23. fejezet

Napok teltek el, mikor Tomy végső elhatározásra jutva úgy döntött, hogy hazaköltözik a nagyszüleihez, amíg a lába teljesen fel nem épül. Peter, a nagyapja beszélte rá, nem minden hátsó szándék nélkül, hiszen nehéz úgy kibékülni valakivel, hogy kilométerek válasszák el őket egymástól, de sokkal könnyebb ha közel vannak. Ezt persze Tomy is jól tudta, ezért nem is gondolkodott sokat, és mikor a nagyszülei, megunva az unokájuk vendégszeretetét úgy döntöttek hogy hazatérnek, már ő is velük tartott.

A nap sugarai bearanyozták az égboltot, és egy kellemes nyári fuvallat futott végig a levegőben, mikor Cintia hazaért a munkából. Egy pillanatra meg is állt a házuk kapujában, elmerengve nézte a tájat, és beszívta a friss levegő bódító illatát. Fáradt volt, és megújulásra vágyott. Szeretett volna boldog és kiegyensúlyozott lenni, de valahogy ez nemigen sikerült neki. Bár Derekkel nagyon jól érezte magát, még nem volt belé szerelmes. Persze várta, hátha elkapja majd ez az érzés, ahogy egyre jobban megismeri a férfit, hiszen a nagy szerelem nem érkezik mindig első látásra. Ám jól tudta, ha a szív máshová húz, sokkal nehezebb újra kezdeni.

Nem is akart most ezen tépelődni tovább, mert egy óra múlva találkára ígérkezett a bárba a dokival, mielőtt az a kórházban megkezdi az aznapi ügyeletet. Nem akart elkésni, ezért inkább sietve berohant a lakásba, és azonnal készülődni kezdett. Evett, zuhanyozott, átöltözött, pakolászott, és mire végzett már pont ideje volt indulnia.

– Jó szórakozást! – mosolygott rá Rosi, de az arcáról lerítt, hogy cseppet sem ért egyet ezzel az egésszel. Mégsem szólt, hiszen nem is tehette, mert Cintia már felnőtt nő volt szabad akarattal, szabad döntésekkel. – Vigyázz magadra!

– Mint mindig – felelte a lány, és kilépve a házból sietve lépkedett a bár felé.

Az órájára pillantott és rájött, hogy pár percet mégis késni fog, de tudta, Derek ezért biztosan megbocsájt. Mégis szaporábbra vette a lépteit, csakhogy mielőbb ott legyen, és végre kikapcsolódhasson egy kicsit a férfi mellett. Ezért is könnyebbült meg annyira, mikor végre az ajtóhoz érve beléphetett, és azonnal meg is pillantotta Dereket a pultnál ücsörögve, láthatólag igen elmélyedve Stellával, valami vitában. Megdöbbent kissé, mert még arról sem volt tudomása, hogy ők ketten a köszönésen kívül beszélnének egymással.

– Helló! – köszönt nekik mosolyogva, miközben leült ő is a pulthoz a doki mellé és várta, hogy végre valaki felvilágosítsa, de Stella csak fintorgott, a férfi pedig felemelte a poharát és ivott egy kortyot. Cintia egy darabig kíváncsian nézte őket, de aztán nem bírta tovább, és teljesen odafordulva előbb a barátnőjéhez majd Derekhez, felhúzta a szemöldökét. – Mi van? Történt valami?

– Persze hogy történt – motyogta a pultoslány, de mielőtt tovább beszélhetett volna, az orvos közbevágott.

– Semmi olyan, amit fontos lenne most megbeszélnünk. – Azzal komoran Stellára nézett, majd vissza Cintiára. – Ráérünk akkor, mikor eljön az ideje.

– Ideje? Minek az ideje? – Cintia most már nagyon kíváncsi lett, hiszen jól látta, hogy azok ketten titkolnak előle valamit. Szúrósan barátnőjére nézett, de az csak morcosan a fejét rázta, majd elnézett a háta mögött, ahogyan aztán Derek is.

– Annak, hogy beszéljünk.

Cintia olyan hirtelen fordult hátra, mint aki valami támadástól tart, és még a száját is tátva felejtette, mikor megpillantotta Tomyt teljes életnagyságában. A szíve hevesebben kezdett verni, és beletelt egy kis időbe, mire képes volt megszólalni. De az első szavait nem is Tomyhoz, hanem ültében visszafordulva, Derekhez intézte. – Ez meg mi?

– Hogy mi? – Láthatólag a férfi meglepődött a kérdésen, de azért megpróbált értelmes választ adni. – Remélhetőleg békülés.

– És mégis kinek a reményei szerint?

– Na, épp ezt mondtam! – szólt közbe Stella, és ő is az orvosnak támadt. – Tudtam, hogy nem fog örülni neki. Nem is értem, hogy hogyan fordulhatott meg ilyen egy épeszű ember fejében.

– Stella, kérlek! – Tomy kedvesen biccentett a fejével a pultoslány felé, aki értve a szóból, azonnal arrébb sétált.

– Beszélnetek kell! – mondta a doki határozottan, majd ő is távozni készült. Bár cseppet sem derítette jókedvre ez az egész, de tudta, tiszta szívéből tudta, így helyes.

– Na ne! Miért ti döntötök helyettem? És ha én nem akarok beszélni?

Derek felállt, a pultra dobott némi pénzt, majd kiitta az italát, és megragadva a lány kezét, határozottan kihúzta az utcára. Ott pedig szembefordult vele, és komoran ránézett. – Ha úgy éreztem volna, hogy a barátod egy gazember, sosem mentem volna bele, hogy találkozzatok. Ha azt gondoltam volna, hogy neked jobb lesz nélküle, biztosíthatlak, hogy nem engednélek a közelébe. De Tomy rendes ember és nagyon szeret téged.

– No hiszen, meg az összes többi nőt. Elhagyott engem a menyasszonyáért, de aztán a menyasszonyát is elhagyta.

– Tudom, de az egész nem ilyen egyszerű. Nézd! Én vagyok Tomy orvosa, és mióta hazajött, sokat beszéltem vele. Elmondta, hogy a baleset reggelén kiment a pékségbe, hogy reggelit vegyen és virágot neked. Akkor ütötte el az autó. Aztán, mikor a menyasszonya megjelent, még túlságosan zavart volt. De aztán rájött, hogy téged akar. Próbálta felhívni a menyasszonyát, de az nem vette fel, végül meg azzal jelent meg, hogy terhes. Nem tehetett mást, mint amit mindenki tett volna a helyében. El akarta venni. – Ahogy Derek beszélt, a szavai őszintének és hihetőnek tűntek. Cintia egy pillanatra el is lágyult tőle, de aztán újra megkeményedett a szíve, és keserűen a szája elé kapta a kezét. – Aztán meglátott téged, és képtelen volt kimondani az igent. Szeret téged!

– És te most itt lobbizol neki, mintha ez olyan természetes lenne, mintha a legjobb barátja lennél.

– Nem. Én nem az ő legjobb barátja vagyok, hanem a tiéd. Legalábbis remélem.

A lány elgondolkodva nézte az orvost. – De mégis, miért csinálod ezt?

– Jaj, kislány! Miért kell, hogy mindennek oka legyen? Van, hogy valamit csak úgy megteszünk, mert úgy véljük, úgy gondoljuk, így a leghelyesebb. Nem?

Cintia tehetetlenül megrázta a fejét, mire a férfi kedvesen megfogta a fejét, és magához húzva egy puszit lehelt a homlokára. – Beszélj vele! Ennyit megérdemel.

– Rendben – egyezett bele végül a lány, bár nem volt benne teljesen biztos, hogy jól teszi, de a szíve erősebb volt az eszénél, ahogyan szinte mindig. – És te?

A doki nem felelt, csak intett a lánynak, hogy menjen, és most Cintia nem is ellenkezett, hanem megfordult és elindult vissza a bárba.

Tomy a pultnál üldögélt, és egyhangúan forgatta a kóláját, miközben a lehető legtürelmesebben várakozott, ám a lány jöttére olyan idegesen fordult felé, mint egy kamasz kisfiú. Némán nézte ahogy Cintia leül mellé, és elgondolkodva, de jóval nyugodtabban sóhajt egyet.

– Mit akarsz? – szólalt meg a lány, és összeszedve minden erejét belenézett Tomy ragyogóan tiszta szemeibe.

– Sok mindent akarok – mondta a férfi lágyan. – De ami a legfontosabb, az te vagy. Tudom, hogy sokat hibáztam, hogy túlságosan vak voltam, de már tisztán látok.

– Ennek örülök. De hogyan lehetnék biztos benne, hogy ez most komoly, és nem múlik el ha ismét hazamész?

Tomy áthatóan a lányra nézett, majd elmosolyodva a zsebbe nyúlt, és előhalászott belőle egy kis dobozkát és a pultra téve Cintia elé tolta. – Többé már nem lesz kérdés, és nem lesz tévedés. Ez már végleges.

A lány döbbenten nézte a kis ékszeres dobozkát, és nagyon is jól sejtette, hogy mi lapulhat benne. És amennyire biztos volt önmagában, annyira kételkedett még a férfiban. Hiszen olyan sokat várt már rá, olyan sokat sírt miatta, hogy már-már hihetetlennek tartotta, hogy valaha is együtt lesznek boldogok. Nem is mert a dobozhoz nyúlni, csak ráemelte elérzékenyült tekintetét Tomyra, és egyetlen mondatban elmondta neki, amit érzett. – Meggyűlöltem minden virágot, mert már tudom, hogy miattuk veszítettelek el.

– Cinti!

– Ígérd meg, hogy soha többé nem hozol nekem egyetlen szálat sem! – már képtelen volt tovább visszatartani a könnyeit, ezért Tomy nevetve odahajolt hozzá, és boldogan megcsókolta, miközben szerelemtől izzva a karjaiba zárta.

„Bánatos szív egy nyári fuvallatkor,

dobban és elhal a gyötrő fájdalomtól.

Szerelme keserű csalóka álom...

Ha igazán szeretsz, én megbocsájtok.”