19. fejezet

Két nap múlva estefelé, Tomy és Clara hazautaztak, hogy elintézzenek mindent az esküvő előtt. Bár a férfi ódzkodott kissé, de Clara kettejük helyett is elég határozottnak bizonyult.

Az elutazásuk előtti délután a menyasszony átment a szomszédba Cintiához, hogy még egyszer elmondja neki, számít rá az esküvőn, mint a koszorúslányra. És bár a lány eleinte még tiltakozott, mert még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán elmegy az esküvőre, végül mégiscsak beleegyezett, mert Clara olyan határozott volt, hogy nem is tűrt volna nemet válasznak. Cintia remegett, talán azért, mert látni fogja, ahogy végleg elmúlik egy fontos szakasz az életéből és szabaddá válik, vagy mert kis híján elárulta az igazi okot ami rabságban tartja. De nem is ez volt a lényeg, hanem, hogy most már végérvényesen megígérte, ott lesz az esküvőn, és koszorúslányként az első sorból fogja végignézni az egész ceremóniát. Nagy zavarában és zaklatottságában még azt is elfelejtette megkérdezni, hogy Clara miért éppen őt választotta, mert bizonyára akadt volna erre a feladatra jobb barátnője is.

Fájt a feje és a szíve. A legszívesebben bőgve az ágyára vetette volna magát, is kisírta volna minden bánatát. De nem akart gyengének látszani, sem pedig siratni egy olyan férfit, aki azt nem érdemli meg. Mégis attól tartott, hogy az ígéretét nem tudja teljesíteni, mert nem fogja kibírni ezt az egész hercehurcát. Eszébe jutott Derek, aki megígérte neki, hogy elkíséri majd, ám azonnal felötlött benne az is, hogy nem használhatja ki ennyire a férfit. Ha vele menne a házasságkötésre, bizonyára azt jelezné felé, hogy járni akar vele, pedig csupán támasznak szeretné használni. Nem lenne tisztességes az orvossal szemben, viszont azzal is tisztában volt, hogy nélküle, el fog veszni az esküvőn. Így arra az elhatározásra jutott, hogy hagyja magát sodorni az eseményekkel, és megpróbál erőt gyűjteni szombatig.

Azért még megejtett egy telefont Dereknek, hogy közölje vele, a szombat már biztos, és ha még mindig el akar menni vele, ő igazán hálás lenne érte. A doki persze nem tántorodott el az ígéretétől, viszont a sok munkára hivatkozva hamar letudta a beszélgetést. De megígérte, hogy ha lesz egy kis szabadideje, még jelentkezni fog a hétvége előtt, hogy megbeszéljék a részleteket. Cintia kedvesen elköszönt tőle, majd hátravetette magát az ágyán, és könnyes szemekkel a plafont bámulta. Félt, rettegett és rázta az ideg. Úgy hitte, ennél rosszabb már nem igen lehet az élete.

A hétvége hamar eljött, és Cintia egyre feszültebb, idegesebb lett, főleg mert Derek az utolsó telefonbeszélgetésük óta még nem jelentkezett. Ráadásul Helena is átjött, hogy pénteken délután indulnak a nagyvárosba Tomyhoz, és ott is alszanak a férfinél az esküvőig. És persze azt is közölte, hogy mehetnének együtt is, hiszen a kocsiban van hely mindnyájuknak. Rosi azonnal élt is a lehetőséggel, és megígérte, hogy időre elkészül, ám Cintia csak a fejét rázta és közölte, hogy ő külön megy, és nem egyedül.

A két asszony döbbenten nézett össze, mintha ez lelombozta volna mindkettejük kedvét, mégsem szóltak, csak némán beletörődtek a megváltoztathatatlanba. Bár Helena azért feltette a kérdést, hogy ki a szerencsés, de a lány nem akart erre válaszolni, és csak annyit mondott, hogy majd az esküvőn úgyis kiderül.

És mikor eljött a péntek, Rosi összeszedve a holmijait még utoljára megkérdezte a lányát, hogy nem gondolta e meg magát, és nem jön e el velük, de Cintia csak a fejét ingatta. Egyrészt ki se bírná, hogy Tomynál kelljen aludnia, másrészt pedig Derek nélkül, el sem akart menni. Ezért csak kikísérte az édesanyját Peter bácsi kocsijához, majd búcsút intett nekik. Miután a kocsi a látótávolságán kívül került, felszakadt belőle egy hatalmas, fájdalmas sóhaj. Lassan ballagott vissza a házba, és elmerengve a kezébe vett egy almát. Forgatta, szorongatta, míg végül a nélkül, hogy beleharapott volna, visszatette a helyére. Nem várt tovább, nem várhatott. A telefonhoz lépett és feltárcsázta Dereket, hogy megtudja, miért nem kereste eddig a férfi. Jó néhányat kicsörgött, mire a vonal másik végén a doki felvette a mobilját.

– Igen?

– Szia Derek! Cintia vagyok! – dünnyögte a lány és idegesen várta a férfi reagálását.

– Már épp hívni akartalak. Csak eddig egy percnyi szabadidőm nem volt. De most hazamegyek, lezuhanyozok aztán találkozhatnánk a bárban.

– Derek! Nekem nincs semmi kedvem a bárba menni. Egyszerűen nem akarok találkozni senkivel sem.

A doki hallgatott egy kicsit, majd sokkal lágyabban szólalt meg újra. – Valami baj van?

– Nem, nincs, csak ideges vagyok, és nem akarok mindenkinek a hülye kérdéseire válaszolgatni.

– Értem. Akkor találkozzunk máshol?

Cintia át sem gondolta egészen amit mondani készült, de amikor kimondta már túl késő volt. – Gyere el hozzám. Anya elment már Tomy szüleivel, úgyhogy egyedül vagyok.

– Ez igazán csábító, de rendben. Hamarosan ott leszek. – azzal le is tette a telefont.

A lány ettől jött csak igazán zavarba, és ha lehet még jobban tetőzte az idegességét. Nem is értette miért kellett idehívni a férfit, de hirtelen nem jutott jobb ötlet az eszébe. Így viszont neki kellett állnia összepakolni és elkészülni, mire Derek is megjelenik, mert nem akarta, hogy a férfinek rossz benyomása legyen róla. Sietve rámolta el az elől maradt cuccokat, és az utazás előtti széjjelhagyott kellékeket, aztán felsepert, és még arra is jutott ideje, hogy felmosson. Majd sietve a zuhany alá állt, és lemosta magáról az egész napi piszkot. Csak azt bánta, hogy ugyanilyen egyszerűen nem tud megszabadulni a lelkét gyötrő fájdalomtól, pedig mennyivel egyszerűbb is volna az élete. Így viszont nem maradt más neki, csak a lelki támasz, amit ez esetben Derek jelentett a számára.

Valamikor egy órával később csengettek, és Derek állt az ajtó előtt türelmesen, ám kissé nyúzott arccal. Cintia azonnal beengedte, és zavartan hellyel kínálta.

– Ne haragudj, hogy eddig nem jelentkeztem, de egész héten alig volt egy lélegzetvételnyi időm. Még holnap is dolgoznék, de cseréltem az egyik kollégámmal.

– Semmi gond. – bár a lány abban kételkedett, hogy a dokinak még egy telefonálni való ideje sem volt, mégsem szólt, mert nem érezte szükségét. Hiszen így is hálás lehet neki, hogy egyáltalán holnap ott lesz vele. Ezért, hogy némileg oldja a kettejük közötti nyomást, a konyhába indult. – Teszek fel kávét. Kérsz te is?

– Igen, de ha lehet erőset, mert különben elalszom.

És amíg a lány a konyhába vonult, hogy feltegye a kávét, addig a férfi lassan körbenézett a lakásban. Nem kelt fel, ahhoz túl fáradt volt, csak a szemét jártatta körbe alaposan, miközben Cintiához beszélt. – Nagyon szép lakásotok van. Tetszik. Kicsi, de nagyon otthonos.

– Igen, tudom. Én is szeretek itt lakni. – felelte a lány, miközben idegesen nyelt egyet, és megpróbálta a beszélgetést a holnapi napra terelni – Hogy tervezted, mikor indulunk?

– Mikor szeretnél? Menjünk még ma, vagy ráérünk holnap hajnalban is? Mert ha korán indulunk időben ott leszünk, és nem kell vacakolni vele, hogy hol alszunk. Bár én a kocsiban is elalszom, de neked kényelmesebb lenne egy ágy.

– Köszi, de nem vagyok cukorból – lépett ki a lány a konyhából egy tálcával, amin két üres csészét és a kávéhoz való cukrot, tejet egyensúlyozta. – Viszont szállást keresni már este macerás lenne, Tomynál meg, ahol anyuék is alszanak, nem nagyon szeretnék. Úgyhogy ha lehet, inkább a hajnalt választom. Az a legjobb.

– Akkor ezt megbeszéltük. Ha ötkor elindulunk, nyolcra simán ott vagyunk. Az elég? – A doki segített az asztalra helyezni a tálcát, majd elvett egy csészét és megcukrozta.

– Igen, így pont jó lesz.

– Nagyszerű, akkor ez letudva.

Cintia halványan elmosolyodott, majd visszament a konyhába, hogy megnézze a kávét.

Be kellett vallania magának, hogy nagyon kedvelte Dereket, egy igazi barát volt, és talán kicsivel több is ennél. De tisztában volt azzal is, hogy úgy mint Tomyt, képtelen szeretni. Legalábbis egyelőre. Hiszen ki tudja mit hoz a jövő, és ha már Tomynak bekötik a fejét, többé nem kell várnia rá, többé nem álmodozhat róla, hanem új életet kell kezdenie.

A kávézás után a doki felállt, hogy alaposabban szemügyre vegye a lakást. Főleg a lány szobája tetszett neki, és ott el is időzött olyannyira, hogy mire Cintia utána ment, Derek már az ágyán feküdt és az igazak álmát aludta. A lány nézte egy darabig, majd elővéve egy pokrócot odalépett hozzá és betakargatta. Persze normális esetben felkeltené és hazaküldené, de most nem volt mitől tartania, hiszen az anyja nem volt otthon. Így viszont neki kellett az édesanyja szobájában aludnia, mert nem akarta megkockáztatni az együtt alvást a férfival.