Éppen a reggeli kávé és fánk perceket tartjuk Daniellel, mikor megcsörren a férfi mobilja. Kérdőn pillantok rá, majd sejtelmesen közli, hogy a csinos kis teniszedző lány csörgeti. 

- Itt Daniel Clint! – veszi fel. Gyorsan a hátsó ülésre dobja a fánkot, mintha nem is ő ette volna a cukormázas mérget. – Mi a gond? Mikor? Azonnal ott vagyunk! 

A hirtelen sebességváltozás miatt a műanyagpoharas kávém is a fánk mellé huppan hátul. Sebaj, ennek az üléshuzatnak már nem árt semmi. 

- Ott van a kukkoló a pályánál! – kiabálja. – Megpróbálja ott tartani, míg odaérünk! 

- Siessünk akkor! 

Mind a tíz ujjammal és körmömmel belevájom magam a kapaszkodóba, hátha így nem repülök ki a szélvédőn. Végre valahára megérkezünk. Daniel terve a következőkből áll: ő megszólítja, ezzel jól megijeszti, majd futásra készteti a fickót, aki nyílegyenest az én kezeim közé fog rohanni a menekülés reményében. Dan a rövidebb úton indul meg a pálya széle felé, így nekem kell megkerülnöm az egész teniszpályát, sőt még azt az épületet is, ahol az öltözők vannak. Más se hiányzott, mint egy kis reggeli futás. Mondanom sem kell, hogy ez a terv már akkor halott volt, mikor a kocsiban kitalálta. Persze sikerül ráijeszteni a gyanúsítottra, csakhogy engem alaposan kikerülve talál egy menekülési útvonalat. Minden erőmmel a nyomába eredek, de úgy érzem, képtelen vagyok olyan sebességet felvenni, amivel utol is érném. Már a főúton loholok utána, mikor a menekülő elé kanyarodik egy földes kis utcából Daniel, a kocsi orrával megpöccinti a férfit, aki át is repül a szélvédőn, majd nagy hanggal a poros útra zuhan. Mire odaérek, Daniel már bilincsben rángatja a hátsó ülésre. Felemelt kézzel próbálom jelezi, hogy ne ültesse bele a kávéfoltba, de mindhiába. 

- Miért csinálják ezt? – kérdi nyüszítve az ürge. 

- Jelezték az edzők, hogy sűrűn nézegeti itt a kiskorú lányokat edzés közben! 

- Nem csináltam semmi rosszat! 

- Azt majd meglátjuk! 

Mielőtt még kettőig számolhatnék, már be is cibáljuk a kihallgatóba az idegent. Két megtermett férfi is kell ahhoz, hogy a vékonyba laboros lány letudja venni az ujjlenyomatokat. Mikor végre sikerül, alaposan kibilincselik az asztalhoz. Jack rendőr átkutatja tetőtől talpig, minden zsebbe és hajlatba becsekkol. Talál is egy sok-sok éve lejárt személyit, majd egy jogosítványt is, ami olyan gyenge hamisítvány, amit egy otthoni, kis teljesítményű nyomtató tud csak kiköhögni magából. Természetesen mindkettő más-más néven. Egy gyors mérés után azt is megtudjuk, hogy a férfi 44-es cipőben érkezett. 

- Lefuttatom az ujjnyomok alapján az adatbázisban. – mondja Jack, mire mindannyian köré állunk, szemeinket a monitorra szegezzük. Hosszú percek telnek el, mire végre eredményt kapunk. – Ez lehetetlen! 

- Micsoda? – kérdem.

- Az adatbázis szerint ez a fickó Robert Junior Redcliff – hebegi Jack. – Akit az anyja megölésével gyanúsítottak, de még a tárgyalás előtt életét vesztette egy autóbalesetben. Ekkor huszonkét éves volt, tehát a fickó, aki a kihallgatóban ül, tíz éve halott. 

- Ahhoz képest elég eleven – morogja Daniel. – Mi köze van Redcliffhez? 

- Az unokaöccse – mondom sápadtan. – A halott unokaöccse. Benjaminnak egy élő rokona sincs már! Ez biztos, hogy nem lehet igaz! 

Megszédülök, teljesen kiver a víz. Annyira forog velem a terem, hogy muszáj megkapaszkodnom az egyik asztalban, nehogy csúfosan elájuljak mindenki előtt. Egészen és biztosan tudom, hogy amikor két éve Redcliff hátterét kutattam, találkoztam Junior nevével. Rémlik, hogy a srác meghalt egy balesetben. Azért maradt meg ennyire, mert ha nem hal meg aznap ilyen szerencsésen, akkor még ma is börtönben ülne gyilkosság miatt. Azt hiszem, bölcs lenne felkeresnem a nyomozót, aki az ügyével foglalkozott. 

- Muszáj bemennünk hozzá – mondja Daniel, miközben próbál magamhoz téríteni. – Majd utána… kitaláljuk, hogy lehetséges ez. Kérdezzük ki, oké?

- Oké. 

Belépünk a kihallgatóba, mire Junior felkapja a fejét. Különösebb kétségbeesést vagy meglepettséget nem vélek felfedezni az arcán, ebből arra következtetek, hogy egy része sejtette, hogy egyszer ismét bekerül egy ilyen terembe. 

Daniel magához ragadja a szót, s megkezdi a kihallgatást.

- Mi a neve? – kérdi társam. 

- Junior vagyok – mondja szórakozottan. – Robert Junior Redcliff. 

- Az általunk ismert Robert Junior Redcliff tíz éve halálos autóbalesetet szenvedett. Elmagyarázná, hogy hogyan lehetséges ez? 

- Passz. – vonja meg vállát a fiú. 

- Jobban jár, ha segít nekünk, Junior. Elmesélné mi történt tíz éve? 

- Nem szeretnék erről beszélni, igazából nem is emlékszem semmire. 

- Nem emlékszik a balesetre? 

- Nekem nem volt balesetem, nem csináltam semmit. Hagyjuk, oké?

- Maga Benjamin Redcliff unokaöccse? 

- Igen. – válaszol. 

- Tartják a kapcsolatot? 

- Erről nem beszélhetek. – mondja, majd hevesen rázni kezdi fejét.

- Miért nem? – érdeklődik a nyomozó türelmes hangon.

- Mert mérges lesz…

- Ki? 

- Hát Isten! – fakad ki Junior. 

- Rendben – törődik bele Daniel. - Mit csinált a teniszpályánál? 

- Sétáltam. 

- Nézte a lányokat, igaz? 

- Nézhettem volna őket, de nem tettem. Nem és nem… 

- Ismeri Julie Moore-t? 

- A-a, nem hiszem.

A fickó elé csúsztatok a lányról egy fotót, bal szemöldöke azonnal ugrálni kezd. Elkezdi fejét rázni, majd a nem szócskát kezdi ismételgetni. 

- Úgy látom, felismerte! – mondom. – Mi a helyzet Susan fotójával? Ez is ismerős? 

- Nem hiszem. Ügyvédet akarok! Nem mondok semmit! Benjamin bácsit akarom! Én nem mondok semmit! – üvölti őrült módjára. 

Elhagyom a kihallgatót, felesleges lenne itt szobroznom, hiszen mire ideér egy kirendelt ügyvéd, órák is eltelhetnek. Ilyenkor direkt húzzák az időt, hogy több esélyük legyen előállni valami értelmes magyarázattal. Ahogy így elnézem a fiút, nem igazán tűnik százasnak. Megérzésem szerint szellemileg kissé hátrányban van, talán volt egy kis oxigénhiánya a születésekor. 

Jack kiderítette, hogy Junior R.R. néven béreltek pár hete egy piros furgont. Mivel az autókölcsönző ellátja minden kiadott kocsijukat nyomkövetővel, nem okoz komoly gondot megtalálnunk a járgányt. Junior, vagy hívjuk inkább a rendőrök által ráragasztott nevén: A Másoló, a teniszpályától nagyjából egy kilométerre parkolt le és hagyta magára a furgont. Jack már elindított egy járőrt a kocsiért, a bírói végzés pedig nemsoká megérkezik. Amint ez megtörténik, lefoglaljuk a kocsit és átvizsgáljuk. 

Szótlanul nézem a kihallgató üvegfalán keresztül Juniort. Egészen egyszerűen már magától a látványtól leragad az agyam és képtelen vagyok megemészteni. Ez az ember harminckét éves, mégis mind gesztusait, mind testtartását látva egy kisgyerek képe formálódik ki előttem. Azon már talán túl is teszem magam, hogy pelenkát visel, melyet nem hajlandó lecserélni, de hogy még a hüvelykujját is a szájába veszi olykor, na az már kicsit sok még nekem is. Most tör rá a második pánikroham, mely során Benjamin bácsi után zokog.

- Megjátssza, hogy bolond… - mondja Daniel mellém lépve. – Egy percig nem hiszem el, hogy zakkant! 

- Nem is tudom… nehéz lenne eldöntenem ennyi alapján. – mondom óvatosan.

- Biztos vagyok benne, hogy szándékosan játszik arra, hogy bolondnak tűnjön és megússza ismét a börtönt. Ismét!

Clint nyomozó persze nem téved sokat, az ügyvéd alig érkezik meg, máris elmeorvosért kiállt. Szerinte kegyetlenség egy beteg embert így bezárni a kihallgatóba, hosszú órákra, hiszen képtelen ellátni magát. Nos, ha az agyturkász megállapítja, hogy Junior visszamaradott és beszámíthatatlan, akkor máris lőttek a nyomozásnak, hiszen az ilyen betegeket nem börtönbe zárják, hanem a zártosztályra. Egy gyilkosnak pedig nyilván túl jó dolga lenne ott. 

Tíz éve, mikor Junior életét vesztette, igazán tisztességes, szűk körben megtartott temetést kapott. Adódik tehát a kérdés, hogy ha a fiú életben van, akkor mégis kit hantoltak el a föld alá anno. Daniel meglátogatja még a régi időkből ráragadt bíró barátját, ennek hála kicsit előbb kapjuk meg a végzést az exhumálásra, mint amúgy kéne. Pár óra leforgása alatt ki is vonul az egész krízisstáb a sírhoz, kiássák, majd feltördelik a koporsót. Egy csinos kis tetemet rángatnak elő, majd elszállítják további vizsgálatokra. Morgan különleges ügynök végre méltat csatlakozni hozzánk. 

- A sírban egy brutálisan összeégett, hiányzó fogsorral rendelkező férfi testét találtuk – tájékoztat minket a halottkém. – A férfi elmúlt már hatvan éves, ezért teljesen kizárt, hogy Robert J. Redcliff lenne. 

- Erre miért is nem jöttek rá tíz éve? – érdeklődőm felszökkent pulzussal. 

- Nem fordítottak nagy hangsúlyt az ügyre, abban az időben nem rendelkeztek még olyan modern eszközökkel és gépekkel, mint most. Elég volt az azonosításhoz annyi, hogy az áldozatnál voltak az igazolványai, a kocsija tele volt az ujjnyomaival. Mivel a test felismerhetetlenné égett, nem volt olyan, aki felismerte volna. Úgy gondolták az akkori kollégák, hogy az áldozat fogai akkor hullottak ki, amikor a kocsival becsapódott a betonba. A rengeteg törést is ezzel magyarázták. A kocsiban szinte mindenhol ott volt Junior ujjnyoma és vére, sőt rengeteg hajszálat szedtek ki a huzatból. 

- Szóval azt hitték, hogy a fiú az. 

- Igen, nem is tévedhettek volna nagyobbat. Az áldozatunk egy idős, valószínűleg alultáplált, szörnyen meszes csontú öregember, akinek a csontjait több éves, évtizedes törések borítják. Ezeket nem a balesetben szerezte, sőt úgy gondolom, hogy már halott volt, amikor a kocsiba rakták. 

- Tehát… szándékosan rendezték meg a balesetet, hogy Junior megússza a börtönt. 

- Én így gondolom – bólint a doki. – Küldtem némi mintát a laborba, még nem érkezett eredmény. Talán tudtam nyerni némi szövetmintát is, mivel az áldozat valószínűleg valamiféle bőrcipőt viselt, ami kicsit védte az adott részt, de a csontból is küldtem egy keveset. Megnézzük, mit mond a labor. 

- Egyre zavarosabb ez az ügy – állapítom meg. – Azért tíz éve sem voltunk már olyan fejletlenek, hogy ne végezzünk DNS azonosítást az összeégett testeken…

- A figyelmetlenség és a trehányság sokkal nagyobb probléma, mint a technikai elmaradottság. Úgy gondolták, hogy egyértelmű ügyről van szó. A fiú nem akart börtönbe kerülni, ezért megölte magát. Belerohant a betonfalba, kigyulladt a motor. Mindenhol ott voltak a szövetmaradványok és az a sok vér. Ha beleolvasol a jelentésbe, biztosan számodra is logikusnak tűnt volna az ügy. 

- Oké, köszi doki. 

Egy bögre vízért nyúlok, hátha sikerül némi folyadékkal enyhítenem a fejfájásom. Mikor már azt hiszem, hogy kicsit közelebb vagyok a megoldáshoz, vagy legalább elindulhatok valami úton, egyszer csak vége mindennek, mert egy ilyen akadályba ütközök. Én megértem, hogy mind emberből vagyunk és olykor hibázunk, főleg azok, akik belefásulnak már a munkájukba. Azt viszont mégis túlzásnak érzem, hogy nem azonosítják tisztességesen az áldozatokat. Ezt egyszerűen nem lehet megtenni. 

Mintha nem lenne elég bajom, még Alice iskolájából is befut egy hívás. Az egyik osztálytársa ma kórházba került, ugyanis annyi vattát evett, hogy bélcsavarodása lett és azonnal életmentő műtétet kellett végrehajtani rajta. Természetesen ez a lány is tagja a balett csoportnak, nyilván a vékonyság érdekében tett ekkora badarságot. Mivel az igazgató tud a lányom problémáiról, ezért jobbnak látja, ha engem is értesít a dologról. Megígérem, hogy fokozottan odafigyelek Alice lelkére és viselkedésére a következő napokban, hetekben és megpróbálom a lehető legkevesebb időre magára hagyni a lakásban. Persze még nem találtam ki, hogy ezt hogyan is fogom megvalósítani, de dolgozni fogok rajta. 

Ahogy lerakjuk a telefont, azon kezd járni az agyam, hogy biztos jó helyen vagyok? Mármint… nem kéne inkább otthon lennem és figyelni a gyerekemre? Egy jó anya mit tenne ilyenkor? Felmondana és kórházról kórházra vinné a csemetéjét, míg meg nem gyógyul? Tényleg nem tudom, mi lenne a legjobb döntés. Amikor először szembesültünk a betegséggel, rohantam vele azonnal vagy öt különböző orvoshoz. Mindegyik mást mondott, mást próbált volna ki, azonban Alice végül mégis a pszichiátriára került. Két teljes hónapot töltött ott, senkinek nem kívánom, hogy átélje ezt. Az sem volt jó, ha bementem hozzá, de az sem, ha nem. Volt, hogy toporzékolt, hogy látni se akar, aztán másnap azért zokogott, hogy menjek be. Eleinte titokban hánytatta magát, amikor az ápolók nem figyeltek éjszaka, aztán valahogy abbamaradt ez. Olyan trükköket alkalmazott, amikről álmodni se mertem volna. A reggeli súlymérés előtt például megivott egy liter vizet, hogy ezáltal is több legyen a súlya. Előfordult, hogy a párnahuzatról leszedte a gombokat és azokat is lenyelte. Valószínűleg az hozta el a változást, hogy az osztályra került egy fiatal kis gyakornok orvosnő. Olyan lelkes volt még és olyan szívesen beszélgetett a betegekkel, hogy hamar megkedvelte mindenki. Úgy került közel hozzájuk, hogy a páciensek szinte észre se vették, csak akkor, mikor már baráti szinten megosztották vele a legmélyebb problémáikat is. Igazán sokkal tartozok neki, amiért visszaadta a lányomat, talán most is őt kéne felkeresnem. 

- Hé Claire, minden rendben? – kérdi Dan. 

- Igen, csak elgondolkodtam kicsit… 

- Közben kiderítettem, hogy Patrik Schann nyomozóé volt Junior ügye. Már évek óta nyugdíját tölti, de a telefonban azt mondta, szívesen segít nekünk és elmeséli, amire még emlékszik. 

- Rendben. – bólintok. 

- Viszont este ér csak rá, én akkor nem leszek már a városban. Tudod, ma látogatom meg anyámat a szülinapja alkalmából. Egyedül kéne elmenned, nem gond?

- Dehogyis, megoldom. 

Fáradtan görnyedek le székemre, majd magam elé húzom a billentyűzetet. Itt az ideje kicsit utána olvasni ennek a tíz éves esetnek, főleg, hogy pár órán belül, már Schann nyomozónál kell lennem. 

Robert Junior Redcliff huszonkét éves volt, mikor anyját holtan találták családi házukban. A nő munkahelye jelezte a rendőrségnek, hogy az asszony három napja nem ment be dolgozni és telefonon sem érik el. Mikor a házhoz értek, már az ajtóban gyanús szagokat éreztek. Berúgták az ajtót, majd megpillantották a fotelben ülő nőt. Természetesen már napok óta halott volt addigra, nyakát csúnya elszíneződések borították. Egyértelműen fojtogatás volt a halál oka. Junior hamar a vádlottak listájára került, hiszen a szomszédok elmondása alapján a fiú ugyanúgy töltötte az elmúlt napokat, mint eddig is. Reggel elment, délután hazatért. Közben kicsit sem zavarta halott anyja jelenléte, talán még élvezte is. Bár az alapján, amit eddig láttam a fiúból, nem kizárt, hogy fel sem fogta mi történik körülötte. A nő nyakán végül megtalálták a fiú ujjlenyomatait. Mire a rendőrök kiértek a fiú házához, hogy bevigyék, már halott volt. Autójával egy betonfalnak csapódott, nagyjából 90 km/órás sebességgel. A kiérő mentők megállapították, hogy azonnal életét vesztette, a motorban generálódott tűz miatt pedig felismerhetetlenné égett a test. Az ügyet lezárták. 

Kíváncsian, sőt egészen izgatottan haladok Patrick Schann háza felé. Izgatottságomnak egyik oka, hogy Schann nyomozó azért nagy név a rendőrök között. Fénykorában igen jó szimatnak számított, a legtöbb kollégája egész pályafutása alatt felnézett rá. Sok olyan ügyet oldott meg, amit az akkori kor eszközeivel nem lehetett csak úgy megoldani, mint manapság, amolyan úttörőnek számított. Azt mondják róla, hogy nagyon jó észjárású és remek ösztönökkel megáldott rendőr volt. Előző társamhoz hasonlóan ő is egészen sokára ment csak nyugdíjba, kitartott, amíg csak bírta. A másik ok pedig az lenne, hogy nagyon remélem, hogy kissé közelebb kerülök általa az ügy megoldásához. Már akkor is elégedett leszek, ha egy pontosabb képet kapok Juniorról és a tíz éve történt dolgokról. A poros aktákkal sajnos nehéz haladni, ugyanis abban az időben sem szerettek papírmunkát végezni a nyomozók, ezért a legtöbb feljegyzés szörnyen trehány és kapkodós érzést ad. Az akkori vezető valószínűleg nem érezte olyan fontosnak az apró részletek dokumentálását, bizonyára nem gondolta, hogy egyszer még szükségünk lesz ezekre az iratokra. 

Egy családi ház elé gurulok, melynek területe erős kerítéssel lett megerősítve. Ahogy a kapuhoz érek, két hatalmas kutya riasztja gazdájukat. Schann kis idő után kislattyog értem, barátságos kézfogással üdvözöl. Szerinte a kutyák nem bántanak, sőt kifejezetten jóban vannak a zsarukkal, ugyanis már szag alapján megérzik őket. Így hát beinvitál a lakásba, ahová a szőrös ebek is követnek minket. A kanapén a két kutya közt foglalok helyet. 

- Köszönöm, hogy fogadott – mondom. - Claire Thomson vagyok. 

- Igen, ismerem már magát – legyint felém, rágyújt egy szivarra. – Patrick Schann.

- A kollégám már említette, hogy miért kerestük meg. Ön vitte tíz éve Robert J. Redcliff ügyét. 

- Így van. – bólint. 

- Nos, a fiú mégsem vesztette életét abban a balesetben, ugyanis meglepő módon él és virul, jelenleg a fogdában van. Úgy gondoljuk, hogy köze van a nemrég történt gyilkosságokhoz, melyben két fiatal lány vesztette életét. Juniort egy teniszpályánál sikerült elfognunk, ahonnan valószínűsíthetően az egyik lányt rabolta el, majd gyilkolta meg. Két éve Benjamin Redcliff hasonló módszerekkel gyilkolt meg négy lányt, ezt az ügyet én vittem. Igazán sajátos módszerrel ölt, illetve volt egy bizonyos típusa az áldozatokat illetően. A mostani két eset nagyban hasonlít az én ügyemben lévőkre, azonban vannak olyan eltérések, melyek arra engednek következtetni, hogy nem Benjamin követte el őket, legalábbis nem egymaga. 

- Igen, ismerem mindegyik ügyet. Tudja, a mai napig követem az eseményeket. 

- Remélem tud nekem segíteni! Mégis hogy lehet életben Junior? 

- Nem vagyok már fiatal, sőt tíz éve sem voltam már az, de tudja kedves az elmém még mindig tiszta és jól működik! Emlékszem arra az ügyre, hogyne emlékeznék. Nagyon pipa voltam, hogy megússza a börtönt az a szemét, aki képes megölni az anyját, aztán a hullával napokig együtt élni. Amikor megláttam azt a fiút, azonnal arra gondoltam, hogy nem százas. Furán viselkedett, erősen igényelte az irányítást. Egyedül nem tudott volna boldogulni semmivel. Úgy gondoltuk, hogy egy hirtelen felindulásból esett neki az anyjának, nem bírta visszafogni a haragot és nem is akarta megölni a nőt, úgy értem, hogy talán fel se fogta, hogy mit tesz vele. Nem találtunk egyéb magyarázatot, ugyanis az asszony foglalkozott vele egyedül. Tudni kell, hogy ekkor huszonkét éves volt Robert, de még mindig kisautókkal és mindenféle játékokkal volt teli a szobája. 

- Tehát valóban visszamaradott szellemileg. – állapítom meg.

- Igen, nagyon valószínű. 

- A balesetkor fel se merült, hogy nem ő ül a volán mögött? – kérdem kissé hitetlenkedve.

- Őszintén megmondom, elég egyértelmű volt az eset. Amikor a kollégája felhívott, hogy él a fiú, el se akartam hinni. Biztos voltam benne, hogy Robert rájött, hogy képtelen lesz az anyja segítsége nélkül életben maradni, ráadásul egy fegyházban, ahol senki nem fog szeretettel fordulni feléje… nos, kimondom, azt hittem, hogy tényleg megölte magát. Mind ezt hittük, bár dühösek voltunk, hogy így lett vége. Mi okunk lett volna megkérdőjelezni? 

- Nem végeztek vizsgálatokat a testen? 

- Teljesen összeégett a hulla, sőt még a kocsi is. Nagyon nehéz volt mintákat nyerni ilyen körülmények között, bár próbálkoztunk azzal a kevéske eszközzel, amink volt abban az időben. A halottkém szerint az ütközés volt a halál oka, egészen pontosan a fejet ért ütés. Úgy hittük, hogy Robert még azelőtt halott volt, hogy összeégett volna. A kocsiból több mintát is vettek, mind a fiútól származott. Ott volt a vére, az ujjlenyomatai és a haja is… mi más kellett volna még? Megmondom őszintén, annyira egyértelműnek látszott az ügy, hogy kár lett volna méregdrága vizsgálatokat végezni, vagy több időt fecsérelni erre, amikor megannyi megoldatlan ügy tornyosult az asztalunkon. Manapság biztos másként csinálják már, gondolom azóta sokat fejlődött minden. Mi még heteket vártunk egy ujjlenyomat azonosítására… nem voltak ilyen szuper adatbázisaink, mint maguknak. 

- Igen, hogyne. Mit gondol, Junior képes lenne egyedül véghez vinni egy gyilkosságot? 

- Nos, az akkori kollégák szerint igen. Szerintem is labilis egy fiú, esetleg dühből tudna ölni, de valahogy az az érzésem, hogy túl gyermekien gondolkozik ehhez. 

- Eszébe jut még valami? Esetleg olyasmi, ami nem került be a jelentésekbe, vagy egy furcsa szerzet, aki Junior körül forgott? – puhatolózok reménykedve.

- Most, hogy mondja… volt ott egy fazon. A háznál volt, amikor elkaptuk a fiút. Távolról figyelte csak az eseményeket, azt hittük, hogy egy tipikus bámészkodó, így hát nem is foglalkoztunk vele. 

- Felismerné egy fotóról? 

- Talán, nem tudom. 

Előkotrom zsebemből a mobilomat, majd pötyögtetni kezdem. Bárcsak jobban értenék ezekhez a kütyükhöz, sokkal könnyebb lenne az életem. Végre megtalálom a fotók albumon belül a küldött fájlokat, majd megnyitok Benjamin Redcliffről egy képet. Schann kezébe adom a készüléket, fellöki orrára a szemüvegét. Először résnyire húzott, később pedig tágra nyílt szemekkel tanulmányozza a férfit. 

- Igen, ő az – mondja meglepetten. – Ő lenne Benjamin? 

- Igen. – bólintok.

- Úristen… hiszen akkor… ott volt! Tudja, hogy mit jelenthet ez? 

- Nem szeretek találgatni, de van egy elképzelésem. – morgom magam elé.

- Amikor kihallgattam Robertet, azt mondta, hogy nem beszélhet, mert ő megharagszik. Hiába kérdeztem, hogy ki haragszik meg, nem volt hajlandó elárulni. Aztán azt hebegte, hogy Isten… 

Hümmögve nézem az idős férfi arcát, szemében még mindig izzik a nyomozás iránti vágy. Junior nekünk is Istent emlegette, amikor próbáltunk kiszedni belőle némi információt, de valahogy nem tűnik egy vallásos embernek. Újabb kérdést vet fel, hogy mit keresett a háznál Benjamin. Ha egy normális ember tudomást szerez arról, hogy az unokaöccse meggyilkolja az anyját, valószínűleg azonnal riasztja a rendőrséget. Ezzel szemben Benjamin távolról kémlelte a fiú letartóztatását. Bizonyára azt mondaná, hogy jókor volt, jó helyen. 

- Köszönöm a segítségét! – mondom, miközben lehámozom magamról a két méretes ebet. Az egyik már a beszélgetés első öt percében úgy ráfeküdt a combomra, hogy deréktól lefele semmit nem érzek a zsibbadáson és futkározó hangyákon kívül. – Ha esetleg felmerül még valami kérdés, majd felhívom, rendben? 

- Nyugodtan – bólint. – Örömmel segítek. 

- Aludjon jól. 

- Hé, Thomson! – kiált utánam az ajtóból. – Tudja Karl jó barátom, mesélt magáról nekem. 

- Remélem csak jót! – mondom széles vigyorral.

- Most, hogy találkoztunk személyesen, már könnyebb megértenem, miért volt olyan büszke magára mindig… 

- Ne hozzon zavarba, Schann. 

- Bár nekem is ilyen jó nyomozó lett volna az utolsó társam… 

- Kutyaütő volt? 

- Rosszabb… halott! 

- Ó… 

Nos igen, amikor beosztottak Karl mellé, minden újonc engem irigyelt. Nem győztem hallgatni, hogy milyen nagyszerű dolgom lesz egy ilyen tapasztalt róka mellett, az összes vezető ügy a miénk volt, ezzel szemben a fiatal párosok csak gyenge és egyszerű eseteket kaptak. Sok idő kellett, hogy összecsiszolódjunk, de való igaz, hogy bombasztikusak voltunk együtt. Alig volt megoldatlan ügyünk, látástól vakulásig dolgoztunk, tényleg egy percig sem pihentünk. Néha szörnyen nehéz volt vele, egyről a kettőre olyan morgóssá tudott változni, hogy kizavart még a kocsiból is. Ha olyan napja volt, senkit nem tűrt meg. Azonban tudtam, hogy ha ő fedezi a seggem, semmi bajom nem lehet. 

Amikor nyugdíjba ment, azt hittem összedől a világ alattam. Ott volt Benjamin Redcliff ügye, olyan dühös és tehetetlen voltam, aztán bumm, elvesztettem Karl-t is, mint egyetlen támaszom. A főnök látta, hogy nem sokáig bírom társ nélkül, nem sokkal később pedig kiderült, hogy Daniel szeretné elhagyni a drogosztályt, ráadásul egész jó zsaru hírében állt, így kapóra is jött. Gyorsan átvették a gyilkosságira, megkapta a helyét az anyósülésemen. Utólag mesélte csak el, hogy a többiek az őrületbe kergették már azzal, hogy micsoda szerencséje van, hogy pont mellém került. Bárcsak ők lehetnének a társaim… 

Ez már egy teljesen más típusú kapcsolatnak indult, hiszen egyikünknek sem kellett tanítónak, mesternek lenni, egyenrangúak voltunk. Egy sok évtizedes múlttal rendelkező nyomozó került mellém, ráadásul éppen az én korosztályom. Hamar kialakult köztünk a bizalom és a barátság… 

Hazavonszolom fáradt csontjaimat, majd alszok pár órát egy kádnyi forró vízben ülve. 

---