Nyugtalanul ficánkolva, lábunkat mocorogtatva várjuk, hogy végre elénk lépjen a laboros lány az eredményekkel. Daniel olyannyira izgatott, hogy még reggelizni is elfelejtett, pedig ez nála napindítónak számít. Ami engem illet, csodával határos módon megúsztam hányás nélkül a reggelt, és remélem, hogy ez a lányomra is igaznak bizonyul. 

Végre elérkezik a várva várt pillanat. 

- Megvannak az eredmények – szólal meg a fehérköpenyes. -  A piros furgon alapos takarításon esett át, így abszolút nem maradt látható jele annak, hogy Junioron kívül más is ült volna benne. Azonban a csomagtartót már nem tisztította ki ilyen alaposan, kisebb mennyiségű vért találtunk, mely valószínűleg dulakodás közben elszenvedett sérülésekből származik. Az erdőben talált lány testén több olyan sebet is találtunk, melyből származhatott ilyen mennyiségű vér. A szakértők szerint a lány védte magát, körmeivel próbálta megsebezni a támadóját, illetve a kocsiban valószínűleg csapkodta és verte a csomagtartó tetejét, így szerezvén a kézsérüléseit. A vizsgálat kimutatta, hogy a csomagtartóban lévő vér Susan-től származik. A kocsi ezen részén nem találtunk más nyomokat, azonban az anyósülésen több világos színű hajszál is a kárpitba volt fúródva. Ezek egyértelműen Julie-től származnak, az első áldozattól. 

- Tehát egészen biztosan Junior kocsijában szállították a két lányt – foglalja össze Morgan, akit eddig észre sem vettem. Keresztbetett karokkal áll mögöttem, szigorú pillantásokat vet felénk. – Minden mintát tudtak azonosítani? 

- Igen, csak a két lánytól származnak. – bólint a szakértő. 

Egyöntetűen felbőgnek a kollégák, hevesen gesztikulálnak és durva szavakkal dobálóznak. Ha nem ismerném őket, még a végén azt hinném, hogy karóra húzzák Juniort tetteiért, persze lelkem egy része teljesen megérti álláspontjukat.

Valóban úgy tűnik, hogy Junior szállította a lányokat, azonban ez is csak egy részlet az egész képből. Julie éppen hazafele tartott, mikor félúton mellé gurult egy kocsi, valami okból kifolyólag beült az anyósülésre, talán szép szóval, talán fegyverrel, de valaki meggyőzte. Majd ugyaninnen hajították ki, miután már nem kellett a gyilkosoknak. Susan késő estig dolgozott a kávézóban, lehetséges, hogy egy kedves ismeretlen felajánlotta neki, hogy hazaviszi. Elfogadta, hiszen a tanulás és munka mellett szörnyen kimerült volt.  Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy Junior szellemileg valószínűleg egy gyerek, maximum tinédzser szintjén lehet. Tehát képtelen lenne előre megtervezni, kiszemelni, követni, majd elkapni az áldozatot. Ha ezek még sikerülnének is, kétlem, hogy el tudná tűntetni a nyomokat maga után. Igaz, hogy azt mondtam, nem szeretek találgatni, de nagyon úgy fest nekem a dolog, hogy ez a fiú Benjamin Redcliff akarata szerint cselekszik, talán fel sem fogja, hogy rossz dolgot tesz. Ki tudja, hogy a férfi milyen hatással van rá, nem kizárt, hogy teljesen irányítani tudja. Lehetséges, hogy Junior az anyja meggyilkolása után nem is beszélt más emberrel, főleg nem nőkkel, csak Redcliffel, aki ráragasztotta, megtanította neki a vadászatot és a gyilkosságot. 

- Meg kell várnunk, míg a kihallgatóba szállítják Juniort a fogdából – szólal meg Daniel, amivel azonnal kibillent gondolataimból. – Utána alaposan elbeszélgetünk vele. 

- Rendben. 

- Thomson nyomozó! – szólít meg a laboros. – A halottkém üzeni, hogy várja az irodájában! 

- Köszönöm, megyek. – bólintok. 

Lebaktatok az alagsorba. Szívem szerint egyszerűen csak beszálltam volna a liftbe és megnyomtam volna két gombot, de gondolnom kell testem karbantartására. Hiszen ha elhízok a sok fánktól, mégis hogy futnék a gonosz bácsik után? Mint az a két muksó múltkor az autós üldözés után… abból meg nem kérek. 

A doki keresztbetett lábakkal és zöldteával vár irodájában. Beleszagolok a csészébe, majd jó messzire tolom magamtól. 

- Mi a helyzet? – kérdem. Leülök a puha bőrfotelbe. 

- Behozták az exhumált testet, amit eddig Robert J. Redcliffként ismertünk – kezd bele. – Rengeteg vizsgálatot végeztünk el rajta és meg kell mondjam, nem volt könnyű dolgunk ennyi év után! Azonban sikerült azonosítani… 

- Komolyan? 

- Igen, Jack megtalálta egy régi adatbázisban, amiben azok neve szerepel, akik még 1970 előtt álltak be a seregbe. Az áldozatunk egy bizonyos James McKay százados. 1950-ben született, majd 1967-ben sorozták be. A századosi rangig jutott, megjárt pár háborút. 2000-ben leszerelt, azóta hajléktalanként élt. 

- Honnan tudod mindezt? 

- Felhívtam a lányát. 

- Nem semmi, doki… - hümmögök elismerően. – Kiváló nyomozó lennél!

- Gondoltam ennyivel igazán megkönnyíthetem a munkátokat – mondja szerényen mosolyogva. – A lánya elmondása alapján komoly poszttraumás stresszben szenvedett McKay, egyszerűen képtelen volt visszarázódni a normál életbe, nem találta a helyét. Eleinte csak rémálmok kínozták, később pedig már ébren is látni vélte ezeket a képzeteket. A családja próbált segíteni neki, de nem volt vevő rá. Nem akart beköltözni hozzájuk, inkább az utcán tengette mindennapjait. 

- Ez nagyon szomorú. 

- Igen… hatvanhat évesen halt meg. A halál oka egy fejre mért erős ütés volt, valamilyen tompa tárggyal. Egészen biztosan nem az ütközés pillanatában halt meg, ugyanis hátulról érte a támadás. A kipárnázott fejtámla nem ejthetett ilyen végzetes sérülést a tarkó felett. Úgy gondolom, hogy leütötték, majd ezután ültették a kormány mögé, majd valahogy elindították a kocsit, ami a falnak csapódott. 

- Tehát gyilkosság áldozata lett – mondom. – És nem öngyilkosság. 

- Nem, biztosan idegenkezűség történt. 

Beletúrok hajamba, majd halántékomat kezdem masszírozni ujjaimmal. Úgy megfájdul a fejem, hogy el is felejtem a zöld tea iránt érzett gyűlöletemet, óvatlanul belekortyolok. Az életmód guruk szerint egészséges, sőt kifejezetten nyugtató hatású… márpedig ha valakire ráfér a nyugtató, az bizony én vagyok jelenleg. 

- Claire, elmagyaráznád a kedvemért, hogy mi folyik itt? 

- Még nem tudom biztosra, doki – morgom. – A nyakamat teszem rá, hogy Redcliff keze van az egész mögött. Szerintem már tíz éve is ő irányította a dolgot, ahogy most is. A fiú talán véletlenül, talán szándékosan, de megöli az anyját, mire Benjamin a szárnyai alá veszi őt. Kineveli, irányítgatja. Megmutatja neki, hogyan is kell ölni, aztán hiba csúszik a gépezetbe és egy időre börtönbe kerül. Amint kiszabadul, újult erővel szomjazik a vérre. Nem akar lebukni, vagy szimplán túl öreg már, de inkább a fiúval végezteti el a piszkos munkát. Junior nem egy lángész, erősen hátrányban van a többiekhez képest, ezért hibákat ejt. 

- Aki hibázik, börtönbe kerül. – szögezi le a férfi. 

- Ámen! Bár így lenne… 

Megköszönöm a férfi segítségét, majd kivételesen felvitetem magam a lifttel a harmadikra. Mikor a folyosóra lépek, már a kihallgató ajtaja előtt sorakozik társam és a morcos FBI-os is. A két pasas jól láthatóan vitatkozik valamin.

- Claire, már most szólok, hogy én ezt nem engedélyezem! – mondja Daniel, mikor melléjük lépek. – Ez egy hülye ötlet! 

- Miről lenne szó? 

- Morgan úgy gondolja, hogy egyedül kéne Juniorral beszélned. 

- Mert nő vagyok és talán az anyjára emlékeztetem? – kérdem felvont szemöldökkel.

- Igen, egyrészt – mondja Morgan. – Másrészt valószínűleg Redcliff mesélt magáról a fiúnak, talán üzenni is szeretne Junior által valamit… 

- Ez nem jelenti azt, hogy egyedül kell bemennie – szól közbe Daniel. 

- Figyelni fogjuk az üvegen át, biztosan nem eshet baja. Szerintem amúgy sem szükséges Thomson nyomozót féltenünk. 

- Jól van, hagyjátok abba. Bemegyek és kész! – jelentem ki határozottan. 

A folyosó végén lévő közös konyhába sietek. Benyúlok a hűtőbe, majd előveszem a zsírszegény tejet. Keresek a polcon egy szomorkodó bögrét, megtöltöm szépen. Egészen eddig nem ugrott be, de Schann nemrég megemlítette, hogy amikor letartóztatták Juniort, éppen tejet szürcsölgetett a halott anyja mellett ülve. Még az akkori nyomozás során derült ki, hogy a fiú nagy tejivó. Minden reggel és este adott neki egy bögrével az édesanyja, ez amolyan kedves anya-fia rituálé volt számukra.

Összeszedem gondolataimat, majd belépek a kihallgatóba. Junior kisírt szemekkel néz fel rám, tekintete zavarodottságot tükröz. A fiútól nagyjából egy méternyire ül nemtörődöm ügyvédje is, kockákat és köröket rajzolgat füzetébe. Már a folyosón hangoztatta, hogy neki aztán tök lényegtelen, hogy mit teszünk a fiúval, nem hajlandó egy ilyen dilissel foglalkozni. Hiába ismerné be bűneit, úgyis a zárt osztályra kerül az ilyen. Különben sincs értelme megerőltetnie magát ennyicske pénzért, hiszen nem így képzelte ügyvédi karrierjét még az egyetemi évei alatt. 

Leülök a fiúval szemben, majd elé tolom a bögre tejet. Eleinte csak nézegeti, nem tudja mire vélni. Valamiféle csapdának tartja talán és azért nem meri elvenni, mégis láthatóan vágyik rá. Kiscicához hasonlóan nyalogatja szája szélét. 

- Vedd csak el – szólalok meg kedvesen. – Langyos tej. 

- Én nem… nekem nem szabad. 

- Nyugodtan idd meg, Robert. 

A fiú az italért nyúl, csakhogy nem ér el a bögréig keze, ugyanis túl rövid lánccal kötötték ki a lefixált székhez. Szinte hallom, hogy Daniel a falon túl tiltakozik miközben felállok, Junior mellé lépek, majd kezébe nyomom a bögrét. Ujjaimmal végigsimítok kézfején, közben szemébe nézek. A srác azonnal elkapja tekintetét, szegény rendesen zavarba jön. Csak akkor mer belekortyolni a tejbe, mikor visszaülök helyemre. 

- Maga kedves – mondja félénken.

- A nevem Claire. Szeretném, ha kicsit elbeszélgetnénk egymással, rendben? Mesélj nekem anyukádról, Junior. 

- Nem, nem, nem… 

- Kérlek, Junior! Fontos, hogy beszélj velem, mert a kollégáim nem lesznek ilyen kedvesek! Tartok tőle, hogy esetleg bántanak is, ha nem beszélsz. 

- Régen volt már, szerettem anyát. – suttogja a fiú. 

- Mi történt vele, Junior? Bántottad? 

- Én… nem akartam, hogy baja legyen, de kiabált velem. Azt mondta nem tarthatom meg a kismacskát, el akarta venni tőlem! Nagyon mérges lettem aztán megragadtam anyu nyakát. Én nem akartam, hogy elmenjen… de amikor elengedtem, nem mozgott. 

- Szóval véletlenül bántottad? – kérdem a lehető leglágyabb hangomon. 

- Nem akartam! Nem!

- Rendben, és utána mi történt? Miért nem szóltál a rendőrségnek? 

- Nem tudtam… vártam, hogy keljen fel. Adtam neki ételt is, de nem mozgott. 

- És Benjamin bácsi nem segített? 

- Rendben lesz, kicsi Junior minden rendben lesz… 

- Ezt ő mondta neked? – kérdem, hangomból azonnal eltűnik a csöpögő kedvesség.

- Nem bántanak majd, megvédlek! – mormolja maga elé, mintha megszállták volna.

- Ő rendezte meg a balesetet igaz? Az ő ötlete volt? 

- Nem találnak rád kicsi fiú, anyád már kifújt!

- Tudtad, hogy mit csinál Benjamin? 

- Halott leszel kisfiú, árnyék a falon. Szellem leszel az embereknek, látni se fognak. – mondja. – Nem fognak látni se… 

- Hol voltál az elmúlt tíz évben, Junior? 

- Én voltam az emberek árnyéka a falon. Ott voltam, de mégse. Meddig kell itt lennem? Bejön hozzám ő is? 

- Nem, ő nem jöhet ide. Velem kell beszélned. 

- Tejet hoztál. – mondja apró mosollyal szája szélén.

- Igen, így van. Junior, meséld el, hogy miért ült be melléd a kocsiba az a lány? Tudod, akit a teniszpályán láttál. Mit mondtál neki? 

- Hazaviszlek kislány, gyere csak.

- És ő beszállt? 

- Gyalogolok köszi, közel lakom. Ne, ne sétálj, én is arra megyek! Rendben, akkor legyen. Ülj be, kapcsolok zenét neked! 

- És hova vitted?

- Kocsiból kocsiba, útról útra. Kicsit mozgott, aztán már nem. Hamar elment, hamarabb, mint anya. Picike volt, akár egy cica. Levettem a ruháit, megtisztítottam. A nők koszosak, le kell mosni őket. Nem néztem oda! Nem, nem értem hozzá mindenhol! Esküszöm én nem fogtam meg! Olyan csúszós lett a bőre, de finom illatos volt. A szemei mindig néztek, de nem volt gonosz. Aztán menni kellett, dolga volt máshol. 

- És Susan? 

- Kicsi kávé, kicsi süti. Édes kis illat, pici kezek. Mindig kapkodtak, rohanni kellett. Jaj, idő van! Megy a vonat, megint lekésem! A fene enné meg, elmegy az orrom előtt! Ne haragudj, hazavinnél? Merre mész, oké én is arra! 

- Ő akart beszállni melléd? 

- Micsoda szerencse, hogy arra mész te is! Tudod sokat dolgozom, fáradt vagyok. Jól esne pihenni! – mondja, mintha csak a lány hangja lenne. 

- És őt hova vitted? 

- Pihenni akart, hát elvittem pihenni. Az erdőben lehet nagyokat pihenni, ahol a kismadarak vannak! Csirip-csirip csipp.

- Mit csináltál vele? 

- Megtisztítottam a bűneitől. Illatos lett és fényes. Megpuhult a bőre, előtte olyan fakó volt és száraz. Sok vizet kell inni, hogy szép legyen a bőrünk. Nem lesz feszes, ha nem iszol! Leültettem egy fánál, had szundizzon kicsit. Fontos az alvás is ám. 

- Az erdőben halt meg? 

- Nem halt meg, pihent. A kocsiban még ficánkolt, kicsit erősebb volt ő már, de nem túlzottan. Elengedte magát, aztán a vállamra fektettem. Erős vagyok ám! 

- Szóval elcipelted a fához, igaz? 

- Igen, szép hely volt. Onnan lehet nézni, ahogy mások futnak. Neki is futnia kellett volna, de nem szerette. Pedig olyannal állhatok csak szóba, aki futkos. 

- Ki mondta ezt? 

- Hát ő. – mondja szinte felháborodva, mintha ezt tudnom kéne. 

- Benjamin? 

- Fontos a sport, attól lesznek szépek a lányok. A tánc a legjobb. Feszes, kecses. 

- Mesélj nekem Benjamin bácsiról. Mikor beszéltél vele utoljára? Ő látta ezeket a lányokat? Segített kiválasztani? 

- Nem beszélek. 

- Junior, ne csináld! Eddig olyan jól elbeszélgettünk, nem? 

- Nem akarok. – kiáltja durcásan. 

- Beszéljünk akkor valami másról? 

A fiú elfordítja fejét, többet nem szól hozzám. Értem a célzást, nem is erőlködöm. Fogom a bögrét és elhagyom a helyiséget. Az őrök bemennek a fiúért, eloldozzák, majd visszaszállítják a fogdába. Mivel bevallotta nekem mindkét lány meggyilkolását, még akkor is, ha kicsit szokatlan stílusban, már egészen biztosan nem távozhat innen szabadon. Egyenes út áll előtte a börtönig vagy a zártosztályig… ki tudja.

- Az ügyvéd meg se szólalt – suttogom Danieléknek. – A fiú egészen megenyhült a tej láttán, azt hiszem sikerült a legfontosabbakat kiszednem belőle. 

- Nagyon ügyes volt – bólint Morgan. Dicsérő szavain meglepődök. – Mivel a fiú nem bírt ki többet, egy későbbi alkalommal újra megpróbáljuk majd. Muszáj, hogy mondjon valamit Benjaminről. 

- Rendben – egyezek bele. – Legközelebb remélem, hogy már könnyebben megtörik nekem. 

- A kollégák szerint nem valami jó a memóriája – szólal meg Daniel is. – Állítólag rendre elfelejti, hogy ki ment be hozzá és miért. Nem emlékszik a pelenka cserékre sem, mindig üvölt, hogy cserélni kell, még ha üres is éppen. 

- Nos, talán én megragadtam neki. – mondom vállamat megvonva. 

Megvonom vállam, majd elköszönök a fiúktól. Rendetlen asztalkámhoz lépek, majd kiveszem táskámból a fekete vászonnadrágomat és fekete ingemet. A női mosdóban átcserélem ruházatomat, szolid kontyba fogom hajam. 

Julie szülei elhívtak minket a lányuk temetésére. Az évek során már sok hasonló meghívást kaptam, bár igazából sosem értettem, hogy miben segít a gyászoló családnak a rendőri jelenlét egy ilyen pillanatban. Talán azt szeretnék elérni, hogy lássam a koporsóban fekvő lányt és ezáltal lelkiismeretesebben nyomozzak legközelebb, nem tudom. Az is lehet, hogy miután mi találjuk meg a testeket, csak annyit szeretnének, hogy lássuk az áldozat végső nyugalomra helyezését. Mivel Daniel nem jár temetésre, illetlenség lenne, ha még én is visszautasítanám a kérést. Nem tudom mi történhetett a férfival, hogy ennyire ódzkodik a temetőktől, nem volt alkalmam megkérdezni, bizonyára nem is tartozik rám. Valószínűleg az édesapja halálához köthető a dolog, de soha nem akartam mélyebben belemenni, tudtam, hogy kellemetlen téma lenne számára. 

A család által választott temető az egyik hegytetőn helyezkedik el. A szűk földes úton száraz időben is elég nehéz elboldogulni, de most, hogy leszakadt az ég és órák óta nem marad abba az esőzés, komoly gondot okoz felvinni a kocsit kisodródás nélkül. Végre megérkezem a zsúfolásig teli parkolóba, de végül egy közeli utcában kényszerülök megállni hely hiányában. Hamar rájövök, hogy a lucskos sáros víz és a fekete körömcipő nincsenek közeli barátságban. 

Mikor elkezdődik a szertartás, keresek egy eldugott helyet, innen nézem végig, ahogy búcsút vesznek Julie-tól. Egy percig sem szeretnék útban lenni, vagy akár kitűnni a tömegből, ezért jól meghúzom magam. Ezernyi színes, gyönyörű koszorúkat és csokrokat fektetnek a sírhelyre, de még ezek a színpompás növények is képtelenek enyhíteni az elvesztés fájdalmát. Mellkasomban szúró érzéssel és egyre növekvő hányingerrel ácsorgok, ha tehetném, befognám a fülem, hogy végre ne halljak zokogást. 

Saját kis csokromat is elhelyezem a többi közt, majd a szülőkhöz lépek. Mindkettővel kezet fogok, kifejezem őszinte részvétemet, majd gyorsan visszamegyek a kocsimhoz. Mikor a kormány mögé ülök, kissé csillapodik gyomrom kavargása. Bevillan Brian az agyamba, aminek hála nem múló idegesség fog el. Ki tudja meddig bírja még, az orvosok is megmondták, hogy bármelyik pillanatban elviheti a betegsége. Alice csak nemrég ismerte meg őt, talán már bele is élte magát abba, hogy sok közös programot tudnak majd még csinálni. Mi lesz, ha elmegy nemsoká az apja? Nincs már élő rokona, engem tudnak majd csak értesíteni az orvosok. Nekem kell eltemetnem azt a férfit, akit tulajdonképpen nem is ismerek. Milyen jogon búcsúzhatnék el így tőle? 

Órámra sűrű pillantásokat vetve várok lányomra az iskola előtt. Most, hogy nem kell kanyargóznom azon a csúszós úton, kicsit jobb állapotba került kavargó gyomortartalmam is. Alice végre megjelenik, elköszön egy másik lánytól, majd beül az anyósülésre. Köszönés helyett csak felém morog, duzzogva dobja táskáját a hátsó ülésre. 

- Alice, felesleges duzzognod, te is tudod, hogy muszáj elmennünk a fogorvoshoz – mondom nyugodt hangon. – Nekem sincs hozzá kedvem elhiheted, de vissza kell vinni a gyerekklinikára az eredményt most már. 

- Semmi baja nincs a fogaimnak! – kiabálja hisztisen.

- Meg ne sértődj, de inkább annak hiszek, akinek orvosi diplomája is van! 

A további perceket csöndben töltjük el. Nekem sincs kedvem vitatkozni. Ami azt illeti, az egész semmi kedvem nincsen. Se a munkához, se a gyerekneveléshez, semmihez. Szívem szerint elhajtanék valami poros kis faluba az Isten háta mögé, ahol még vezetékes víz sincsen és ott nyugalomban leélném az életem. Az lenne a legideálisabb, ma még emberek se lennének körülöttem. Egy-két állat és slussz. 

Szerencsére a fiatal fogorvos doki engem is beinvitál a rendelőbe, így nem szükséges a lányom szavára hagyatkoznom. Némi unszolás után Alice végre hajlandó kinyitni a száját, a doki mindössze pár percig leselkedik benne. 

- Nincs lyukas foga, ép a fogzománca – szólal meg világító szemüvege mögül. – Milyen gyakran fordul elő purgáció? 

- Hogy mondja? – kérdezek vissza zavaromban.

- Milyen gyakran fordul elő hánytatás és hashajtás a kishölgynél? 

- Nemrég volt egy fellépése, szerintem az azt megelőző időszakban mindennapos lehetett. 

- Nem látom jelét a fogakon, úgy tűnik időben fordultak orvoshoz. 

- Ezt örömmel hallom. – mondom megkönnyebbülve. Legalább a fogzománca ép, ha már más nem… 

- Megírom a leletet, azt tessék visszavinni a klinikára. Minden rendben van a lány szájüregében, a többiről én nem tudok nyilatkozni. – mondja kimérten a doki.

- Rendben, köszönjük. 

A hazafele tartó út azzal telik, hogy kiderítsem, vajon mi az az étel, amit a lányka hajlandó lenne magához venni. Valóságos sikerélményként élem meg, mikor egy gombóc fagylaltot kér. Igaz, hogy tej és cukormentes, de legalább hajlandó elfogyasztani valamit a levegőn kívül is. Gyorsan beugrunk még a házhoz közeli boltba is, némi saláta és halkonzerv vásárlása után, de aztán végre hazaérünk. 

Ahogy belépek a konyhába, azonnal megcsap valami gusztustalan szag. Nem kell sokáig szimatolgatnom, hogy beazonosítsam a kiindulási pontot. Mikor kinyitom a hűtőt, azonnal szemet szúr a rohadó spagetti. Még a szülinapomról maradt itt és valaki a buli hevében doboz és fólia nélkül, egy egyszerű tányéron rakta el az ételt. Persze nem állítom, hogy dobozban kibírta volna ezt az időt, de lehet, hogy nem öntötte volna el ez a förtelmes szag az egész lakást. Felhúzom vegyvédelmi tunikámat, majd kihajítom az utcán lévő kukába az egészet tányérostul. Mindenki tudja, hogy ebben a hónapban már úgyse lesz időm mosogatni is… 

Kinyitok egy makréla konzervet, hiszen a lakásnak már úgyis mindegy a szagok szempontjából. Talán majd a következő tulajdonos idejére kiszáll a mennyei halszag… de az is lehet, hogy nem. Gyorsan elfogyasztom a halat, Alice mini méretű tányérjára is rakok egy adagot, amit nyafogva, de legalább elnyammog, aztán letusolok. Úgy döntök, hogy ma este a kanapén alszok, ugyanis innen rálátni a bejáratra. Igazán nem várok senkit, nem erről van szó, de azért jobb ébernek lenni nonstop. Puha kiscicaként simogatom fegyverem ravaszát, míg álomba nem ájulok.