1. fejezet, 3. rész

 A Nick miatt érzett haragom még el sem párolgott, amikor máris hazaértem. A biciklit betoltam a garázsba, a Playboyt pedig kivettem a szatyorból, s hogy biztosra menjek, bedugtam a nadrágom korcába. Az ingem amit kívül hordtam eltakarta a bűnjelet. Ezután széles léptekkel, peckesen bemasíroztam a szobába.

 Anya és az öregem még mindig elmélyülten szemlélték a halas filmet. Már azt hittem tiszta a levegő, és csendben belopakodhatok a szobámba, apa azonban utám kiáltott.

- Gyere csak ide egy pillanatra!

- Mi baj van? - kérdeztem vonakodva, végtére is fennállt a veszély, hogy észreveszi az újságot.

- Gyere ide, ha mondom - ismételte meg ősöm.

 Visszacammogtam a nappaliba,  kezemet hasamon összekulcsolva megálltam az ajtóban.

- Tessék, parancsolj!

- Tulajdonképpen miért vagy dühös? - kérdezte apám.

- Nem vagyok dühös! - válaszoltam

- Akkor nem kis erőfeszítésedbe kerülhet, hogy ilyen képet vágj.

Ennyit apámról, meg a vicceiről.

- Bevertem a lábam Tom biciklijébe - kezdtem mesélni a dolgot. - Ezen kívűl találkoztam két gyerekkel is a suliból, mind a ketten kocsival voltak. Az ilyesmi nagyon bosszantó nem gondolod? - A hangomban pimaszság érződött, s tudtam apám ezt kifejezetten nem kedveli.

 Most is, mint mindig, amikor az öregem és köztem veszekedés bontakozott ki, beszállt anya.

- Telefonált Felix. Arra kért, hívd vissza.

- Még ma? - A Nickkel történtek után már csak ez hiányzott.

- Mondtam neki, hogy csak a boltba ugrottál el.

- Netán azt is mondtad neki, hogy biciklivel mentem?

Anyám úgy nézett rám, mintha nem volnék egészen normális.

Apám felállt, és elindult felém. Hasammal az ajtónak támaszkodtam, miközben az újság egy kicsit lejjebb csúszott a nadrágomba. A lábamon éreztem a fényes papír hűvösét.

- Ugye tudod, hogy használhatod a kocsit, vagy nem? - kérdezte apa, és tarkón ragadott.

- Igen, tudom - feleltem halkan, mikor erősödött a szorítása.

- És ugyebár azt is tudod, hogy ma a biztosítónál is bejelentettelek?

Próbáltam bólintani.

- Hát akkor? - Elengedte a nyakamat, és rám pillantott. - Hagyd már abba ezt az örökös nyafogást! Bármikor használhatoda kocsit ha fontos dolgod van. De a meglátásom az, hogy a samponvásárlás nem tartozik ezek közé.

- Értettem - mondtam, és vállat vontam.

- El ne feljtsd Felixet felhívni! - figyelmeztetett anyám, még mielőtt eltűnhettem volna.

- Persze, persze - morogtam menet közben. Valójában azonban eszembe se volt Felixet felhívni, sem ma este, sem soha máskor.

  Tulajdonképpen nem Felixel volt bajom, hiszen őt kimondottan kedveltem. Nyolcadik óta barátok voltunk, bár egyre nehezebb volt a barátjának lenni. Az utolsó évben még tökéletesen megértettük egymást, a legtöbb órán egymás mellett ültünk, együtt ebédeltünk, és tanítás után néha együtt is mentünk haza. Minden a legnagyobb rendben volt. Amióta Felix megkapta a jogsit, mindennap hazahozott. Amikor pedig március elején kiderült, a szülei elválnak, az iskolaév hátralevő részét azzal töltöttük, hogy keresztül-kasul száguldoztunk Phoenix utcáin és Felix családi gondjait elemezgettük. Őszintén sajnáltam, hogy olyan kutyául érzi magát a bőrében.

 Nem, nem. A Felixel kapcsolatos bajok lényege nem Felix, hanem Nick Rush volt, és erről nem akartam Kateynek beszélni.

 A bonyodalmak a múlt tanévben kezdődtek, mégpedig spanyolórán, ahová sajnálatos módon Nick Rushsal együtt jártam. Lehetséges, hogy Nick menő focista volt, de a spanyolhoz, egy picit sem konyított. Az egész osztályban én voltam a legjobb spanyolból, aminek fonnyatag tanárnőnk, Wayett kisasszony mindig hangot adott. Ebből pedig természetesen bonyodalmak származtak.

- Köszönöm, Adam - trillázta, valahányszor helyesen válaszoltam.

- Bárcsak mindenki olyan kitartóan tanulna, mint te!

 Ilyenkor mindig vadul forgattam a szemem, és magamban azon imádkoztam, hogy senki ne orroljon meg rám. Nick azonban mindig zokon vette a dolgot. Ki nem állhatott, Vakegérnek, Gülüszeműnek meg Brekinek csúfolt, s egyre újabb és újabb szörnyű neveket eszelt ki a számomra.

 A legszívesebben behúztam volna neki egyet, de attól tartottam, hogy nem létező izmaimmal, karcolást sem ejtenék azon a focista képén. Úgy viselkedtem tehát vele, mint azokkal szoktam, akik azt hitték, hogy a küllemem gúnyos megjegyzésre jogosítja fel őket: keresztül néztem rajta. Legalábbis igyekeztem így tenni.