• Ne szokjon hozzá túlságosan a kinti levegőhöz, Redcliff! – mondom. – Nem fogja sokáig élvezni…
• Meglátjuk, Claire, majd meglátjuk!

Mire elérek a kocsihoz, nagyjából húsz-harminc agyvérzésen lehetek túl. Érzem a torkomban lüktető szívverésem, a gyors pumpálástól meg is szédülök. Sokáig nem pihenhetek, ugyanis telefonom éles hangja a frászt hozza rám.

• Tessék? – veszem fel morogva.
• Pár másodpercig semmit nem hallok, csak a háttérből jövő zokogás hangját. Néhányszor újra beleszólok, majd ránézek a kütyü kijelzőjére. Ismeretlen szám.
• Ki az?
• Én vagyok… Maria!
• Maria?
• Maga mondta, hogy hívjam fel, ha megint bánt!
• Ó, igen már tudom! Mi történt, Maria?
• Eljött az anyám házához és most be akar jönni! Az ajtót veri, de már nem sokáig tartja vissza a lánc! Kérem, segítsen, meg akar ölni!
• Mi a cím?
• Szent Anna utca 6! Kérem, nagyon siessen! Nagyon félek!
• Maria, azonnal indulok, odaküldök egy járőrt is! Mondja meg a barátjának, hogy útban a rendőrség és letartóztatom, ha a ház közelében találom!
• Megmondom!

Futásnak eredek, majd bepattanok a kormányhoz. Daniel fejét csóválva ül be az anyós helyére, utálja, ha én vezetek. Padlógázzal indítok, majd tartom is ezt a tempót.

Nyomasztó hangulatú utca ez a Szent Anna, a koszos kis sarkokon végig lenge öltözetű örömlányok ácsorognak egy jó partira várva. Az egyik lépcsőház bejárata mellett pedig egy fiatal fiú áll, aki vagy drogot árul, vagy éppen venni készül.  

Kikutatom a megfelelő házszámot, majd fegyveremet előkapva lépek be a házba. Az ajtóval már nem kell bajlódnom, gondolom az exbarát jól berúgta, hogy nekem kedveskedjen. Daniel megelőz, szorosan a nyomában lépkedek, majd átkutatjuk a szobákat.

Egy kék ruhás fiú bukkan fel a konyhában, véres kezével hadonászni kezd, majd megindul a kijárat felé. Társam lecsap, a padlóig tarolja a fiatalt, néhány nyugtató hatású pofont is kioszt neki. Miközben egymással hadakoznak és birkóznak a földön, én megtalálom Maria-t is. A lány a földön fekszik, mellkasából egy kés áll ki. Üveges tekintettel bámul a plafon felé, testét kiterjedt vértócsa veszi körül.

Leguggolok, megérintem nyakát, bár tudom, hogy már hiába keresem a lüktető eret. Percek óta halott lehet szegény lány. Ilyen közelségből veszem csak észre, hogy több szúrás is érte, gyomra környékén legalább négy vágást számolok, mégis úgy gondolom a mellkasát ért támadás volt a végzetes.

A sírdogáló, magában motyogó fiúhoz lépek. Daniel alaposan lefogja, de ide-oda toporog még így is. Tág pupilláiból kiindulva annyira be van tépve, hogy még fel se fogta mit művelt. Talán ha húszéves lehet.

• Letartóztatom gyilkosság vádjával! – mondom, majd csuklójára erősítem a bilincset. Jó szorosra állítom, szeretném, ha alaposan fájna neki. - Jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható Ön ellen a bíróságon. Joga van egy ügyvéddel beszélni. Ha nem tud ügyvédet fogadni, az állam fog kijelölni egyet Önnek. Megértette a jogait?

A fiú nem válaszol, eleinte csak feje mozdul, kicsit később egész teste rángatózni kezd. Biztos vagyok benne, hogy ha Daniel nem fogná, már a földön vergődne. Szemei furcsán fennakadnak, értelmetlen szavakat dünnyög.

• Valami rohama van? – kérdi társam, közben alig győzi tartani a srácot.
• Úgy tűnik…

Végre megjön a járőrkocsi is, pont jókor, hiszen elkél még egy erős férfi, hogy valahogy kordában tartsuk a srácot, míg a mentőkre várunk. Kissé le is izzadunk mindannyian a folyamat végére, de megoldjuk. Végre megérkeznek a pirosrucisok is, kezelése veszik a gyengélkedőt. A helyszínelők röpke harminc perc alatt végeznek, elmondásuk szerint annyira egyértelmű a helyzet, hogy kár erre órákat pocsékolni.

Maria édesanyja szerencsére csak akkor ér haza, mikor a lányt már kihozzák a konyhából. Sajnos arra már nem volt idő, hogy a jelentős mennyiségű vérrel is kezdjenek valamit az eltakarítók. Az anya térdre rogy, majd földrengető zokogásba kezd. Hála a jó égnek, csak elképzelni tudom azt a fájdalmat, amikor egy anya elveszti gyermekét, de pontosan tudom, hogy jelenleg nincs olyan dolog ezen a földön, ami kicsit is megvigasztalhatná.

• Szemmel kellett volna tartanom a lányt – szólalok meg.
• Claire, ezt nem tudtad volna megakadályozni! – mondja társam.
• Látnom kellett volna előre.
• Mégis mit tudtál volna tenni a távoltartási végzésen kívül? Nem ülhetsz minden egyes hasonló esetkor a nő háza előtt, arra várva, hogy felbukkan a végzet!

A haza vezető úton végig azt kell hallgatnom, hogy néha ki kéne kapcsolódnom. Daniel szerint mindent a munkába fojtok és semmi mással nem foglalkozok, pedig nekem is csak egy élet jutott. Azt mondja lazítsak, néha csináljak valami izgalmasat, valami őrületet, amitől életre kapok. Karl is hasonló véleményen volt, mindig azt ismételgette, hogy mániákus vagyok és ha ép ésszel szeretném felnevelni a gyerekem, ne vonjam bele magamat minden egyes esetbe. Valahol tudom, hogy igazuk van, de mégis azt érzem, ha nem így teszem, nem végzem jól a munkám. Nem tisztelem meg az áldozatot és a gyászoló családot. Ha nem az aktuális ügyön jár az agyam még álmomban is, reggel bűntudattal kelek. Különben is, hogy kéne kirúgnom a hámból? Menjek el ennyi idősen az éjszakába? Ugyan már, az én koromban ki akar már ismerkedni… nevetséges lenne.

Nem teszem szóvá, de oltárira unni kezdem Daniel szövegelését. Egy idő után már nem is figyelek rá, az út melletti égig érő fákat kezdem tanulmányozni. Alaposan ki kell tekernem a nyakam, hogy fellássak a lombjukig. Ahogy ezeket a hatalmas növényeket nézem, azonnal megértem, hogy olykor miért nem látjuk a fától az erdőt. Életem sztorija, hogy valahogy mindig elém gördül egy fa…

• Jaj, félek bemenni a lakásba – nyögöm, mikor megérkezünk. – Mi van, ha Alice a konyhakéssel vár?
• Amikor hazavittem, már lenyugodott. Kicsit beszéltem vele, hagytam, hogy vezessen pár kört… egészen jó kedve lett tőle!
• Te hagytad vezetni a lányom?! Nincs is jogosítványa!
• Ugyan már… csak az utcában mentünk párszor végig! Legalább kikapcsolt… neked is javaslom.
• Szóval nem fog kicsinálni?
• Nem hinném, de ha igen, majd eléd vetem magam.

Nagy levegőt veszek, majd megragadom a kilincset. Határozott mozdulattal nyitok be, mégiscsak bátran kell a halállal is szembenézni. A legnagyobb meglepetésemre nem egy késsel rohanó és üvöltő lány fogad, hanem egy tucat poharukat szorongató idegen. Ahogy meglátnak, egyszerre felkiáltanak, majd mindenféle színes szalagokat dobnak hajamba. Daniel vigyorogva pezsgőt nyom a kezembe, azonnal le is borítom az aranyló löttyöt.

• Boldog szülinapot, Claire!
• Hát ti meg…?

Szinte el se hiszem az egészet, még a szavam is elakad, pedig nem jellemző rám. Karl és a felesége a kanapén ücsörög, kedvesen mosolyognak felém. Még a gimiben megismert két barátnőm és az ő férjeik is a konyhámban sürögnek és forognak, sőt még pár kollégát is felfedezek itt-ott. Alice is megjelenik, fáradt mosollyal lép felém. Amikor már igazán nem tudom, hogy mire számíthatok, átölel, majd apró becsomagolt dobozkát nyom a kezembe. Kinyitom, még a lélegzetem is eláll az apró aranyszínű karkötőn. Aranyló kis csillagok és fehér gyöngyök váltják egymást rajta.

• Csak bizsu, de remélem tetszik!
• Imádom, Alice! Köszönöm szépen!

Sorban megölelem kedves barátaimat, átveszem a megannyi ajándék virágot és bort. Olyan hirtelen uralkodik el rajtam az öröm, hogy legalább erre a kis időre elfelejtek minden mást.

• Ti aztán nem semmik vagytok! Mégis hogy sikerült ezt titokban összehoznotok? – kérdem.
• Nos, reggel eszembe jutott, hogy ma van a te napod… - mondja Daniel. – Aztán felvetettem a lányodnak, hogy mi lenne, ha mindenkit iderendelnénk estére… ő pedig örömmel segített beszervezni az összes barátodat és képzeld, még tortát is rendelt nekünk!
• Valóban?
• Spagettit is főztem – mondja halkan Alice. Tényleg úgy fest, hogy egész jó passzban van, bár szemein látom azért a sírás nyomát. Mindenesetre örülök neki, hogy emberek közt van, nem pedig a szobájában begubózva. – Házi pizzát akartam, de nem sikerült a tészta.

Hatalmas puszit nyomok a lány homlokára, persze azonnal letörli a nyomokat, sőt még nyaffant is egyet tiltakozása jeléül. Mindenkivel beszélek egy-egy gyors mondatot, majd egyszer csak azt veszem észre, hogy erősen oldódik a hangulat. Még zene is felszólal valahonnan, a borosüvegek persze rekord gyorsasággal fogynak. Két cserfes barátnőm felpattan, majd a nappali közepére vergődnek, egyedi táncba kezdenek. Mikor észreveszik, hogy éppen rajtuk virulok, engem is maguk közé rántanak. Az istenért se tudom lekövetni mozdulataikat, úgyhogy inkább csak hasamat fogva nevetek.

Eljön az a pillanat, amikor már nem tudom uralni az eseményeket, Tracy és Kate bevontatnak a hálóba, leültetnek az ágyra, majd minden szó nélkül elkezdik kirámolni a szekrényemet. Szerintük minden ruhám atom gáz, mindegyik olyan, mint egy egyedülálló, férfimunkát végző anya ruhatára. Ekkor felhívom a figyelmüket, hogy rendőr vagyok és egyedülálló. Szomorúan bólogatnak, majd tovább rámolnak. Egyszer csak találnak valami érdekeset, valami nagyon érdekeset, hogy pontos legyek.

• Azt ne! – kiáltok fel.
• Nolám, mi van itt!
• Egymásnak adogatva, sikítozva tapogatják az egyrészes piros ruhát. Magukhoz mérik, majd talpra rántanak és elkezdik letépkedni ruháimat.
• Ebben ismertem meg Alice apját – bököm ki. – Utálom ezt a ruhát.
• Mit foglalkozol vele ennyi év után? Egyszer találkoztatok csak, nem?
• Kétszer.
• Ez a ruha tökéletes, fel kell húznod!

A megannyi bornak köszönhetően sikerül kibillenteniük egyensúlyomból, majd átöltöztetni. Cipőt szerencsére nem találnak hozzá, így mezítláb indítanak útnak. Még mielőtt visszamennék a nappaliba, azért megnézem magam a tükörben. Valóban gyönyörű ez a ruha és igazán hízelgő, hogy tizenhat év alatt egy dekát sem híztam, hiszen még mindig tökéletesen passzol rám. Annak idején kifejezetten rám varrták, ugyanis akkor még divat volt varrónőhöz járni. Még mindig úgy emlékszem arra az estére, mintha tegnap lett volna. Egymagam elindultam az éjszakába, a fejembe vettem, hogy már csak azért is fogok magamnak egy életképes férfit. Nos, olyannyira sikerült, hogy azonnal fel is mentünk a lakására. Azelőtt soha nem csináltam ilyesmit, viszonylag rendes lány voltam mindig. Azonban annyi rossz élmény és szakítás után, nem láttam már más kiutat. Egyszerűen kellett egy kis kikapcs, egy kis élvezet. Ő pedig igazán szép példány volt, akkor láttam először ilyen tökéletesen kidolgozott combot. Csodás éjszaka volt, tényleg… ha eszembe jut, azonnal lever a víz még most is. Persze egy hónap múlva jött csak az igazi meglepetés, akkor tudtam meg, hogy hiba csúszott a gépezetbe. Én soha nem akartam igazán gyereket, mindig úgy vallottam, hogy az ilyen munka mellé nem fér el egy csemete. Aztán jött a fekete leves, felhívtam, hogy hírem van. Találkoztunk, elmondtam neki az újságot. Ő azt mondta, nem kíván részt venni ebben, de szívesen állja az orvosi kezelés költségét, hogy lezárjuk. Elvettem a pénzt, de sose tudtam volna megtenni. Egyedül növesztgettem a pocakom, nem segített jóformán senki. Illetve volt segítségem barátok és kollégák személyében, de lássuk be, ez mégsem olyan, mintha mellettem lett volna egy boldog, szerelmes férfi is. Mindegy, ezen már túltettem magam, ennyi év után aztán tényleg édes mindegy.

Megigazítom a ruha vékony pántjait, majd kicsit mélyítek még dekoltázsomon.

Három adag spagetti, egy szelet torta és négy pohár bor után már alig látom a fényt. Karl és felesége már órákkal ezelőtt elmentek, mondván, hogy ez már nem az ő tempójukhoz illő este. A két barátnő féktelen tánca is a végére ér, férjeik vállára borulnak, majd lassan elhagyják a házat. Legalább a tömeg eltűnik, ha már a kupi nem is. Mosásra váró tányérok és poharak kupaca fogad a konyhába pillantva.

Mikor meglátom a csalogató kanapét, szó szerint ráborulok, majd elnyújtózom rajta. Alice olyan halkan vonult el aludni, hogy senki nem is vette észre. Daniel az egyedüli, aki még a csatatéren van, na persze rajtam kívül. Ő is mellém ájul, az ő szemei is erőteljesen csillognak a bortól. Jól láthatóan, szinte már tolakodóan végigméri piros ruhába bújtatott testem, gyanúsan közel hajol hozzám. Még mielőtt egyet is pislanthatnék, már arra eszmélek, hogy a férfi ajkaimra tapad. Forró ajkainak édes ízétől csak jobban megszédülök, olyan erővel közeledik felém, hogy majdnem a szőnyegre esem. Gyorsan észbe kapok és eltolom magamtól.

• Daniel… ezt nem szabad!
• Miért nem?
• Együtt dolgozunk!
• És aztán? Nekünk is kijár a boldogság… Tudod jól, hogy nem csak társamként tekintek rád!
• Barátok vagyunk.
• Annál is többet érzek!
• Nézd, a mai napon lettem negyvenöt éves. Öreg vagyok, én nem vágyom már kapcsolatra! Kérlek, értsd meg!
• Miért nem tudod megengedni magadnak, hogy boldog légy?
• Mert nem tehetem meg! Hát tényleg nem érted? Nem lehetek gyenge, semmi nem terelheti el a figyelmem a gyerekemről és a munkámról!
• Család mellett is lehet dolgozni! Egészen sok embernek sikerül…
• De én… én ilyen vagyok! Miért nem tudod megérteni? Kérlek, menj haza!
• Claire!
• Menj!

Szédülve, könnyekkel küszködve várom, hogy a férfi végre eltűnjön szemem elől. Ahogy egyedül maradok, bezárkózom a fürdőbe. Letépem magamról az undorító piros ruhát, egyszerűen szörnyen mocskosnak érzem magam tőle. Mintha ellepné a testemet ez a fojtogató anyag és nem akarna lejönni. Beülök a kádba, majd magamra engedem a forró vizet. Kiengedem azokat a bizonyos könnyeket, hiába is küzdenék ellenük, ezeknek ki kell szabadulnia belőlem, különben felrobbanok. Egy idő után már azt sem tudom, hogy miért sírok.

--