1. fejezet, 1. rész

 Szeptember első péntekén történt, a születésnapomon. Semmi kedvem nem volt az ünnepléshez. Kiváltképp azután nem, hogy megkérdeztem a szüleimet, használhatom-e a kocsit. Persze ők azt felelték, hogy jó nekem az öcsém biciklije is, vigyem csak azt.

- Néhány perc az egész - próbáltam meggyőzni őket -, csak sampont kellene vennem.

- Biztosan literszámra fogyasztanád a benzint -  válaszolta kimérten apám. Néha úgy tűnt, mintha a személyében John Wayne járna köztünk. Pont olyan magas, olyan nyugodt és éppenolyan csökönyös is volt. Még a karikalába is rá emlékeztetett.

- Vegyük úgy, hogy ez lenne a szülinapi ajándékom - kérleltem tovább, s igyekzetem hangomnak közömbös szinezetet kölcsönözni.

- Azt hiszem, már épp elég ajándékot harácsoltál össze - így ő.

- Ebben van valami - ismertem el kelletlenül. A kontaktlencse, na meg a jogosítvány valóban nem jött rosszul, bár sokkal inkább vágytam volna egy számítógépre. Meg aztán a kontaktlencséket már jó egy hónappal ezelőtt megkaptam, hogy megszokjam őket még a tanévkezdés előtt. Legfőbb ideje volt megszabadulnom a hülye szemüvegtől, főleg miután kineveztek az iskolaújság tudósítójának.

  Korábban vézna fickó voltam, szódásüveggel a szememen, és őszintén szólva vajmi kevés szavam volt az újság dolgaiban. Emberemlékezet óta szemüveges voltam, amióta azonban a gimnáziumban koptattam az iskolapadot, még cingárabb, mellesleg még esetlenebb is lettem, s a szemem is tovább romlott. Végül  már olyan vastag lencsét hordtam, hogy akár húst is süthettem volna vele a napon. Az iskolában néhány társam Vakegérnek, meg Brekinek csúfolt. megtudtam érteni őket.

  Ezen az őszön azonban merész terveket kovácsoltam annak érdekében, hogy a rólam alkotott kép némiképp megváltozzék. A tudósítói megbízás nem volt rossz kezdet, hiszen a lap egyik legfontosabb feledatkörét vehettem át. Én viszont becsvágyó voltam, azt akartam, hogy szeressenek is, és mindenki az első pillantásra a jóvágású " szerkesztő urat" lássa bennem. Ehhez további erőfeszítéseket kellett tennem. Azzal tisztában voltam, hogy a népszerű nagymenők nem az öccsük biciklijén kerekeznek, ha bevásárolni mennek.

- És mi lenne, ha én fizetném a benzint? - tettem egy újabb kísérletet. Már-már azt hittem apa beleegyezik, de ekkor beindult anya. Lehalkította a tévét, és rám nézett.

- Miféle sampon kell neked egyáltalán? - kérdezte.

- Miért kérded? - így én. Gyanúsnak találtam a dolgot. Minden jel szerint azon munkálkodott, hogy rábeszélő kísérleteimet galádul aláaknázza.

- Mi kifogásod van az itthoni sampon ellen? Ott van egy bontatlan üveg a szekrényben.

- Ugyan anya! Attól az izétől korpás lesz a hajam!

- Ezt csak beképzeled. Nagyon drága volt az a sampon - mondta. Nem volt szívében irgalom irántam.

- Szerinted ez képzelgés? - kérdeztem, s kezemmel a hajamba túrtam. Mélán szemléltem a szőnyegre hulló korpaesőt.

 Lelki szemeim előtt megjelent a szalagcím:

Korpalavina áldozatául estek a szülők.

- Tehát akkor igen vagy nem? - kérdeztem türelmetlenül.

- Nyugodtan mondd meg, ha tévedek, de azt hiszem ma este már egyszer nemet mondtam. Emlékszel? - apám gyilkos pillantások közepette szegezte nekem a kérdést.

- Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy még a szülinapomon sem vihetem el a kocsit! Miért szereztem meg akkor a jogosítványt? Valószínűleg én vagyok az egyetlen az egész iskolában, aki kocsi nélkül közlekedik -, ez enyhén szólva is túlzás volt, de hirtelen semmi okosabb nem jutott eszembe - ez nem valami rendes tőletek.

- Vár a biciklid! - Apám kedvessége nem ismert határokat. ez a sorsa annak akinek a szülei a reklámszakmában dolgoznak. Minden helyzetre van valami kész megjegyzésük.

- Nem tudom észrevettétek-e, de már nem vagyok gyerek, és...

Apám az utólsó lehetőséget is elvágta előlem

- Akkor szíveskedj úgy is viselkedni! Lódulj! Ott a bicikli!

- De semmi kedvem Tom biciklijéhez!

 A szüleim a maguk részéről befejezettnek tekintették a beszélgetést, és újra felhangosították a tévét.

- Adam, ha nincs ellene kifogásod, szeretnénk tévét nézni.

- A képernyőn halak úszkáltak, én pedig azt gondoltam, ez aztán igazán pompás: fontosabb nekik ez a hülye film egy kihalófélben levő halfajról, mint a saját gyermekük gondja-baja.

- Mi lesz ha meglát valaki?

- Hát aztán! - felelte apám.

- Belehalnék ha... 

- Szia, Adam. Sok szerencsét korpaügyben!

 Ott álltam tizenhat évesen autó nélkül. Végül is az öcsém járgányával vágtam neki az útnak a boltba. Hihetetlen ugye?

 Kacskaringós mellékutcákon kerekeztem a háztömbünk mögött, s őszintén reméltem, hogy mihamarabb a tett színhelyére érek. Szívesen osontam erre, főleg ha senkivel sem akartam találkozni. Korábban, amikor még nem érdekelt annyira a mások véleménye, az üzlet ahová most igyekeztem, második otthonomnak számított. Idejöttem, hogy lapozgassam a kitett újságokat, vagy vegyek magamnak egy fagyit. Ma már nincs az a pénz, amiért idekarikáznék, hacsak nem halaszthatatlan dologról van szó.

 Most azonban más volt a helyzet. A szüleimnek semmiképpen nem akartam az orrukra kötni, hogy nemcsak a samnpon miatt, hanem sokkal inkább azért, mert úgy döntöttem rendkívüli születésnapi ajándékkal lepem meg magam. Tulajdonképpen kimunkálás alatt álló, vadonatúj arculatom tette ily sürgőssé a dolgot. Kivártam az estét és, hogy csökkenjen a boltban a forgalom. Most majd megveszem, gondoltam magamban.

 Kis lépeésekkel akartam előrehaladni. A lencse és a tudósítói megbízás mindössze tervem egy részét képezte. Szerettem volna, ha az Arizona Register, a helyi napilap diáktudósítójává is kineveznek, s erre már júniusban beadtam a pályázatomat. A következő lépés az lesz, hogy új barátokra, s nem utolsó sorban egy csinos, szőke barátnőre teszek szert. Ha mindez sikerül, sikerülnie kell az egész tervnek is. Most azonban mindenekelőtt a szülinapi ajándékom kérdése foglalkoztatott.