, hogy szorosabb viszonyba kerültünk, volt hogy eltávolodtunk egymástól, de ezzel szerintem a legtöbben így vannak. Annak ellenére, hogy nem vagyunk azok a testvérek, akik kitalálják egymás gondolatait, az utóbbi években, főleg mióta focizol, közelebb kerültünk egymáshoz, s bár eddig csak egy idegen voltál számomra, úgy érzem, kezdelek egyre inkább megismerni. Remélem te is, hasonlóképpen vélekedsz, és az elkövetkező évek során biztos tartóoszlopai leszünk egymásnak. Pároddal kívánom nektek, hogy egész életeteken át együtt maradjatok, hisz ti összetartoztok, egymásnak lettetek teremtve. Bár eleinte voltak kétségeim, most már őszintén, szívből állíthatom, én lennék a legboldogabb, ha jelenlegi párod lesz az, akivel az oltár előtt láthatlak a nagy napodon. Bár még kicsit éretlen vagy és makacs, tudom, idővel kikupálódsz, és nem mondtam még neked, büszke vagyok arra, hogy az ikertestvéred lehetek…

Kisöcsém, te még nagyon fiatal vagy, próbálsz a mi nyomdokainkba érni, hol Ikertestvéremébe, hol az enyémbe. Ne tedd! Te egy külön ember vagy, külön gondolkodással, külön sorssal. Járd a saját utadat. Tudom még sok időd van, de arra kérlek használd ki. Olyan lehetőségeid vannak, amik nekünk nem adattak meg, használd ki őket. Természetesen terád is nagyon büszke vagyok, és történjen bármi, tudd, a családodra mindig számíthatsz. Mindkettőtöket védelmezni fogom, amíg csak erőm engedi, erre megesküszöm…

Haver, te vagy az a barát, akire mindenki irigy lehet. Gyermekkorunk óta ismerjük egymást, számtalan közös élményünk volt. Nálad jobbat kívánni sem tudtam volna. Annyiszor voltál ott mellettem, hogy égen a csillag is kevés lenne ahhoz, hogy megszámoljuk. Rád mindig számíthattam, és te is rám. Tudom, a jövőben sem lesz másképp. Rengeteget tanultam tőled az életről, barátságról, ezekért hálám örökké üldözni fog. Amikor először láttalak téged és Csajszit, tudtam, ti ketten, csakúgy, mint fivéremék, összetartoztok. Olyan kötelék alakult ki köztetek, amit csak irigyelni tudok. Remélem egyszer, én is megtalálom azt, akit egy életen át kerestem, csak úgy, mint ti. A jövőben önfeledt és véget nem érő boldogságot kívánok nektek, együtt, illetve remélem, hogy nagypapa korunkban is együtt foglyuk inni a fröccsöt, persze csak az egészségünk érdekében, mert egy pohár bor naponta idősebb korban elengedhetetlen…

Angyal, te úgyis tudod, mit mondok most. Tudom, csak egyetlen bő esztendeje ismerjük egymást, de mégis olyan, mintha együtt nőttünk volna fel. Nincs olyan titkom, amit ne tudnál és ez fordítva is igaz. Olyan kapocs alakult ki köztünk, amit nem gyengíthet sem idő, sem távolság. Sok mindenre megtanítottál, de ami a legfontosabb, bebizonyítottad nekem, hogy nem csak igaz barátságból születik a legőszintébb szerelem, hanem őszinte szerelemből születhet a legigazabb barátság. És ez nem függhet a nemektől. Ezt köszönöm neked. Bár voltak nehézségeink, hittem bennünk, s lám igazam lett, leküzdöttük az akadályokat, és ezzel bebiztosítottunk magunknak egy társat, aki nem néhány hónapig, néhány évig vigyáz ránk, hanem egy életen át. Srácnak és neked hasonlókat kívánok, mint az előző két esetben, remélem, mihamarabb megbékél velem, és őt is barátaim hosszú sorában tudhatom majd, illetve idővel szívesen látnálak titeket együtt egy oltárnál, mert nektek ott a helyetek…

Tündér, te vagy a legfiatalabb barátom, mint korban, mint időtartamban. Csakhogy éppúgy, mint Angyalnál, nálad sem pár hónapos ez a barátság, és nem fog véget érni, és szerintem te sem akarod. Nálad kedvesebb, aranyosabb lány, aki annak ellenére, hogy nem ismert, mégis mindent elkövetett annak érdekében, hogy összeszedjem magam, aligha ismerek. Neved is azért kaptad, mert mint a mesékben a jó tündér keresztanya, a legkilátástalanabb helyzetben érkeztél, és segítettél rajtam. Ezt köszönöm neked, nélküled nem tartanék most itt, és ezek a fejezetek is aligha csak a fejemben rajzolódtak volna ki. Természetesen párotokkal nektek is sok-sok boldogságot kívánnék, bár még nem ismerem, remélem a közeljövőben alkalmam nyílik ennek megcáfolására…

TáncpartnereM, kedves lektorom, rólad sem feledkeztem meg, bár van egy rész, amit nem írtam le ebben a könyvben, és amire a legkevésbé sem mondanám, hogy lényegtelen. Több oka is volt annak, hogy kihagytam, ezeket személyesen el is mondom neked bármikor szemrebbenés nélkül, csak kérdezned kell. Neked is megköszönném a munkádat, az évek alatt úgy érzem sikerült egy jó kapcsolatot kialakítanunk, amit a szalagavatón az érzéki rumbával meg is koronáztunk. Az életben neked is sok-sok sikert kívánnék, remélem azért néha nekem is lesz egy-egy pársoros szerepem életed filmjében, és persze, hogy te is, mint mindannyian, megtalálod az utat, amin majd minden akadályt leküzdve célba érsz.

Ha végigolvastad ezt a könyvet, és ismersz engem, de nem tértem ki rád, nem adtam neked nevet és nem írtam le néhány közös élményeinket, akkor most elnézésedet kérem, ez a könyv egy érzelmi fellángolás szülöttje, mindössze négy hét alatt készült, ami akkor friss volt bennem, amiket akkor fontosnak tartottam, azokat vetettem papírra. Természetesen még rengeteg dologra kitérhettem volna, rengeteg szereplő lehetett volna még, csakhogy akkor soha nem értem volna a végére. Mesélhettem volna néhány szobatársról, akik 6 hosszú éven át társaim voltak minden helyzetben. Szóba kerülhetett volna egy focista lány, aki a kollégista évek alatt mindig remek beszédpartner volt, és akivel rengeteg problémát oldottunk meg közösen, hol az enyéimet, hol az övéit. Írhattam volna egy csapattársról, aki gyakran téves útra tévedt, és talán már soha nem tér rá vissza. De a többi csapattársamról is ejthetnék szót, akár a velem egykorúakról, akár az idősebbekről, akik édesapámmal egyidősek. Kitérhettem volna padtársamra, vagy a többi osztálytársamra, a fiúkra, és az osztály belevalóbb részére részletesebben. Róluk mind szót ejthettem volna, csakhogy akkor ez a könyv talán soha nem kerülne napvilágra. Ezek voltak azok, amiket meg szerettem volna osztani veled, a következő oldalakban hagytam némi helyet, hogy egy kicsit te is a helyembe léphess. Nyilván miután elolvastad, megfogalmazódtak benned érzések, gondolatok akár szerepeltél benne, akár nem. Arra kérlek, írd le nekem, mit éreztél, ha valamikor másképp döntöttél volna, vagy akár a véleményed a szövegről. Bármi, ami eszedbe jut róla, vesd papírra nyugodtan, akár névvel, akár névtelenül. Egyetlen szabály van, a szereplők neve maradjon titokban. Ha fel is ismertél, egy szereplőt, vagy a részese vagy, kérlek őrizd titokban a szereplők valódi nevét, nem azért, mert szégyellem valódi kilétem, csupán nem tudom, a többiek vállalnák-e mindannyian. Különben is, ha felfeded valakinek a kilétét, talán odavész a könyv varázsa…

Immár nincs hátra más, mint, megköszönjem figyelmedet, talán meg is ismertél a fejezetek során, hisz elolvastál mindent, amit leírtam, hogy milyen lehet egy magamfajta fiatal gyermekkora, annak szenvedései és örömei, kihívásai és nehézségei, örömforrásai és szépségei, megmutattam, hogy milyen következményei lehetnek egy-egy adott döntésnek, egy választásnak, egy lehetőségnek, milyen az, amikor szívből küzdesz valamiért, és soha nem adod fel, ha a végsőkig kitartasz amellett amit, vagy akit szeretsz, hogy milyen egy nem túl különleges fiatal élete, mert ez volt egy Barát története…

VÉLEMÉNY:
…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………