20. fejezet

Az óra hajnali négyet mutatott, mikor Cintia képtelen volt tovább az anyja ágyában feküdni. Nem is az ágy kényelmével volt baj, sokkal inkább a zaklatott idegességgel, amit érzett. Sietve kikelt az ágyból, és elment mosakodni. Aztán a lehető leghalkabban bement a szobájába, hogy a szekrényéből kivegyen egy ruhát, amiben majd utazni fog. De bármennyire is csendes akart lenni, Derek mégis mocorogni kezdett, majd odafordulva a lány felé, kinyitotta a szemeit.

– Igazán nagyon kényelmes az ágyad – dünnyögte a férfi miközben nyújtózkodott egyet. – Ebben minden éjjel szívesen aludnék. – Miután erre a megjegyzésre Cintia képtelen volt mit felelni, a doki felült és az órájára nézett. – Már ennyi az idő? Hamarosan indulnunk kell. – Lassan kikászálódott az ágyból, és megpróbálta a kezével rendbe szedni rakoncátlan fürtjeit, melyek, mint egy szénakazal álltak a fején. Erre már a lány is elmosolyodott, és sokkal lágyabban pislogott a férfira.

– A fürdőben van fésű.

– Igazán kösz. Rám is fér. És bocs, hogy elaludtam az ágyadban, csak egyszerűen elcsábított, és nem tudtam neki ellenállni. Komolyan mondom, rosszabb mint egy nő.

A lány érezte, hogy Derek mindkettejüket próbálja jobb kedvre deríteni, és talán ígyakarta a feszültséget is feloldani maguk között. Sokra értékelte ezt, és úgy gondolta, neki is kell végre mutatnia valami hasonlót, mert a doki is igazán megérdemli. – Szerintem pedig a férfiak minden helyzetet kihasználnak, hogy egy nő ágyában aludhassanak, még nő nélkül is. Itt az élő példa.

– Na, ez nem volt szép tőled! Én itt hízelgek, te meg beletiporsz a lelkembe.

Cintia nevetve, a ruháival a kezében el akart suhanni a férfi mellett, de meggondolta magát, és egy pillanatra visszafordulva egy puszit lehelt Derek arcára. – Nem akartam a lelkedbe tiporni. Tudod, hogy nagyon bírlak.

– Mintha azzal ki lennék segítve, hisz ezt csak úgy mondod. Ha valóban ezt érzed... – A doki lecsúsztatta a kezét a lány derekára, és lazán magához húzta. – Mondjuk bírnám ha be is bizonyítanád. – A szeme izzott ahogy Cintiára nézett, és már az ujjai is elindultak felfelé, míg el nem érték a lány nyakát. Akkor megállt és várta a reagálást.

Cintia tudta, hogy most komoly lépést kell tennie, hogy a doki elhiggye, nem csak játszik, és nem csak kihasználni akarja, hanem valóban kedveli. Ezért szabad kezével megsimogatta a férfi arcát, majd felpipiskedve egy puszit lehelt a szájára. De Dereknek ez nem volt elég. Maga sem értette miért, de amint megpillantotta reggel a lányt, heves roham kapta el, és úgy érezte, hogy nem bírja ki, ha nem kerülhet még közelebb hozzá. Ezért lehajolva, birtokba vette Cintia puha, finom, piros ajkait, és úgy csókolta meg, hogy az tisztában legyen vele, mit is akar tőle.

Ez a mozdulat és a heves csók, egy pillanatra elbizonytalanította a lányt, hiszen mindeddig azt hitte értik egymást, és Derek tisztában van vele, hogy ő még mindig Tomyt szereti. Ám ahogy a doki most viselkedett, azzal mintha másra utalt volna, és ettől kissé megrémült. Megpróbált finoman kibontakozni az ölelésből és hátrább lépni, de ekkor Derek felemelte a fejét és egyenesen a szemébe nézett.

– Na jó, ez nem volt épp a legjobb ötlet. Igaz?

– Ne haragudj, de mondtam már, hogy nekem ez még nem megy. Nagyon kedvellek, tényleg, de ez még nekem korai. Főleg most – tette még hozzá, majd végigsimítva a férfi karját, a fürdőszobába vonult átöltözni.

Amint elkészültek, beültek Derek autójába, és elindultak a férfihez, hogy az ő holmijait is bepakolják, majd nekivágtak a hosszú útnak.

Korán volt még, a nap se sütött olyan melegen, így a hosszú út sem tűnt olyan tikkasztónak. Eleinte kellemes és igazán jó hangulatban autóztak, de ahogy egyre közeledtek a cél felé, úgy lettek komorabbak és némábbak. Vagyis inkább Cintia volt aki elnémult, miközben érezte szétáradni egész testében a feszültséget, a fájdalmat és a keserűséget. A doki hiába próbálta életben tartani a beszélgetést, a végén már feladta, és inkább ő is hallgatott, csupán akkor szólalt meg újra, mikor a pontos címet kérdezte, ahová menniük kellett.

Amint Derek leparkolt a kocsival Tomy lakása előtt, Cintia egy mélyet sóhajtott, és minden erejét össze kellett szednie, hogy ki merjen szállni, és el merjen indulni a kapu felé, hogy becsengessen. Bár az igazat megvallva, amint lenyomta a csengőt már szaladt is volna vissza a kocsihoz, de a doki az útját állta. Mintha egy nyugi-t is elsuttogott volna, de ebben a lány már nem volt olyan biztos.

A lakás ajtaja kinyílt, így Cintiáék bementek és felballagtak a lépcsőn. Mire felértek, Peter már az ajtóban várta és kedvesen beljebb invitálta őket a lakásba, amelynek minden darabja Tomy jelenlétéről árulkodott. A sarokban ott állt a kerekesszék, rajta pedig a férfi öltönykabátja, az asztalon a mobilja és a kedvenc újságja. Cintia gyomra görcsbe rándult és úgy érezte mégsem fogja kibírni ezt az egész ceremóniát, mert még nagyon is kötődik Tomyhoz. Főleg akkor kezdett vele forogni a föld, mikor meg is hallotta a férfi mogorva, komor, ám jól ismert hangját.

– Apa! Ki jött már megint? Komolyan mondom, hogy olyan a lakásom, mint egy átjáróház.

A lány riadtan nézett Peterre, majd az ajkába harapva, félelemmel telve ment a hang irányába hogy eleget tegyen az etikettnek és üdvözölje a házigazdát.

Tomy a fotelban ücsörgött és a nyakkendőjét próbálta megkötni, láthatólag teljesen sikertelenül, mert a csomó sehogyan sem akart olyan lenni, amilyennek kellett volna. Már épp készült, hogy mérgében a falnak vágja a kendőt, mikor az ajtóban megpillantotta Cintiát. Az arca tele volt zavarral, és valami különös bánattal is, a tekintete pedig, mint egy elveszett kiscicáé, igazán szívet szorongatónak hatott. A férfi nyelt egy nagyot, és már készült, hogy mond valami kedveset, mikor a lány háta mögött egy pasas jelent meg, aki nem más volt, mint a saját orvosa. Ez már több volt, mint amit el tudott viselni, és csak egy durva rángásra jutotta, mielőtt a nyakkendőt valóban a falhoz vágta volna.

– Én is örülök, hogy látlak – fintorgott Cintia, miután egy mély levegőt véve összeszedte minden erejét. Ám a hangja így is bizonytalan volt, és a mondat végén szinte elhalt.

Tomy vetett egy megsemmisítő pillantást a vendégekre, majd két kezét a fotel karfájára téve megpróbált felállni és átülni az új, elektronikus kerekesszékébe, ami ott pihent mellette. De a lábai nem akarták azt amit ő, így egy szerencsétlen mozdulattal visszahuppant a fotelba. Peter kikerülte a többieket és azonnal ott termett unokája mellette, hogy segítsen neki. Cintia pedig a nyakkendőért ment, és felvéve azt, az immár tolókocsiban ülő férfi fölé hajolt, hogy felkösse neki. Bár nagy gyakorlata nem volt benne, azért megtett minden tőle telhetőt, és egy egészen helyes kis csomót sikerült alkotnia. Persze gondosan ügyelt rá, hogy még véletlenül se érjen Tomyhoz. Sőt! Olyan távol hajolt tőle, amennyire csak lehetett. Mikor pedig végzett, egy erőltetett mosollyal a száján hátrább lépett, majd elégedetten bólintott egyet.

– Igazán elegáns vagy!

A férfi haragosan elfordult, és a nappaliba gurult, ahol esetlenül kezet fogott Derekkel. Egy szót sem szólt, mert attól félt, hogy olyat találna mondani, ami egyáltalán nem helyénvaló. Ám amikor az orvos a hogyléte felől érdeklődött, már képtelen volt magában tartani ami a szívét nyomta.

– Ez minek van itt? Van köztetek valami? – kérdezte a lányt, de közben a tekintetét végig Dereken tartotta.

Cintia hirtelen támadt zavarában még a megfelelő szavakat sem találta, ám a doki annál jobban tudta, hogy mivel képes fokozni az amúgy sem nyugodt hangulatot.

– Gondolom ez csak udvariassági kérdés akart lenni, hiszen épp nősülés előtt áll. Kétlem, hogy pont azzal akarna foglalkozni, hogy mi milyen kapcsolatban állunk egymással. Vagy tévedek?

A kérdés célba talált, mert Tomy tekintete gyilkolni tudott volna. Olyan feszültség áradt mindnyájuk között, ami még Petert is megijesztette, és azért fohászkodott, hogy a nők minél hamarabb visszaérjenek a fodrászatból, mielőtt tettlegességig fajul a dolog. Csak Cintia kezdte úgy gondolni, hogy valóban nagy botorság volt tőle, hogy idejött, és még nagyobb, hogy Dereket is magával hozta. De már késő volt visszakozni, ezért lassan odaballagott a doki mellé, és megfogva a karját felnézett rá.

– Azt hiszem rossz ötlet volt idejönni, de ha már megtettük ezt az utat, megtennéd, hogy behozod a ruhákat a kocsiból? Azt hiszem nekünk is ideje lenne átöltöznünk. – Majd miután a férfi bólintott és elindult kifelé, a lány Peterhez fordult. Meg sem kellett szólalnia, az öreg magától indult kifelé, és még az ajtót is behúzta maga után.

Cintia ekkor keresztbe fonta a karját, és úgy nézett volt barátjára komoran, rendreutasítón. – Nem vagy valami kedves. Ez itt-nek van neve is, méghozzá Derek. És miért nézel rám olyan morcosan, mikor hozzám és a tetteimhez neked már az égvilágon semmi közöd sincs?

– Mégis itt vagy – nyugtázta Tomy. – Miért, ha nem miattam?

– Miattad?! – Egy tettetett kacaj hagyta el a lány száját, majd a lehető legkimértebben válaszolt. – Azért jöttem el, mert a drága jövendőbelid nem hagyott más választást. Közölte, hogy jönnöm kell és kész. Nem akartam, gondolhatod, hogy cseppet sem akartam. De így legalább a saját szememmel láthatom, hogy végleg széttörnek a veled kapcsolatos álmaim, és még okulok is belőle.

– Mégis mit?

– Hogy soha többé ne várjak a csodára, hanem használjam ki a jelent.

A férfi kissé lejjebb vette a hangját, és már cseppet sem volt olyan dühös, legalábbis nem a lányra, sokkal inkább saját magára. – Cinti! Tudod, hogy én nem akartam ezt az egészet, csak egyszerűen így alakult.

– Na igen! Nyilván én jegyeztem el magam mással. Igaz?

– Nem, én. De akkor még egész jó ötletnek tűnt.

– Mert sosem gondoltál másra, csak magadra. A lényeg az volt, hogy mi a jó neked. Én marha meg azt hittem, hogy én is számítok valamit, de jó nagyot tévedtem.

Tomy már épp válaszolni készült, mikor kinyílt a bejárati ajtó, és a két férfi csomagokkal a kezükben beljebb lépett. Így már nem akart tovább vitatkozni, vagy kifejteni az érzéseit, ezért nem szólt. Viszont a lány még megeresztett egy igen egyértelmű megjegyzést, amiről jól tudta, hogy bántani fogja a férfit, miközben némi elégtétellel is szolgál saját magának.

– Edd meg amit főztél és próbálj meg boldog házas lenni! – Azzal elfordult Tomytól, és Derekhez lépve kivette a táskát és a koszorúslányruhát a kezéből, majd bevonult az egyik szabad szobába, hogy átöltözzön. Ám alig csukta be az ajtót maga mögött, le kellett ülnie, mert attól félt, hogy a lábai azonnal kicsúsznak alóla. Reszketett és a szíve darabokra akart hullni. Beletelt néhány percbe, mire sikerült összeszednie magát, és neki tudott állni öltözködni, szépítkezni.

Tomy ezalatt a nappaliban, árgus szemekkel figyelte az orvosát, aki az ablak előtt állva, immáron öltönyben várta Cintiát. Megpróbált ugyan beszélgetni a házigazdával, de az olyannyira szűkszavúnak bizonyult, hogy a végén inkább csak elfordult az ablakhoz, és ő is hallgatott. Csak Peter tett meg mindent a jobb hangulatért, de szemmel láthatóan hiába, mert az unokája tekintetéből kiolvasta azt a megannyi bánatot, amit ő már képtelen lett volna elviselni. Igen, azt tisztán látta, hogy Tomy odavolt Cintiáért, és ezzel együtt gyűlölte az orvost, aki eljött vele, és gyűlölte önmagát is, amiért így elrontott mindent. Főleg akkor esett igazán letargiába, mikor Cintia kilépett a szobából, és ott állt előttük teljes pompájában, igazi szépségében. A koszorúslányruha olyan volt, mintha ráöntötték volna, a mély kivágás kihangsúlyozta formás kebleinek vonalát, míg a bő alj a vékony derekát emelte ki. Az arcát is kifestette és a haját is kontyba igazította, ez által pedig egyszerűen csodásnak hatott.

Peter jól látta unokája szemében a vágyat, a fájdalmat, a szerelmet és azt a mérhetetlen féltékenységet, ami akkor kapta el, mikor Derek odalépett a lányhoz, és kedves, dicsérő szavakkal illette, amit valójában neki kellett volna megtennie. Ezért az öreg odalépett Tomyhoz és együttérzőn a vállára tette a kezét, majd kedvesen megveregette. De Tomy erre nem volt vevő. Bár értékelte nagyapja segítőkészségét, nem akarta, hogy bárki gyengének lássa, ezért megfordult a kocsival és a konyhába ment. Úgy érezte, hogyha azonnal nem iszik valami erőset, a végén botrányt csinál, vagy ami még rosszabb, megsért maga körül mindenkit. A konyhaszekrényhez gurult és kivett belőle egy üveg bontatlan brandyt, hogy aztán egy hajtásra kiigya majdnem a negyedét. De ez még nem volt elég, ezért újra felemelte az üveget és belekortyolt.

– Édes fiam, ez nem használ. Gyógyszert szedsz, még baj is lehet belőle – motyogta Peter az unokája mellé lépve.

– Nagyapa! Tudom, hogy jót akarsz, de most inkább ne szólj egy szót sem – felelte mogorván, majd mit sem törődve a többiekkel, újra ivott a brandyből.