Enyhén másnaposan, egészen kellemetlen fejfájással kezdem a napot. A reggeli kávé se segít valami sokat, főleg, hogy összeszorul a szívem az estéről maradt mocsok láttán. Ha ez még nem is lenne elég egy szar naphoz, ott van még nekem Alice problémája is.

Sóhajtva olvasgatom a kórházban írt jelentést, valamint a laboreredményt. Szerencsére nem mondhatnom éppen rossz eredménynek, ugyanis csak egyetlen érték tér el. Kicsit kevesebb a vasa, mint kéne, de ettől eltekintve minden rendben. Az orvos felírt neki valami vaskészítményt, ami majd helyrehozza ezt is. Persze mindenki tudja, hogy nem vasszint normalizálása fogja okozni a fő dilemmát, hanem a lelki dolgok rendezése. A gyerekpszichológus szerint, aki egyszer anorexiás vagy bulémiás volt, az örökké az is marad. Akkor pedig bármikor előjöhet a betegség, ha egy rosszabb periódushoz ér a beteg élete. Kérdezte is a doki, hogy milyen változás történt az elmúlt hónapokban, amik ismét előhozhatták a gondot, de egyszerűen hiába töröm a fejem, nem ugrik be semmi. Pont úgy élünk, mint öt éve.

Valószínűleg a legaljasabb dolgot készülök megtenni, amit egy anya tehet a lányával. Főleg, ha a lánynak még lelki problémái is vannak… felveszem a dohányzóasztalon pihenő telefont, majd kioldom a billentyűzárat. Alice háttérképe természetesen egy táncos lányról készült festmény, mi más is lehetne. Először a telefonkönyvbe nézek bele, majd az üzeneteit nyitom meg. Szegény lánynak nincs túl sok barátja, ezért elég hamar végigérek azokon a beszélgetéseken, amiket lányokkal folytatott. Egyszer csak ráakadok egy számomra eddig ismeretlen névre: Jason. Minden egyes bejövő üzenet során emelkedik kicsit a vérnyomásom, a végére pedig egészen biztosan vörössé válik a fejem.

Gyorsan visszarakom helyére a telefont, majd visszakocogok a konyhába. Nekiállok feltörni három tojást a rántottához, majd bevágom őket a serpenyőbe. Alice álmosan kecmereg ki szobájából, leül velem szemben. Dörzsölgeti szemeit, majd minden szó nélkül belekortyol kávémba. Elé csúsztatom a tojásos reggelit, szigorú pillantásom hatására végre megkezdi.

-      Kaphatnék kávét? – kérdi.
-       Maximum kakaót.
-       Én kávét szeretnék, már tizenhat vagyok!
-       És miért kell a kávé, hogy ébren tartson vagy hogy serkentse az anyagcseréd?
-       Hagyjuk akkor…

Diadalmasan fogyasztom el saját adagom, majd nagy levegőt veszek egy még kellemetlenebb téma megkezdéséhez.

-     Ki az a Jason?
-       Tessék? Honnan tudsz róla?
-       Tudom és kész.
-       Te kutakodtál a telefonomban? Hogy tehetted ezt velem?
-       Szeretném, ha elmondanád, hogy ki az a fiú.
-       Csak egy fiú, akivel randiztam kétszer! Nem volt semmi, nem jöttem be neki!
-       Ezért akarsz fogyni?

-     Nem! Dehogyis… csak a fellépés miatt akartam, miért nem hiszel nekem? Egyszeri alkalom volt!
-       Alice, az orvos azt mondta, hogy valami változás vagy lelki trauma válthatta ki újra a betegséged. Szeretném, ha elmondanád, hogy mi történik veled, hogy min jár a fejed, őszintének kell lenned velem, hogy tudjak segíteni!

Alice nagyot sóhajt, idegesen kezdi csavargatni haját. Néha úgy tűnik, nekiáll a beszédnek, de aztán elharapja inkább a szája szélét.

-     Lenne itt valami – szólal meg mégis. – De Jasonnek semmi köze nincs ehhez.

-       Hallgatlak.
-       Ne légy mérges, de megkeresett Brian.
-       Milyen Brian?
-       Tudod, Brian!
-       Mégis honnan kéne tudnom?
-       Anya… Brian, az apám.

Minden, ami eddig a pillanatig folyékony állapotban létezett a testemben, egészen biztosan kővé dermed. Lezsibbad az agyam.

-     Hogy mit csinált?
-     Pár hete megkeresett és rám írt neten… én pedig… válaszoltam, de ne légy mérges!
-     Mit akar tőled?
-     Azt mondta, szeretne megismerni!
-     Szó sem lehet róla! Mégis mit képzel az az ember?
-     Tudtam, hogy mérges leszel, de jogom van megismerni!
-     Jogod?
-     Igen, az apám!


-     És hol volt az elmúlt években az apád? Elmesélte neked, hogy milyen fontos dolgai voltak?

-       Már nem olyan, mint volt.
-       Milyen volt? Mégis mit tudsz te erről? Na jó, mondd meg annak az embernek, hogy ha akar valamit, először engem keressen! Most pedig indulj iskolába!

Ez még aztán igazán hiányzott az életemből, mintha nem lenne enélkül is elég bajom. Mégis mit akar ennyi év elteltével tőlünk? Egyáltalán hogy juthatott eszébe így a semmiből? Felkelt egyik reggel és belevillant az agyába, hogy van egy lánya. Egészen elképesztő!

Förtelmes hányinger kap el, egy ideig küzdök vele, de aztán erősebbnek bizonyul. Még az utolsó pillanatban sikerül a vécé fölé görnyednem, aztán le is győz. Eddig nem hittem, hogy lehetséges, de percről percre egyre ramatyabbul érzem magam.

Magam sem tudom, de valahogy összekészítem magam, majd elindulok dolgozni. Alice-t kidobom az iskolánál, majd a kapitányság felé veszem az irányt. Szerencsére elég lagymatag a közlekedés, így még időben be is érek.

Ledobom magam székemre, majd feszengve fészkelődni kezdek. Szörnyen zavarbaejtő, hogy Daniel pár méterre ül csak tőlem a tegnap esti dolgok után. Rajta is látom, hogy kellemetlenül érinti jelenlétem. Lássuk be, ő túl sokat ivott én pedig elég csúnyán kikosaraztam. Reggel nem volt időm ezen merengeni, így azt sem határoztam el, hogy hogyan szólítom majd meg. Azon gondolkozok, ő vajon mennyire emlékszik a történtekre…

-       Daniel, Claire! – kiáltja el magát egyik kollégánk. – Most jött a hívás, hogy eltűnt egy tinilány! A szülei jelentették be, utoljára este látták a vacsoránál, reggel pedig eltűnt a szobájából!
-       Küldd a telefonomra a címet! – mondom, miközben felkapom fegyverem és kulcsom. – Indulunk, Daniel!

Visítva és villogva kanyarogunk a ház elé, ahonnan a jelentés érkezett. A síró szülők már az utcán várnak ránk, azonnal lerohannak minket.

-       Láttuk a hírekben, hogy nemrég megöltek egy lányt! Azt a mocsok szemetet pedig kiengedték a börtönből! Mi van, ha a mi kis angyalkánkat vitte most el? – kérdi az apa.

BeBeinvitálnak minket otthonukba, kivételesen nem kínálják fel számunka a kanapét.

-       Mikor látták utoljára a lányukat? – kérdem.
-       Tegnap este együtt vacsoráztunk, aztán mi korán lefeküdtünk. Ő még tanult kicsit, aztán reggel hívtam, hogy jöjjön a reggeliért, aztán induljon iskolába, de üres volt a szobája!
-       Keresték telefonon?
-       Természetesen! Nem vette fel! Még csak ki sem csöng!
-       Ezek alapján a lányuk a házból tűnt el. Nem hallottak furcsa zajokat?
-       Nem, semmit, de Richard úgy alszik, mint a bunda, én pedig altatót szedek!
-       Megnézhetnénk a lányuk szobáját?
-       Fent van az emeleten!

Megindulok a lépcsőkön, Daniel szorosan a nyomomban. Egy igazán színes, tipikus csajos szobába lépünk. Első látásra semmi furán nem akad meg a szemem, maximum az tűnik fel, hogy sokkal nagyobb rend van, mint Alice szobájában.

Az ablakhoz lépek, minden hang nélkül sikerül kitárnom. Kissé kihajolok, felmérem a kinti terepet. Az már biztos, hogy nincs valami magason az emelet, főleg, hogy még egy fa is itt ácsorog szomorúan. Csak azon kattog az agyam, hogy mégis hogyan jöhetett volna be ide Redcliff és vihette ki a lányt minden nesz nélkül? Még akkor is, ha alszok, mint a bunda, csak meghallom, ha a gyerekem az életéért küzd! Másfelől pedig Redcliff soha nem az otthonukból vitte el az áldozatokat, mindig az utcán vadászott rájuk.

-       Innen könnyű kimászni – jelentem ki.
-       Nem! Az én kislányom soha nem tenne ilyet! – tiltakozik az asszony. – Ő rendes lány! Inkább azzal foglalkozzon, hogy hova vitte az az őrült!

Mindannyian összerezzenünk, amikor valamiféle zaj szűrődik fel az alsó szintről. Társammal egyszerre rántunk fegyvert, a házaspárt leültetjük az ágyra, megkérjük őket, hogy maradjanak szépen nyugton. Lassan haladok lefele a lépcsőn, pontosan be tudom azonosítani a zaj forrását. Valaki a bejárati ajtónál matat a zárral. Daniel és én bevesszük az ajtót mindkét oldalról, majd fegyverünk felemelve várjuk az idegen érkezését. Egyszer csak kinyílik az ajtó, egy fiatal, barna hajú lány jelenik meg. Ijedten felkapja kezeit, szinte azonnal sírva is fakad.

-      Hol vannak a szüleim, kik maguk? – kérdi.

Elrohan mellettem az anya, lánya nyakába borul, majd zokogva ölelgetni kezdik egymást. Az apa is csatlakozik hozzájuk, mi pedig kissé unottan álldogálunk.

-     Elmondanád a szüleidnek, hogy mi történt veled? – kérdem, hátha megszakítom a családi pillanatot végre.
-     Én… sajnálom anya és apa! – zokogja. – Elszöktem otthonról, hogy Donnal legyek! De lekéstem a reggeli vonatot és nem értem haza időben… kérlek, ne haragudjatok!
-     Micsoda? Hogy tehetted ezt velünk? Tudod te mennyire aggódtunk? És mégis hogy gondolod, hogy kiszöksz egy fiúhoz?!
-     Én csak… nagyon szeretem őt!
-     Nézzük a jó oldalát, rendben? Meglett a lányuk és semmi baja nem esett! – mondom. – Adjanak hálát az égnek!

Gyors búcsú után magukra hagyjuk őket. Még az utcán is hallom, ahogy szegény lánnyal üvöltenek. Persze megértem, hogy a legrosszabbat látták bele az egészbe és kikészültek, valószínűleg én sem viselném jobban. Azt is megértem, hogy minden szülő ideges a lelke mélyén, hiszen mindennap látják a hírekben az újabb és újabb gyilkosságokat. Ha a nyomozók is tehetetlenek, gondoljunk csak bele, hogy a szülők hogy érezhetik magukat…

A kocsiban ülve lázasan nyomkodni kezdem telefonom. Annyira belemerülök az üzenetek váltásába, hogy észre se veszem egy ideig Daniel kérdő pillantásait. Nincs hozzászokva, hogy a mobilba feledkezem, tudja jól, hogy nem érdekelnek ezek a kütyük.

-       Te chatelsz? – kérdi hitetlenkedve.
-       Azt hiszem. Ezt annak hívják?
-       Aha… mégis kivel?

-       Csak… Tracy az.
-       Aha, oké – bólint egyet. – Eddig hozzám se szóltál, jól vagy?
-       Persze! – rikkantom legyintve. – Csak kicsit… hogy is mondjam, nem tudtam mit mondjak az este után!

-       Pedig meg kéne beszélnünk. Elnézést szeretnék kérni, hiba volt megcsókolni téged. Túlléptem egy határt, amit alkohol nélkül soha nem tettem volna meg.
-       Nem haragszom, Daniel. Sajnálom, hogy neked ugrottam utána, nem akartam olyan csúnyán beszélni!
-       Megérdemeltem.
-       Nem, dehogy. Te pont nem érdemled meg… csak tudod, úgy érzem, hogy kettészakadok a munka és Alice között, nem tudnék megbirkózni még egy kapcsolattal is…
-       Nem is kell, nem gondoltam komolyan. Sokat ittam és amúgy is ki voltam merülve.

Magam sem értem miért, de valahogy rosszul esik hallani, hogy csak az alkohol beszélt belőle. Annak ellenére, hogy nem szeretnék vele szerelmi szálba keveredni. Mindegy is, biztos csak a női hiúság az oka, majd elmúlik.

Innentől kezdve az egész napot azzal töltjük, hogy Julie tanárait és barátait kérdezzük ki. Sok reményt nem fűzünk a dologhoz, de azért adunk egy esélyt neki, hátha megtudunk valami olyat is, amit a mélyen vallásos szülők nem. A tanárok véleménye nagyban egyezik anyuka és apuka elmondásával, miszerint egész jó tanuló volt a lány, esetleg a matekkal gyűlt meg a baja a témazárók során. Ezt leszámítva rendben volt, sőt kifejezetten szorgalmasnak és terhelhetőnek ítélték. A barátai szerint nem járt senkivel, a szülei nem engedték neki, hogy fiúkkal ismerkedjen. Nagyon rövid pórázon tartották ezt a lányt, egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy egyedül a sportban élhette ki magát. Szomorú felismerést teszek, miszerint ez a fajta életvitel nagyban hasonlít a saját lányoméra is.

Mire megérkezünk a teniszpályához, ahol a lány edzett, már javában perzsel a nap. A salakpálya nem sok alkalmat ad a hűsölésre, ezért kókadtan várjuk az edzőt. Egy fiatal, rövidke szoknyás leányzó jelenik meg, majd kecsesen felénk ring keskeny csípőjével. Természetesen Daniellel szemben helyezkedik el, hatalmas mosollyal köszönti a férfit, majd elismerően kezdi szemlélni jelvényét.

-     Ó, Julie… - sóhajt. – Igen, tényleg nagyon jó lány volt! Nem késett el az edzésekről, keményen hajtotta magát! Néha már nekem kellett hazaküldenem, annyira beleélte magát a gyakorlásba. Sok időt töltött itt, valószínűleg azért is, mert a szülei nem igazán engedték el máshová.
-       Az elmúlt napokban nem viselkedett szokatlanul? Nem volt zavarodott, esetleg nem félt?

-     Nem, nekem nem tűnt fel ilyesmi. Minden a megszokott volt, megérkezett, leedzett, majd elindult haza.
-       Nem látott gyanús alakot a közelben? – kérdem, sikerül megtörnöm a romantikus pillanatot kettejük között.
-       Hát, nem is tudom… most, hogy mondja! Talán volt itt egy fickó, rá is szólt a labdaszedő fiú, hogy menjen máshova bámészkodni, ha nem vesz bérletet!

-       Hányszor látták?
-     Nem olyan sokszor, talán öt-hatszor ólálkodott erre. Tudja, mindig akadnak ilyen perverzek… itt a lányok mind csinosak és szűk kis ruhákban edzenek…
-       Le tudná írni, hogy nézett ki ez a leselkedő?  
-       Hú, nem igazán néztem meg. Talán olyan harminc körüli lehet, vékony és magas. Sötét ruhában… olyan lúzer kinézettel.
-       Ha esetleg megint látja a közelben, azonnal hívjon minket, rendben?
-       Gondolják, hogy ő volt? – kérdi ijedten. – Veszélyes lehet?
-       Jobb óvatosnak lenni, kérem, szóljon, ha felbukkan!
-       Rendben – mondja, majd ismét Danny felé fordul. – Ó, nyomozó, megadná a mobilszámát, hogy nyugodtabb legyek?
-       Hogyne.

Türelmesen várom, míg társam lediktálja számát, majd végre eltűnünk az olvasztó napsütésről. Bekapcsolom a kocsi klímáját, gyorsan összegumizom hajamat, majd várom a megváltó csodát.

-     Ma van Maria gyilkosságának a tárgyalása – szólalok meg. – Szeretnék odamenni, ha benne vagy. Ha most elindulunk, talán még odaérhetünk.
-       Rendben, menjünk.

Alig haladunk pár métert, máris befut egy sürgős hívás. Egy autós üldözésről kapunk jelentést, mivel mi pont a közelben vagyunk, ők pedig éppen bajban vannak, nagyon szeretnék, ha besegítenénk. Egye fene, Danielben úgyis dübörög a tesztoszteron, most hogy rányomult egy tini. Ahogy befordulunk a következő utcába, már nem csak halljuk, de látjuk is a szirénázó járőrkocsit, társam teljesen más irányba fordul, majd padlógázzal kezdünk süvíteni.

-     Te meg hova mész?
-       Bízz bennem, ez egy egyirányú utca, egyetlen kijárattal. Ott fogjuk már várni őket, a járőrök pedig hátulról zárják majd le az utat!

Meg se merek szólalni, olyan ijesztő vigyor ül ki a férfi arcára. Mintha egy kétéves gyerek játszana a kis játék autóival…

Megérkezünk az utca kijáratához, keresztbe parkoljuk le a kocsit, majd kipattanunk, és fegyvert fogva várjuk a gazfickókat. Meg is érkeznek még idejében, a két ürge meglepetten vészfékezik. Daniel itt kicsit leizzad, hiszen jobban félti a tragacsát, mint az életét. A két csákó engem ítél a gyengébbik pontnak, így az én irányomba kezdenek rohanni. Az egyik teljes erőből fellök, esés közben fejjel veszem le a kocsi ajtaját. Viszonzom a kedves gesztust, jól kigáncsolom, aztán ahogy ő is földet fog, gyorsan hátára ülök, majd összekapirgálom kezeit és jól megkötözöm. Felpillantok a másik fickó felé, hát ő sincs jobb állapotban. Daniel győzedelmesen áll felette, mintha csak elejtett volna egy nagyvadat. Cipője talpát a fickó arcába nyomja, csak hogy ne ficánkoljon.

Kedves, ámde pocakos kollégáink hálásan megköszönik a segítségünket, majd elszállítják a két siránkozó gazt. Az egyik fakabát még viccesen meg is jegyzi, hogy mekkora szerencséjük van, hogy végre nem nekik kellett futni. Mert bizony a futás rossz dolog, árt a térdízületnek. Társam csípősen megjegyzi, hogy leginkább túlsúly fennállása esetlen terheli a testet, és ezennel vége is szakad a bájos csevegésnek. A két pocak szomorúan kullog vissza saját kocsijukhoz, Daniel bűnbánó tekintettel néz utánuk. Aztán jót röhög.

Órámra pillantok, majd feljajgatok. Hiába haladunk szinte max sebességgel, már csak a tárgyalás végére érek oda.

Még éppen betoppanok a bíróságra, mikor a bíró meghozza ítéletét. Tizenkét év letöltendő börtön mellett döntenek, minek hallatán a fiú hangos sírásba kezd. Ügyvédje minden különösebb érzelem nélkül megérinti védence vállát, majd tovahalad. Megvárom, hogy a fiút elrángatják az őrök, majd a gyászoló anyához sietek. Arcából ítélve az egész tárgyalást végigsírta, mondjuk nem is csodálom. Mikor meglát, magához ölel, pár szipogás után elenged, majd rokonai társaságában keres némi vigaszt. Jó lett volna itt lenni, de persze az élet mindig áthúzza a terveimet, Alice fellépéseit se véletlen késtem le mindig.

Hirtelen eszembe jut, hogy még egy találkozó vár ma még rám, úgyhogy ismét rohanásba kezdek. Daniel még eldob a kapitányságra, onnan pedig már saját kocsimmal haladok tovább. Igazán nem szeretném, ha a férfi megtudná hova igyekszem éppen. Annyi időm még van, hogy hazaugorjak átöltözni és hogy egyek pár falat kekszet. Amíg Alice-re várok, addig gyorsan kiöntöm a hűtőben rohadó zöldséglevest.

Barátságos kis parkosított résznél állítom le a motort, megkérem Alice-t, hogy várjon rám a kocsiban, nem szeretném, ha a tudtom nélkül megindulna.

Egy üresen várakozó padra ülök, a mindössze pár percig tartó várakozást is óráknak, sőt napoknak érzem. Végre megjelenik távolabb egy alak, bizonytalan lépésekkel felém indul. Mikor kicsit közelebb ér, már felismerem a férfi arcát. Brian szótlanul leül mellém, egy ideig csak nézzük egymást. Nagyon megváltozott az évek során, bár nyomokban még látom benne azt a jóképű férfit, aki valaha volt. Lefogyott, a haja is kihullott javarészt. Arcán hol kisebb, hol nagyobb ráncok ülnek sorban. Égkék szemei még mindig csodás színben pompáznak, de látni rajtuk, hogy fáradtak, meggyötörtek.

-     - Nagyon jól nézel ki, Claire! – szólal meg. – Mintha nem is változtál volna semmit!
-       Te viszont más vagy.
-       Igen… megöregedtem, látod.
-       Nem szeretném húzni az időt, szóval… Mit akarsz Alice-től, miért kerested meg éppen most?
-       Én csak… szeretném megismerni.
-       Először engem kellett volna megkeresned! Meg kellett volna kérdezned, hogy megengedem-e, hogy egyáltalán ránézz! Milyen jogon lépsz be az életébe tizenhat év semmi után?

-     - Tudom, ne haragudj.
-       Igenis haragszom! Szóval mit akarsz tőle?
-       Visszanéztem az életemre és rájöttem, hogy rengeteg hibát követtem el, Claire! Ma már annyi mindent máshogy csinálnék… szeretném valahogy jóvá tenni az akkori hibáimat! Szeretném megismerni a lányunkat, és persze téged is.
-       Miért? Miért most?
-       Hibáztam akkor, most pedig jóvá tenném. Számít már, hogy mikor?
-       Igen, tizenhat éve kellett volna.

A férfi lehajtja fejét, könnyek lepik el szemeit. Kezeit ökölbe szorítja, biztos vagyok benne, hogy a sírás ellen küzd. Egy percig még meg is esik rajta a szívem, de ez a gyengeség hamar elmúlik.

• -     Rákos vagyok, Claire – sziszegi. – Már nem leszek itt sokáig, hogy megismerjelek titeket!
• 
  

Ledöbbenek, és azonnal elakad a lélegzetem. Sejthettem volna, hiszen egy egészséges ember nem öregszik ilyen ütemben, ő pedig elég rossz bőrben van.

-    - Mennyi időd van hátra?
-       Napok, hetek… talán egy hónap. Szinte már végső stádiumban vették észre, már a kemoterápiát se javasolták. Az orvosok szerint már szólnom kellett volna a papnak.
-       Sajnálom.
-       Ugyan, megérdemlem – mondja egy erőtlen mosoly kíséretében. – Most már talán érted, miért kerestem meg a lányunkat. Legalább egyszer találkozni akartam vele, mielőtt vége.

• -     Értem, hogy te mit szeretnél, de abba belegondoltál már, hogy milyen lenne Alicenek ez? Soha életében nem látta még az apját, pedig mindig vágyott rá. Most pedig… azt akarod, hogy végignézze, ahogy az eddig ismeretlen apja haldoklik?

-       Nézze végig azt, ahogy egy rossz ember jót próbál cselekedni utolsó erejéből. Elvehettelek volna feleségül és felnevelhettük volna együtt, de nem hiszem, hogy sokkal boldogabb lettél volna, mint így nélkülem. Hidd el, nem azért kell a társasága, mert félek egyedül meghalni.
-       Biztos, hogy nem? Ne haragudj, de én így látom.
-       Nem! – tiltakozik hevesen. – Látni szeretném, hogy milyen ember lett az én gyerekemből!

-      - Ő nem a te gyereked, Brian. Nem attól leszel az apja, hogy egyszer látod.
-       Megengeded, hogy találkozzunk?

-       Ezt meg kell vele beszélnem, elsősorban neki kell eldöntenie.
-       Rendben.

Magára hagyom a még mindig könnyeivel küszködő férfit, visszamegyek a kocsihoz. Alice türelmetlenül várja, hogy végre beüljek. Ismerem már, mint a tenyeremet, ezért tudom, hogy hiába is akarnám, nem tudnám eltiltani az apjától. Ha most nemet mondok, úgyis találkozik vele titokban.

-    -  Alice, kicsit bonyolultabb a helyzet, mint elsőre gondoltuk – mondom. – Apád nincs jól és már nem is lesz.
-       Beteg? Ugye beteg?
-       Igen.
-       Tudtam, vagyis éreztem. Akkor minél hamarabb találkoznom kéne vele, nem?

Bólintok egyet és bár nyomasztó érzéssel, de hagyom, hogy meginduljon a pad felé. Boldogan ül apja mellé, talán most értem csak meg, hogy mennyire várta ezt a pillanatot mindkettő. Mégis csak azon tudok agyalni közben, hogy jól tettem-e, nem kellett-e volna mégis elhúzni innen a csíkot. Mégis honnan kéne tudnom, hogy melyikkel teszek jobbat a gyereknek? Persze erre is majd csak utólag tudok okosan válaszolni, mint oly sok mindenre az életemben.

Annyira belemerülnek a beszélgetésbe, hogy ránk is sötétedik.

--