Újabb nap, újabb kihívások. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy lelkes kiscserkész módjára haladok az iroda felé, ugyanis ismét nem sikerült békés alvással töltenem az éjszakámat. A folytonos rémálmoknak hála mindig felriadtam és csak hosszú percekkel később tudtam visszaaludni. Akkor pedig folytatódott, ahol abbamaradt a rémség. Szóval mondjuk úgy, hogy nem vagyok valami fitt. 

Daniel már az asztalánál ücsörög, valami pékárut nyammog. Annyi ereje nem volt, hogy kivegye a papírzacskóból, inkább azzal együtt eszi meg. Erősen cukrozott feketét iszik mellé. 

Morgan csak kicsivel utánam fut be, ő se tűnik valami pihentnek. Mindig vasalt öltönye helyett csak egy sima sötétkék inget kapott magára. 

- Nemsokára hozzák Juniort – morogja az FBI-os. – Készen áll, Claire? 

- Hogyne. – bólintok. 

- Állítólag az éjjel rátámadt az egyik egészségügyi dolgozóra, aki csak a fiú pelenkáját akarta kicserélni. Három őr kellett, hogy leszedjék a nőről. Elég nagy erő van benne… 

- Már tegnap is mondtam, hogy nem kéne egyedül bemenned, Claire – szól bele Dan. – Kiszámíthatatlan és veszélyes, neked is be kell ismerned ezt!

- Nem fogom felbőszíteni. Csak annyit kell mondania végre, hogy Redcliff utasította és a férfi áll a gyilkosságok mögött. Ahogy elérem ezt, azonnal megyek is Benjaminért és behozom… 

- Csak óvatosan. – figyelmeztet jó társam. 

Nagyjából fél óra kávézással eltöltött várakozás után végre meghozzák a kihallgatóba a Másolót. Junior ma sincs valami jó formában, nem engedi, hogy az őrök hozzá érjenek, értelmetlen szavakat dünnyög, kezeivel fura mozdulatokat tesz.

Adok neki pár percet mielőtt bemegyek, úgyis kell idő, míg a székhez láncolják. Ez csak amolyan kötelező előírás itt. Amikor belépek a szobába, felém se néz. Ökölbe szorított kezeit bámulja. 

- Helló Robert – köszöntöm. – Emlékszel rám?

- Nem. – vágja rá. 

- Tudod, tegnap beszélgettünk.

- Nem. 

- Nem emlékszel? Azt mondtad, hogy kedves vagyok! – mondom egy mosollyal megspékelve. 

- A tejes hölgy volt kedves. – jelent ki. 

- Én vagyok az. 

- Nem! Nem és nem! 

Kezeivel az asztalra csap, majd homlokát kezdi dörzsölni. Kérdő pillantást vetek az ügyvéd felé, de az válaszra sem méltat. Jobbnak látom elhagyni a kihallgatót jelen körülmények közt, nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő alkalom a nagy áttörésre. 

- Mi lehet a gond? – kérdem Danre és Morganre nézve. – Nem vittem neki tejet, a fenébe! Elfelejtettem… hozna valaki egy bögrével gyorsan? 

- Mindjárt hozzák – hadarja Daniel. – Engedd le a hajad! 

- Tessék? 

- Múltkor kiengedett hajjal voltál bent. 

- Vajon ez is számít neki? – kérdem kétkedve. 

- Ki tudja?! Csak rá kell nézni… bolond. 

Társam javaslatának eleget téve, kiengedem hajam. Ezért igazán nem érte meg öt perccel korábban kelni a szokottnál, ugyanis egy ilyen munkához idő kell. Kereskedelmi mennyiségű hajcsatot pakolok Daniel tenyerébe. 

- Mi a szösz… - motyogja a csattokat szemlélve. 

- Most mi van?! Sok hajam van! 

Visszatérek a kihallgatóba, de most már tejjel a kezemben. A fiú elé rakom a piros bögrét, szinte azonnal fel is csillan a szeme. 

- A tejes hölgy! – kiált fel örömében. 

- Igen, én vagyok az! Jól esik majd a tej, igaz? 

- Igen!

Mohon nyelni kezdi, egy apró kortyot sem hagy a bögre alján. Könyökhajlatába törli száját, miután felismeri, hogy a láncok miatt tenyerét nem tudja közelebb vinni arcához, majd engem kezd figyelni. 

- Emlékszel milyen jót beszélgettünk tegnap? – kérdem. – Van kedved folytatni? 

- Lehet. – mondja határozatlanul. 

- Rendben. Mi történt az éjjel? Hallottam, hogy megsebeztél valakit.

- Én nem… ő jött oda! Ő csinálta az egészet! Felkeltett és a ruhámat piszkálta! Biztos el akarta lopni! 

- Szóval megijesztett? – kérdem nyugodt hangon. 

- Meg hát! Aludtam, aztán ott volt. Idegen kéz, nem az enyém. Meglöktem, hogy hagyjon engem békén. – magyarázza izgatottan. 

- Nem akart bántani Junior, csak egy ápolónő volt. Megnézte, hogy jól vagy-e. – magyarázom a fiúnak. 

- Nem, nem kell nézni. Ne érjen hozzám nő, mocskos mind! Tisztátlan, mocskos. Férgek rágják meg!

- Beszéljünk másról, jó? – terelem gyorsan a témát. - Mesélj nekem Benjamin bácsiról. 

- Miért? – kérdi homlokát ráncolva.

- Mert szeretném megismerni. 

- Ismered. – jelenti ki, és ezzel lezártnak is tekinti az ügyet.

- Kicsit jobban szeretném megismerni, biztos van olyan, amit nem tudok még róla, igaz? 

- Van. – ismeri be. 

- Sokat beszélsz vele? Tudod, hogy hol lakik? 

- Szép ház, nagy ház. Régi, mint Benjamin bácsi. Én nem lakok ott, nem szabad. Mindenkinek van saját ágya, tudod? A gyerekek laknak csak mással. 

- És akkor hol laksz? – érdeklődőm. 

- Kicsi szoba, kicsit nyirkos, de azért jó! Az én sajátom, mint a nagyoknak. Nem süt be a nap, este hideg. Kicsit sötét, sötét… 

- És merre van ez? 

- Valahol. Ez titkos! – förmed rám. 

- És miket csinálsz Benjamin bácsival? Segítesz neki ebben-abban? Mondja, hogy mit csinálj meg neki? 

- Segítek neki, mert öreg. Emelek és cipelek, ha kell. Lerakom azt, aztán kicsit odább viszem később. 

- És miket csinálsz még meg neki? 

- Viszek neki sört, nagyon szereti. Mindig belekever valami fehér port, de azt csak neki szabad. Csak az okosok kapnak port. 

- Tegnap mesélted, hogy mit csináltál azzal a két lánnyal, emlékszel? Ő is segített neked? Ott volt veled? 

- Nem. – vágja rá. 

- Nem segített neked a lányokkal? Nem mesélte el, hogy hogyan kell őket elkapni?

- Nem. 

- Nem is meséltél neki erről? – próbálkozom tovább. 

- Nem. 

- Egyedül ölted meg őket? 

- Én tettem! – mondja, majd megpróbál felállni székéből. A láncok azonnal visszarántják. – Én voltam! Én, én, én… 

- Miért tetted? Miért akartad bántani őket? 

- Nem bántottam! Segítettem nekik! Megmentettem őket, megtisztultak. Elmentek az angyalok közé. Csak az lehet angyal, aki tiszta. Isten különben kitaszítja. 

- Miért voltak mocskosak? 

- Mert nők! – üvölti felém. 

- Minden nő mocskos? 

- Igen! Az összes… fertő és mocsok. A lábuk közt… 

- Micsoda? 

- Az… azt nem szabad. Rossz dolog, elveszi a férfi eszét és a férfi is mocskos lesz. Meg kell tisztítani a nőket. 

- Akkor minden nőt megölsz? 

- Aki nem tiszta. – bólint. 

- Mit tettek ezek a fiatal lányok, hogy nem voltak méltóak az életre? Még gyerekek voltak, Junior. 

- Nem értheted! Te is nő vagy, nem beszélek veled! Nem is vagy kedves! Neked is meg kéne halnod! Halj meg, halj meg! 

- Junior, fejezd be! – szólok rá emelt hangerővel. 

- Ő is meg fog halni. Ő lesz az utolsó, a legjobb. A legszebb művem lesz. Majd meglátja a világ, mire vagyok képes. A nyomozó elesik, meghal. Nincs hova mennie a végzet elől. Mocskos a nő, ki férfiként él. 

- Ezeket Benjamin mondta neked? – kérdem. 

- Megtisztulsz! – kiáltja.

A fiú sziszegve, köpködve rángatni kezdi a láncokat, minden erejéből próbál megszabadulni tőlük. Az ügyvéd rémültem mögém kúszik, majd mikor fedezékben érzi magát, hátamon csimpaszkodva várja a vihar végét. 

- Vegye elő a fegyverét! – kiáltozza a jogi képviselő. - Mire vár?! 

- Maradjon csendben! – sziszegem hátra vállam felett.

Junior addig erőlködik, míg végül el nem ered orra vére. Észre is veszi, hogy valami meleg csorog végig száján és állán, odakap kezével. Amikor meglátja véres tenyerét, hirtelen elönti a verejték egész homlokát. Szemei fennakadnak, majd rongybabaként esik össze. Az ájulás közben lefejeli az asztalt, majd bal csuklója megreccsen a lánc szorításában.

- Egy gyilkos, aki elájul a vértől – nyögöm hitetlenkedve. – Ilyen a mesékbe sincs…

Fejemet fogva várom, hogy az orvosi személyzet kioldozza, majd ellássa a fiút. A biztonság kedvéért én is bent maradok az őrökkel, nehogy további problémák lépjenek fel arra az esetre, ha a fiú magához térne. 

Daniel mellém lép, fejcsóválva néz rám. Olyan gyorsan ömleszti felém a szentbeszédet, hogy még követni se bírom, de mire észbe kapok, Junior már magához is tér. Ellöki maga mellől az egyik mentőst, majd kap az alkalmon és az esés pillanatában eltört bögre egyik darabjáért nyúl a padlón. Az összes fegyveres a ravaszra csúsztatja ujját, mozdulatlanná válnak. 

- Ne! – kiáltom el magam. 

Junior nagyon hirtelen mozdul meg, egyenesen nyakam felé céloz a porcelán darabbal, de sikerül annyira belemozdulnom, hogy csak a kulcscsontom környékén tudjon megvágni. A következő pillanatban Daniel a földre rántja, durva mozdulatokat téve bilincseli meg. Pár másodpercig még nyűglődnek a földön vergődve, aztán a fiú teste elernyed társam alatt. A nemrég hátsójára pottyant mentős mérges motyogás közben befecskendez valami nyugtatót a fiúba, majd hordágyra rakják, mikor már egyáltalán nem ficánkol. 

- Jól vagy? – kérdi Daniel. – Mutasd magad! 

- Semmiség, éppen csak megkarcolt. – legyintek. 

- Azért elég rendesen vérzik, el kéne mennünk egy orvoshoz! 

- Felesleges… 

- Ne vitatkozz velem! Mindig kiderül, hogy nekem van igazam! – mondja határozottan.

Beletörődök sorsomba, majd rányomok pár papírdarabot vágásomra. Természetesen a zsebkendő átázott kis darabjai beleragadnak a sebbe, némi kellemetlenséget okozva ezzel is nekem. De mit panaszkodok, legalább nem a torkom lett kifilézve. 

Elrohanunk a közeli kórházba, Daniel feszített tempója mellett muszáj fürgén szedni a lábaimat. Amint megtudják az ápolók, hogy egy rendőr sérült meg, a fejére áll minden. A vizsgálóból kilökik az éppen bent ücsörgő nénit, majd engem tuszkolnak az orvos elé. A doki gyorsan megtisztítja a sebet, kis csipesszel szedegeti ki a papírdarabocskákat, amiket én nagy gonddal raktam oda. Szerinte nem kell összevarrni, de rám bízza a végső döntést. 

- Nekem megfelel így is – mondom. – Jobban aggaszt az ezzel járó papírmunka. 

- Adok egy kenőcsöt, ezzel napi kétszer-háromszor be kéne kenni. – mondja lelkemre kötve a doki.

- Rendben, köszönöm. 

Daniel úgy emel le a vizsgálóasztalról, mintha csak egy ötéves lányka lennék, rövid lábakkal. Ahogy földet érek, meglegyintem a férfi tarkóját. Már a kocsiban mondogattam, hogy felesleges ezzel orvos elé állni, de ő persze makacskodott. 

Úgy tűnik Junior nem csak a gyilkosságok kivitelezésében próbálja mesterét leutánozni, hanem a nőkről alkotott véleményük is erősen megegyezik. Egyedül Benjamin hatásának tudhatom be a fiú gyűlöletét a gyengébbik nem iránt, de arról már elképzelésem sincs, hogy mitől alakulhatott ez ki náluk. Két éve biztos voltam benne, hogy B. Redcliff anyakomplexussal küszködik és azért állt neki gyilkolászni. Azonban azt már nem tudom, hogy miért és hogyan alakult ki nála ez a bizonyos típus, akikre vadászik. A fiúnak pedig nyilván nincs beleszólása az áldozatok kiválasztásába, ahogy említette is a kihallgatóban. Ha nem is ezekkel a szavakkal. Végre büszkém elmondhatom, hogy mindkét Redcliff rám támadt a kihallgatóban, talán ez a szuperképességem. 

Soha nem sikerült lenyomozni Benjamin hátterét elég alaposan, mintha valaki szándékosan elrejtette volna az életéről szóló dokumentumokat. A szüleiről semmit nem találtunk, de az szinte biztos, hogy az anyja egyedül nevelte. A kihallgatás során párszor utalt erre nekem, de semmi konkrétat nem tudtam kihúzni így sem belőle. 

Mikor az első bűncselekménynél felmerült a neve, már rég nagykorú volt, ezért szóba se került a családja. Egy koszos kis albérletben lakott, éppen betöltötte a huszonhetet. A vád szerint elcsábított egy kiskorú lányt, akit haza is vitt. A lány állította, hogy Benjamin kikötözte és durva dolgokra akarta kényszeríteni, azonban nem történt nemi erőszak, így nem tudták bizonyítani, hogy történt-e bármi olyan, amibe a lány nem egyezett volna bele. Önként ment egy idegen férfi lakására. Abban a korban ez elfogadhatatlan volt, a lány szava mit sem ért, a tárgyalás végén még rá néztek szúrós szemekkel. 

Nos, valahogy így kezdődött a pályafutása. Bizonyára nem ez volt az egyetlen eset, amikor lányokat vitt fel magához és tett velük furcsa dolgokat, de az általunk tudott első gyilkossághoz több évtizednek kellett eltennie még az első ellene irányuló feljelentés után. Tehát hosszú éveket fordított a gyakorlásra, a tervezésre. Bizonyára minden részletet lemodellezett, mielőtt nekilátott. Ezzel magyarázható, hogy hogyan sikerült olyan kevés nyomot hagynia, de senki nem tévedhetetlen. 

Ha összefoglalom a dolgot, kijelenthetem, hogy nevetségesen keveset tudunk erről az emberről és az indítékairól. 

- Most hívott a kapitány – mondja Daniel. – Üzeni, hogy ma már nem dolgozhatsz. Menj haza és pihenj. Reggel pedig jelentkezz nála az irodában! 

- Jaj, ne már… nem gondolhatja komolyan, hogy képes vagyok otthon ülni! 

- Nincs más választásod. – mondja vállát megvonva.

- Nézhetné inkább a dolog jó oldalát. Sikerült előhívnom Junior agresszív, gyilkolni kész énjét! – mondom elégedetten. 

- Igen, miközben majdnem meggyilkolt téged is. 

- Azért attól elég messze volt… 

Nem is megyek bele inkább a vitába, úgyis a főnök szava nyerne. Nekem, mint kis porszemnek, nincs beleszólásom a dolgokba. 

Egy újabb kínkeserves bevásárlásba kezdek, ha már otthon kényszerülök lenni, legalább lesz időm főzni valamit. Unottan válogatok az alapanyagok között, egyszerűen egyik sem tud lázba hozni. Ennék is valamit, meg nem is… de igazából nem kívánok semmit. Az ételeket is unom, maga az evés is csak egy olyan dolog, amit muszájból, létem fenntartása érdekében kell megcselekednem nap, mint nap. Másokkal ellentétben, örömet abszolút nem tud okozni nekem. Talán ezzel is elrontottam a gyerekem valamilyen szinten, hiszen nem mutattam különösebb érdeklődést az evés iránt, akkor hogyan is ragadt volna át rá. Tudja a fene, mi lett volna a helyes. 

Mikor hazaérek a megpakolt szatyrokkal, bevillan az agyamba, hogy Alice ma az apjánál alszik. Ez az első este, amikor megengedem, hogy ott is aludjon. A lány persze majd kicsattant örömében, ezelőtt még sose járt olyan lakásban, ahol egy hatalmas medence van a teraszon. Bár megérzésem alapján, nem ennek örül a legjobban.

Bekapcsolom a tévét. Ez egy olyan történelmi pillanat, ami nagyjából három évente fordul elő ebben a nappaliban. Feltekerem a főzőműsor hangerejét, majd beállok saját konyhába. A pult mögül pont rálátok a fura akcentussal beszélő szakácsra, azért van előnye is az amerikai konyhának. A fazon valami kagylót és csigát simogat össze, meglocsolva vajjal és pezsgővel. Még ha akarnám, se tudnám leutánozni… de ki akarja?!

Kiöntöm lábasomba a sűrített paradicsomot, majd beledobálok mindent, aminek kicsit is zöld a színe és fűszer a neve. Mikor összerottyan, rácsapom egy adag tésztára. Erre mehet is a fél kiló sajt és voila, kész is a vacsora! 

---