A víz-révülők

Veres Bernadett és Bökös Borbála

„Áss egy gödröt a földbe. Inkább mély legyen mint széles. Tégy bele egy edényt, vagy csészét, pontosan a lyuk közepébe. Fedd le a gödröt egy darab nylon zacskóval, majd a négy sarkára tégy egy-egy követ hogy stabilan álljon. A közepére, pontosan az edény fölé is tégy egy követ, picit nyomd be. Húsz perc múlva bontsd ki és vedd ki a vízzel teli edényt.”

Picúr eltette a papírt. Óvatosan körülkémlelt, de a szakadozott, kopár, szemetes tájon kívül nem vett észre semmit. Tehát nem követték. Lefejtette a zacskót és kivette a vízzel teli köcsögöt. Belekóstolt, és örömmel állapította meg hogy tiszta. Márkusnak igaza volt, ez a terület nem volt annyira szennyezett, nem éktelenkedtek lépten nyomon a már jól megszokott szargödrök. Most aztán rohanni kell, nehogy észrevegye valaki.

Futott, kezében a frissen megtöltött két zacskóval. A közelben kitermelő egységek dolgoztak, jól hallotta a hatalmas gépek puffogásat, zakatolását. A vízkereső gépek nagy zajjal dolgoztak, fúrófejük tocsogott a szennyezett sárban, hatalmas sebeket karcolva a föld gyenge testén. Bizonyára alaposan őrzik a területet, nem is merészkedett hát arra, igyekezett minél észrevétlenebbnek maradni. A gépek iszonytató, egyre távolodó zajánál csak saját szívének ugrándozása volt rémisztőbb.

Még emlékezett azokra az időkre amikor mindig volt friss ivóvíz és élelem is. Amikor nem kellett félni, hogy követik vagy rajtakapják ha kimerészkedik valamiért. De az már régen volt. A biztonság és a bőség emlékei a gyermekkor homályába vesztek. Márkus ritkán engedte meg neki, hogy egyedül mászkáljon de ma kivételes alkalom volt. Hivatalos behívót kapott és ilyenkor menni kellett. Mert ha nem... Nos igen arra gondolni sem volt szabad. Mindent elrendezett, hogy ne legyen gond semmire amíg hazaér. De a víz...az gondot jelentett. Pontos instrukciókat hagyott hátra és a lelkére kötötte, hogy mindent úgy tegyen ahogy meghagyta.

Végre hazaért. A torkában dobogott  szíve ahogy az omladozó falhoz simult.

Egy hírközlő repülőgép körözött a feje fölött a szokásos üzeneteket írva az égre: „délután 5től kijárási tilalom, mindenkire érvényes”, „következő vízosztás a 6-os körzetben 8 órától”, „újabb csempészbanda az ítélőszék előtt, ítélethirdetés és kivégzés holnap délben.”  Nagyon félt de megtette amit lehetett. Pontosan és óvatosan cselekedett úgy ahogy Márkus tanította. Büszke lehetett rá. Küldetés teljesítve.    

Amikor lemászott a pincébe, gondosan elreteszelte az ajtót. Kicsit félt, mert olyan üres és csendes volt minden. Ez volt az első alkalom hogy egyedül maradt. Teljesen egyedül. Lejjebb nyargalt a hosszú lépcsősoron, míg végre elérte a hűtőházat. A kis zacskókat külön rakta, nem szerette a látványt, hogy ezek a tiszta vízzel teli tasakok a barnásabb árnyalatúakkal keveredjenek. Ez drága mulatság volt, s tudta jól hogy ez a lelőhely fogja biztosítani a túlélésüket. Titokban kell hát tartani.

A kis papírfecnit, Márkus szép írását apróra hajtogatta és elrejtette a harmadik tégla mögé, a régi tálalószekrény hátánál. Kiszáradt a torka és könny jött a szemébe ha arra gondolt hogy talán ez lesz az utolsó emléke Márkusról.

Aztán hallotta az ajtó nyikorgást. Ledermedt. Fegyverét tapogatta, ott lógott az oldalán. Talán mégis követték? Kikémlelt a lépcsők mögül, s hirtelen a szemébe nyomakodott a jól ismert fekete bakancs, ormótlan sarkaival. Kétféle cipőfűző, vörös és szürke keshedt párosítása, ugyanolyan fakó, ősz haj és hideg, szürke szempár kutatta az emberi élet nyomait a romos pincében. A kerek, zsíros orrlyukak sípolva fújták ki a levegőt, a repedezett száj mintha ásításra kanyarodott volna, a tömzsi kis öregember már kiabálta is a nevét:

-                           Márkus! Picúr! Meddig várjak még azzal a rohadt lakbérrel? Ne bujkálj Picúr, érzem a szagodat!

-                           Márkus nincs itt. Ma reggel csatlakozott az Állami Légióhoz. Mostantól én vagyok a felelős.

-                           Úgy? Szóval csak így egyedül? Hát a megélhetésről ki fog gondoskodni? Csak nem azt akarod mondani hogy már ki is tanultad a vadászatot?

-                           Még gyakorolnom kell. De Márkus hagyott nekem tartalékot. Itt várj.

Megpróbált határozottnak tűnni, de a sírás fojtogatta. Gyorsan lesietett a hűtőházba, és felhozott két vizes tasakot.

-                           Ezzel akarod kiszúrni a szememet? Már múlt hónapban is megmondtam hogy legalább az egyik legyen tiszta. Kristálytiszta, érteeed??? Ha nem tetszik mehetsz a pokolba. Vannak akik rendesen megfizetnének egy ilyen kultúrált helyet.

Oda kellet adni a mai zsákmány felét, nem volt mese. Mikor a szürke démon kitrappolt, elkeseredésében a falba öklözött. Márkussal nem tudott volna ilyen könnyen elbánni. Tulajdonképpen Márkustól mindenki félt, senki nem mert vele ujjat húzni. Ö még nagyon fiatal és kezdő volt minden téren. Annak mindenesetre örült hogy sikerült valamivel határozottabbnak mutatkoznia. Nem szabad észrevennie senkinek, hogy tud egy új lelőhelyet, s hogy birtokában van a régiek tudásának arról, hogy a föld is tud izzadni, s belülről vizet adni. Az egyéb titkokat nem is említve. De a rejtőzködés tudománya és a színészkedés már nagyon ment neki, ebben felülmúlhatatlan volt.

            Csak ki ne derüljön Márkus titka. Belegondolni is rossz volt, hogy mi történne akkor velük. Az Állami Légió elsődleges feladatai közé tartozott az illegális víznyerők lefülelése és megbüntetése. Márkus mint a régiek tudásának egyik utolsó örököse nagyon veszélyes játékba kezdett. Olyan játék volt ez ahol nem csak a saját élete volt a tét hanem sok más sorstársáé is. Beépülve az ellenséges szervezet tagjai közé  folyamatosan információt szerezhetett arról, hogy hol tart a nyomozás. Aki egyszer gyanúba keveredett nehezen szabadult az állandó ellenőrzések alól, de egy-egy jól irányzott figyelmeztetéssel elkerülhető volt a lebukás. De ehhez persze belső ember kellett. És ki más vállalta volna a kockázatos feladatot mint Márkus.

            Ó, a drága, jó Márkus aki apja helyett apja, testvére helyett testvére volt az utóbbi jó néhány év alatt mióta elvesztette őket. Mikor elég idős lett tanítani kezdte az ősi titkokra. Meg kell őrizni a tudást. Nem szabad hagyni, hogy elvesszen mert akkor mindennek vége. A tiszta víz volt a legnagyobb érték a világon. A pénz és a fémek már régen elvesztették értéküket. A víz az életet jelentette. Tehát értékessé vált. Értéke azonban a tisztaságától függött. Igazán tiszta vízhez nagyon nehéz volt hozzájutni. Az csak a felső köröknek járt. A köznépnek jó volt az iszapos és az agyagos is. Minél sötétebb volt a tasakok sárgásbarna árnyalata annál kevesebbet értek.

            Az ősi módszerekkel tilos volt vizet nyerni a földből. A sárgásbarna tasakokat kiutalásra kapták mindig egyre kevesebbet és kevesebbet. A modern értelemben vett racionalizáció hatására a tasakok elterjedt fizetőeszközzé váltak. Ebben mérték az élelmet, a ruhát sőt a lakbért is. A fekete kereskedelem virágzott, a tisztavizes tasakok ára egyre emelkedett. Ezért volt felbecsülhetetlen az ősi tudás, az életük függött tőle.