1.fejezet, 4.rész

 Áprilisban aztán, egy szép pénteki napon, amikor heti rendes spanyoldolgozatunkat írtuk, elszabadult a pokol. ezen a napon, valami véletlen folytán nekem kellett Nick dolgozatát kijavítanom. Először örültem, hogy a tíz kérdésből ötöt elrontott. A baj csupán az volt, hogy ezt a tudomására is kellett hoznom. Kezdetben erős kísértést éreztem, hogy hatalmas piros egyest pingáljak a műve alá, s megjegyzésként odaírjam: "A változatosság kedvéért tanulhatnál is néha szívecském!"

 Mivel azonban aggódtam önnön testi épségemért, megelégedtem egy szerény ki egyessel, melyet a neve mellé biggyesztettem.

- Adjátok vissza a dolgozatokat a tulajdonosaiknak - szólt a tanárnő -, és mondjátok be a jegyeket, ahogy a neveket olvasom.

 Ez az egész jellemző volt Ms. Wayettre. Mindig lusta volt kijavítani a dolgozatokat. Azt pletykálták, már csak a nyugdíjazását várta, aztán Angilába költözik.

 A sor velem kezdődött, mint mindig.

- Adam Arnolds?

- Ötös - mondtam szinte suttogva. Örültem a jegynek, de már untam, hogy mindig kitűntem velük.

 Tanárnőnk elégedetten sóhajtott, és bevéste az ötöst a naplóba. Ezután a többiek következtek. Napnál is világosabb volt, hogy megint magányos farkasként állok az élen. Senki más nem kapott ötöst.

- Nick Rush? - kérdezte a tanárnő.

- Hármas - válaszolta magabiztosan.

- Dehogyis! - kiáltottam fel - Hiszen egyest adtam!

- Valami gond van, Adam? - kérdezte Ms. Wayett.

- Egyest adtam Nicknek - feleltem, még mielőtt eszembe jutott volna mit is teszek valójában.

- Hány választ rontottál el Nick? - kérdezte a tanárnő.

- Ötöt - nyögte ki nagy nehezen a választ Nick. - Úgy látszik rosszul láttam, mégsem hármas volt.

  A tanárnő abbahagyta az írást egy percre, majd folytatta a jegyek beírását.

- Ma én is megnézem a dolgozatokat, adjátok előre őket - mondta, s ezzel befejezettnek nyilvánította az órát.

 Amikor megfordultam, hogy elvegyem a mögöttem ülőtöl a lapokat, Nicket pillantottam meg, aki úgy nézett rám, mintha meg akarna ölni, de minimum szíjat akarna hasítani a hátamból.

 Amilyen gyorsan csak tudtam, elhúztam a csíkot, s még Felixet  sem vártam meg, aki minden délben értem jött. A lépcső aljánál voltam , amikor Nick utolért. Ez aztán gyors volt, gondoltam magamban ijedten.

- Nagyon sajnálom, nem kellett volna - próbáltam bocsánatot kérni.

- Ugyan, hagyd már - mondta Nick flegmán. - Miért ne próbáltam volna meg? Ms. Wayett amúgy is egy vén satrafa.

 Ki hitte volna, hogy ennyire félvállról veszi majd a dolgot.

- Hidd el, valóban nem akartalak...

- Hol van tulajdonképpen Felix Baker? - szakított félbe. - Spanyolóra után mindig megvár, nem?

 Nick kitüntető figyelme gyanakvóvá tett.

- Általában igen, ma azonban sietek. Meg kell írnom egy cikket.

- Jól van akkor. Már azt hittem válságban van a kapcsolatotok. Érted ugye, mire gondolok?

Nagyon utáltam a gúnyolódását, ráadásul fülig elvörösödtem, és egy hang sem jött ki a számon, mert addigra elhúzta a csíkot.

  Ha akkor azt hittem, megpróbáltatásaim ezennel véget is értek, rosszul ítéltem meg a helyzetet, és főleg Nicket. Ettől a naptól kezdve ugyanis egyetlen napon sem mulasztotta el megkérdezni, hogy hol van Felix.

 Undok, visszataszító hanghordozásával annyira alantas dologra célzott, hogy képtelen voltam bármiféle választ is kinyögni, csak néztem rá mereven. Ennyire futotta.

  Szegény Felix azonban erről semmit sem tudott. Továbbra is autókáztunk városszerte, s ő még mindig szülei válóperének a részleteit ecsetelgette. Tudtam, a jövő tanévtől mindennek meg kell változnia. Csak arra vágytam, hogy Nick végre békén hagyjon. Erre pedig csak egy mód kínálkozik: találnom kell egy új, belevaló barátot.