Kutya egy karácsony ez! 

Most, hogy vészesen kezdett közeledni a Karácsony, ideje volt leülnöm és átgondolnom, mivel lepjem meg szeretett kis családom. Tudni kell rólam, hogy minden évben valami különleges, otthon gyártott ajándékkal halmozom el a rokonokat, változó sikerrel. Idén valahogy kimerült az ötlettár, lehet azért, mert már én is öregszem, halványulni látszik gyermeki kreativitásom. Fejemet vakargatva, gondterhelten ücsörögtem a kanapén. Hű társam, egyetlen vizslám észre is vette ezt, fejét ölembe hajtva, ő is elkezdett agyalni. Szegény nem tudta, hogy miért kell ennyire töprengeni, de hát próbált segíteni. 

Nos, a szüleimmel megbeszéltük egymás közt, hogy idén aztán tényleg nem költünk vackokra, hisz nem erről szól az ünnep. Tehát mindenki megígérte, hogy nem vesz semmit. Persze sejthető volt, hogy nem fogjuk betartani. Tehát el is indultam a felderítő hadjáratra, bosszúsan szeltem az üzleteket. Lány létemre, utálom ezt az agyatlan, órákig tartó vásárolgatást. Szerencsére anyunak könnyű ajándékot adni, általában leadja a „rendelést”, én pedig becserkészem. Sajnos nem írhatom le nektek, hogy végül mit vettem, nehogy meglássa még idő előtt.

Apu… na, vele mindig csak a baj van… az egyetlen, aminek szívből örülne (az én létezésemen kívül természetesen), az egy motor. Az az igazi, vagány, bőrdzsekiben lovagolható motor. Ez nyilván nem tudom teljesíteni, ezért az évek alatt annyi játékmotort kapott, hogy azt reméltem, egy életre megunja végre, de persze nem jött be a tervem. 

Idén akkor világosodtam meg apu ajándékát illetően, amikor egy esti kutyasétáltatásnál annyira fázott a keze, hogy kénytelen volt a kertészkedésnél használt kesztyűbe bújni. Ez az! Rohantam és vettem neki egy bundás kesztyűcskét. Hiába tudom, hogy ő tipik férfimacsó, aki nem fogja hordani már csak azért sem. 

Sebaj, a lényeg, hogy már kettőt ki is pipáltam, ez aztán a rekordsebesség! Persze hátra volt még a párom. Ő se egy könnyű eset, hiszen amit szeretne, azt megveszi magának, amúgy meg mindene megvan, ne vegyek semmit – mondaná. Lassan öt éve vagyunk már együtt, ennyi idő alatt azért megismerszik már a másik. Nos, nálunk kialakult egy elég elmebeteg vonzalom a sünök iránt. A félreértések elkerülése érdekében leszögezném, hogy ez a hóbort abból áll, hogy mindenhonnan gyűjtjük a süniket, plüss formájában. Például ha a balatoni nyaralás alatt meglátok egy árva sünit (leszakadt karokkal), azonnal hazamentem. Szerintetek mennyi sünci gyűlt össze majdnem öt év alatt? Igen… elég sok! Ezért hát idén megbeszéltük, hogy NINCS TÖBB SÜN, valami értelmeset keresünk, ami tényleg hasznos lesz a közelgő összeköltözésünk alkalmával. Mondhatnánk, hogy nahát, milyen érett és átgondolt ötlet, de ha ez teljes mértékben így lenne, nem is rólam lenne szó. Álmaim hálószobája ugyanis türkiz színben pompázik. Az elmúlt hónapokban pedig mindent megvettem, ami egy kicsit is türkiz színű volt… noha még szoba sincs, díszgyertya már akad a tarsolyomban. Szóval ez a hasznos ajándék projekt még tervezés alatt áll. 

Talán mondanom sem kell, nálunk a kutya nem kutya, de nem is családtag, sokkal inkább egyeduralkodó. Minden róla szól, mindenki rajongja. Ezért hát egyértelmű, hogy neki is kell ajit venni. Már megtanulta, hogy a fa alatt neki is mindig van egy csomagolópapírral fedett kis meglepetés, amit aztán kedvére szétcincálhat. Tavaly finom falatokat és egy világítós medált kapott, persze nagy volt az öröm. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem mi kényeztettük el ennyire, hanem ő követeli ki magának. Szülinapokkor ha ő nem kap az ünnepelttel együtt valamit, egetverő hiszti alakul ki. Hallottatok már német vizslát bömbölni?! Én igen!

Szóval jártam továbbá is a boltokat. Először kutyacsemegét megnéztem, de az olyan snassz lenne. Szeretném, ha tényleg érezné a törődést és hogy energiát fordítottam a shoppingolásba. Elhaladtam a színes nyakörvek és ruhák mellett is. Az a gond ezekkel a ruhákkal, hogy az XL-es méret is maximum egy uszkárra jó, az én negyvenöt kilós vizslámnak maximum az egyik fülére passzolnának. Csak álltam ott a boltban, már kezdtem izzadni a hatvan pulcsi és egy téli kabát kombóban. Éreztem, hogy egyre nagyobb pánik kerít hatalmába. Most komoly, hogy pont a kutyának nem találok semmit? Hiába is kértem telefonos segítséget, nálam jobban senki nem ismeri ennek a makinak az igényeit. 

Addig-addig lépegettem a sorok közt, míg egyszer csak meg nem láttam. Szinte remegő kezekkel nyúltam felé, annyira csodás volt, hogy féltem megérinteni is. Óvatosan fektettem ujjaimat a puha anyagra, majd közelebb húztam magamhoz. A szemébe néztem és tudtam, ő az igazi. 

A pénztárhoz sétáltam és megvettem a lila mosómedvét.