4. fejezet

Tomy maga sem értette mitől, de teljesen feldobódott. És mikor végre a nagyszülei házába lépett, olyan lelkesen, és tőle szokatlan örömmel üdvözölte az öregeket, hogy azok azonnal észrevették, hogy valami rendkívüli dolog történt.

Peter, a nagyapja, szorosan magához vonta az unokáját, és az ő szívét is az öröm járta át. Bár kérdezgette mi történt, amitől ennyire jól érzi magát, de Tomy nem árulta el. Hogyan is mondhatta volna, mikor még ő maga sem értette az okát. És őszintén szólva, nem is akart ezen rágódni, csak élvezni akarta a felhőtlen jókedvét. Ezért a szobájába vonulva sietve felöltözött, majd nagyanyjához menve, egy lágy puszit lehelt az asszony arcára.

– Nagyi! Nyitva van az a két utcányira lévő pékség? Olyan jól esne valami finom péksütemény.

– Édes fiam, ha szóltál volna sütök valami finomat reggelire. Ezért nem kellene pékségbe menned. De ugye, aki nem jön haza éjszakára...

Tomy nagyon is jól tudta, hogy most mi következik. Hogy jön nagyanyja korholása, dorgálása. Ezért is lepődött meg, mikor Helena teljes testével odafordult felé és őszintén ránézett.

– Már nem vagy gyerek, felnőtt ember vagy. Gondolom tudod, hogy mit csinálsz. Bár a menyasszonyodat nem ismerem, de Cintia rendes lány, nem érdemli meg, hogy kihasználd. – azzal befejezettnek tekintve a mondandóját, visszafordult a tűzhelyhez, hogy folytassa az ebéd előkészületeit.

Tomy egy pillanatig meglepetten nézte, majd kissé elgondolkodva indult ki a házból a pékség felé. Tudta, tisztában volt vele, hogy nagyanyja éles szeme mindent lát, és ő maga pedig mindent tud is. Ha akarná se csaphatná be, mert nagyon is jól és józanul látja a kialakult helyzetet, ám megbízik benne annyira, hogy mégse szóljon bele az életébe. Vajon megérdemli ezt a mérhetetlen bizalmat? Vajon valóban képes felnőtt módjára mérlegelni és dönteni?

Zsebre dugta a kezeit, és úgy ballagott tovább, teljesen belefeledkezve a gondolataiba. Szerette volna élvezni ezt a néhány napot amit itthon tölt, de közben tudta, hogy nem élhet ugyanúgy ahogyan eddig. Nem várhatja el másoktól, hogy megértsék, hogy tárt karokkal várják, hogy elviseljék a bizonytalanságot. És Cinti kimondta azt, amit ő sohasem mert. Ez a szó, hogy „Szeretlek!” még sosem hagyta el a száját. Talán akkor használta utoljára, mikor még éltek a szülei, azóta pedig nem volt bátorsága kiejteni. Talán mert attól félt, ha kimondja valakinek, azt ugyanúgy elveszíti, mint a szüleit. Jól tudta, ennek a szónak súlya van, és ez az a szó ami bármire képes, és akár meg is változtathat egy-egy életet.

Elmerengve körbenézett, és az utca túloldalán meg is pillantotta a pékséget. Szerencséje volt, mert a bolt, még nyitva várta az éhes vendégeket. Sietős léptekkel indult hát a túloldalra, majd be az üzletbe, ahol jobbnál jobb, ízletesebbnél, ízletesebb péksütemények néztek rá, ezért eldönteni sem tudta, hogy melyiket válassza. A végén inkább mindenből vett egy keveset, és elhatározta, hogy Cintiáéknak is visz belőle.

Mosolyogva megköszönte az eladónak, majd három nagy zacskóval a kezében elindult hazafelé. Már lelépett a járdáról, mikor jobbra nézve meglátta a kis virágboltot. Nem gondolkodott, csak spontán cselekedve vissza akart fordulni, hogy vegyen egy csokor gyönyörű rózsát az egyetlen tündérnek, aki most számított neki.

Minden olyan hirtelen és gyorsan történt. A kanyarból előbukkant egy kék Mercedes és hatalmas lendülettel iramodott neki az útnak. Fék helyett a gázt nyomta, és ezért észre sem vette az út közepéről visszaforduló férfit. Csupán csak akkor próbált megállni, mikor ő maga is rájött, hogy túl késő. Már csak a férfi tágra nyílt szemeit látta, majd a nekicsapódás után a földre zuhant mozdulatlan testet.