Olyan irtózatos fáradtsággal lépkedek a lépcsőfokokon, hogy szerintem egy külső szemlélőnek úgy tűnhet, mintha egyhelyben lépkednék. Szinte biztos vagyok benne, hogy néhány másodpercre még el is ájulok, de aztán valahogy mégis elkeveredek az irodáig. Így jár az, aki egész éjjel egy kocsiban ülve figyel egy poros kis koszfészket, és még csak kaját sem visz magával. Ölni tudtam volna egy cukros fánkért!

• Jól vagy? – kérdi hű társam.
• Nem mondanám. Alice-t az előbb bevittem a kórházba egy kivizsgálásra.
• Mi baja?
• Megint hánytatja magát… és hashajtót is találtam nála.
• Istenem, más se hiányzott most…
• Gondolhatod, hogy örültem én is tegnap este… ha belegondolok, hogy egy éve min mentünk keresztül ugyanezért, biztos, hogy nem bírom még egyszer megcsinálni vele! Az a két hónap, amint a pszichiátrián feküdt… mintha csak a pokol lett volna!
• Nem szívesen mondom, de ha az én lányom lenne, nem engedném többet táncolni. Sajnos az étkezési zavarból nem lehet csak úgy kigyógyulni.
• Elmennél érte te a kórházba délután? Még a liftben is azt üvöltözte, hogy utál engem.
• Elmegyek majd érte.

Rengeteg időm volt még éjjel a kocsiban az ékszerboltos ügyön elmélkedni. Eleinte nem állt össze sehogy a kép, hiába rakosgattam a darabokat egymás mellé. Először is, nagyon furcsa volt az a felvétel a fiúkról, ahogy az egyik bíztatja a másikat, egyszerűen megmagyarázhatatlan rossz érzésem lett tőle. Aztán ott volt a néni, aki abszolút nem tudta felidézni egyik srác arcát sem, csak, hogy valami kínai félék lehettek. Azóta jó párszor kerestek már telefonon, hogy ugye nem kaptuk el a tetteseket, egy átlag ember az ő esetükben valószínűleg úgy kérdezte volna, hogy ugye elkaptuk őket már. Hangsúlyából arra ítéltem, hogy nem igazán vágyik a kilétükre. Kutakodtam kicsit hát, minden létező adatbázisban megnéztem a bizonytalan fiú arcképét. Ki is dobott a kiskorú bűnözők listája egy nevet, ami csak furcsábbá tette az egészet. A fiú vezetékneve ugyanis egyezik az idős házaspáréval, illetve azt is megtudtam, hogy véletlenül pont van egy tizenhét éves unokájuk. Az unokát piti bolti lopásért meszelték le, nem volt nagy szám. Azóta rendesen bejár a suliba, nem követett el bűntényt, legalábbis olyat, amiről tudnánk. Addig-addig töröm a fejem, míg egyszer csak be nem villan: az időspár komoly összeget kap a biztosítótól, amennyiben rablás történik. Szegények mostanában adósságokkal küszködnek, így kapóra is jön pont a pénz. Kipucolták a szilánkokat az üzletből, majd ki is rakták másnap az eladó táblát.  
Daniel kocsijába vágjuk magunkat, majd elfurikázunk a mézeskalácsszerű házikóhoz. A néni szolid kis mosollyal fogad minket, hellyel kínál bennünket, majd elénk pakol pár szem kekszet is.
Felpattanok, majd a zongorához sétálok. A gyönyörű példány teteje telis-tele van zsúfolva mindenféle családi képekkel. Unokák minden méretben, megannyi születésnapi partin.

• Nagyon szép családjuk van! – szólalok meg.
• Köszönöm, aranyom. Sikerült kideríteni valamit az ügyben?
• Igazság szerint igen – mondom sóhajtva, majd lerakok egy képet a néni elé az asztalra. Egy fiatal fiú áll rajta, beleinteget a kamerába. – Ő az unokája, igaz?
• Igen, a kis Dylan! Édes fiú, igaz?
• Igen, nagyon.
• Nos, az ékszerbolt utcájában egy olyan autó állt, melyben egy nonstop működő kamera volt beszerelve – veszi át a szót Daniel. – Ez a kamera rögzítette a lopás előtti, illetve utáni pillanatokat. A felvételen jól látszik, hogy az egyik fiú a maga unokája, asszonyom. A másik sajnos még nincs meg.
• Tessék?!
• Sajnálom, de azt kell mondjam, hogy az unokája tört be az üzletbe. Úgy gondoljuk, hogy a biztosítási pénz miatt tette.

 A néni sírva fakad, mire a férfi mellette terem és vigasztalni kezdi. Az asszony még próbálkozik némi zavart beszéddel, de a bácsi csöndre inti.

• Semmi értelme tagadni, ő volt. Nem tetszett nekem sem az ötlet, de már hitelt sem kaptunk, annyi az adósságunk. Dylan felajánlotta, hogy az egyik barátjával megcsinálják, nem hagynak nyomokat, hogy nehogy lebukjanak, aztán szépen megkapjuk a pénzt. Nem akartam belemenni tudja, de mi mást tehettem volna? Egy életen át dolgoztam, aztán semmim nem maradt vénségemre. Most letartóztatnak minket?
• Visszavonhatják a feljelentést, így az unokájuk elkerülheti a bajt. A biztosító pénzére persze nem számíthatnak, de legalább nem kerül újabb vaj a fiú füle mögé.
• Rendben, nyomozó.

 Daniel kezet fog a bácsival, majd elhagyjuk a törpelakot. Persze, hogy megértem őket, hiszen elkeseredettek. Fent kell tartani a házat, a boltot, ráadásul ilyen népes családdal sem könnyű spórolnia az embernek. Szomorú, de naponta vagy ezer hasonló eset történik. Mi nyomozók is emberek vagyunk, szánjuk őket, de meg kell értenie az embereknek, hogy nem hagyhatjuk, hogy elinduljanak ezen az úton. Ha ezt a módszert tanulják el az unokák is, ki tudja, mikké cseperednek.

 Gyors tankolás után visszamegyünk az irodába. Az út kilencven százalékát átalszom, így picit jobb közérzettel érkezem meg. Már a folyosóról látni, hogy csapatmegbeszélés folyik az irodában, az éppen műszakban lévő összes fakabát körül állja a rendőrfőnököt. Döbbent csönd ülepszik le, ahogy közéjük lépek, minden szem rám szegeződik.

• Mi történt? – kérdem.
• Gyilkosság – jelenti ki furcsa hangvétellel a főnök. – Egy tizenöt éves lány testét találták meg az autópálya szélén. Megkötözve, pucéran hajította ki valaki. Fojtogatás nyomait mutatják az előzetes vizsgálatok. A helyszínre küldtem már Jack és Robin nyomozót. Te és Daniel csatlakozzatok hozzájuk!
• Igenis!

 Már a kocsiban majdnem elbőgöm magam. Én tudtam, én szóltam előre, hogy ez lesz! Két éve is megmondtam, és most is! Mégis hogy történhetett meg, hiszen olyan rövid ideje van csak kint!

 Napszemüvegemet orromra lököm, majd kiszállok a kocsiból. Az autópálya betonja csak úgy forr a hőségtől, keresve se találnék egy csöpp árnyékos részt sem. A helyszínelők felé indulok, hálásan megköszönöm a nekem szánt gumikesztyűt. A lányhoz sétálok, fehér lepellel takarták le a helyszínelés idejére, de odébb már várakozik rá a fekete zsák is.

• Üdv! – biccentek a kollégák felé. – Levették már a guminyomokat?
• Igen, azzal kezdtük!

 Belesek a fehér lepel alá, egy szörnyen fiatal lányt pillantok meg. Bőre fakó és száraz, lecsukott szemekkel fekszik. Csuklóján és bokáján még mindig megvannak a kötelek, furcsa testhelyzetéből ítélve elég nagy sebességgel hajtott az autó a kidobás pillanatában is. Közelebb hajolok bőréhez, furcsán fénylik.

• Babaolaj? – kérdem a halottkémet.
• Annak tűnik. Az egész testét beborítja.
• Megnézhetném a szájpadlását?

A doktor szétfeszíti a lány állkapcsát, majd kis tükörrel kezdem keresni azt a bizonyos mintát.

• Nincs háromszög – jelentem ki.
• Valóban?
• Semmi, egy apró vágás sincs itt…
• Ezt nem értem… - nyögi Daniel, miközben fejét vakargatja. – Redcliff ezt sose hagyta ki…

Jelzem, hogy végeztünk, vihetik a lányt. A helyszínelők még zacskóznak egy ideig, de mozdulataikból is érződik, nem találtak igazi nyomot. Ismét tehetetlenül és tudatlanul állunk egy kislány értelmetlen halála felett.

Sok ember megérzi az eső közeledtét. Ilyenkor sajog a fejük, vagy a derekuk, de az egykor törött lábak és kezek is rosszat sejtetnek tompa fájdalmukkal. Én is hasonlóképpen éreztem ennek közelgését. Ahogy ott ültem éjjel Redcliff háza előtt, szinte benne voltam a fejében. Hallottam, ahogy a fogaskerekek nyikorognak és terveznek, új kihívás után kutatnak.

Nyűglődve, kisebb és olykor nagyobb dührohamok közepette várok valamiféle hírt. Már bármi megtenné, csak lenne végre valami. Egyszer csak asztalom elé lép a laboros, majd átnyújtja nekem a jegyzőkönyvet a boncolásról.

• Fulladás – mondja közönyösen. – Nemi erőszak nem történt, de az egész testét beborította három anyag: parafiinum liquidum, panthenyl ethyl ether és polyglyceryl 3 diisostearate.
• Ezek pedig…?
• Babaolaj.
• Értem. Volt a vérében drog?
• Nem.
• DNS minta?
• Semmi.
• Szeretném, ha összehasonítanák Redcliff ügyeivel ezt a jegyzőkönyvet! Minden részletét, gondolok itt az olaj összetételre, a kötél anyagára, minden apró dologra…
• Rendben, meglesz.
• Köszönöm. Illetve lenne itt még valami…

A fehér köpenyes kis szerzet furcsán nézi végig, ahogy zsebemből előkapok egy bizonyítékgyűjtő tasakot. Ahogy kivettem az írott kis papírt Redcliff csokrából, gondosan bezacskóztam. Reményem szerint véletlen rajta felejtett egy kis nyálat, vagy bármi kedveset. A fiatal lány bólint, majd visszasuhan természetes élőhelyére, vagyis a laborba.

Nagyot sóhajtok, majd megdörzsölöm szemeimet. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy életem talán legnehezebb döntését hozom meg, amikor Alice tánciskolájának számát kezdem tárcsázni. Egyszerűen nem maradt más választásom, nem nézhetem végig, hogy tönkremegy a gyerekem, mert valami idióta szerint mínusz húsz kilónak kéne lennie. Tudom, hogy ez az egyetlen dolog, amit szeret az életben, neki ez olyan, mint másnak az alvás, vagy az evés. Mégis mi marad neki a tánc nélkül? Egy széthajtott anya, aki nem tud eleget foglalkozni vele… egy barátok nélküli iskola, amit nem is szeret.

Megteszem, kiveszem a táncklubból, de esküszöm, hogy még az is könnyebb lenne, ha harminc vérszomjas gyilkost kéne puszta kézzel megállítanom.
Az egyetlen lányom egy életen át utálni fog.

--

 Erősen feszengve ülök a kissé már megkopott kanapén. Ide-oda helyezgetem az elém rakott bögrét, miközben csendesen várom, hogy a gyászoló anya kisírja magát. Szegény nő talpig feketében, fal fehéren rázkódik a sírástól férje ölelésében. A férfi is magába zuhanva mered maga elé, arcát több napos borosta keményíti.

• Fogadják őszinte részvétünket! – szólalok meg halkan. – Nagyon sajnálom, hogy zavarjuk önöket ebben a nehéz időszakban, de muszáj feltennünk pár kérdést, hogy haladhassunk a nyomozásban!
• Egyszer már kihallgattak minket… de rendben, legyen.  
• Mesélnének pár szót a lányukról? Milyen iskolába járt, milyen tanuló volt, kik voltak a barátai?
• Julie rendes kislány volt – szólal meg az apa. – Keresztény iskolába járt, nem mondom, hogy ő volt a legjobb tanuló, de nem voltak rossz eredményei. Inkább a sport érdekelte.
• Mit sportolt?
• Teniszezett. Aznap délután is edzésen volt, amikor eltűnt. Hiába vártuk haza, még késő este se volt sehol, még a mobilját se vette fel, pedig mindig fel szokta! A barátainak se írt, ekkor szóltunk a rendőrségnek. Aztán másnap már…
• Hány óra körül tűnt el? – kérdem.
• Délután négy óráig tartott az edzés és nagyjából fél óra hazasétálnia onnan. Heti kétszer járt oda edzésre iskola után, mindig ugyanazon az útvonalon jött! Nem gondoltuk volna, hogy ilyen rövid úton is baja eshet… nem hittük…
• Ez csütörtök délután volt?
• Igen.

Összeráncolt homlokkal nézek társam felé, majd fejben próbálom visszapörgetni a csütörtöki napomat.

• Ő egy rendes lány volt… nem ivott, nem drogozott… hitt Istenben, rendszeresen járt templomba. Mondják, mégis mivel érdemelte ki ezt? Hol van ilyenkor a mi Istenünk? Miért nem a gonosz lelkek bűnhődnek?
• Uram, a szavamat adom rá, hogy megbűnhődik, aki ezt tette.

Megköszönjük a házaspár segítségét, majd elhagyjuk a házat. Pár pillanatra megállok, felsandítok az égre mielőtt beszállnék a kocsiba.

• A lány csütörtök délután tűnt el – mondom gondolataimba mélyedve. – A holttestet péntek délután találták meg…
• Igen, és?
• Redcliff sokkal hamarabb kidobta az előző lányokat… elkapta őket, aztán két-három órás kínzás után már vége volt az egésznek, kidobta a hullákat, amerre éppen járt. Nem tartogatta őket egész éjjel a kocsijában, félt, hogy akkor nagyobb eséllyel észreveszik.
• Két év kihagyás után lehet, hogy több idő kellett neki…
• Lehet.
• Valami más is van, látom. Mi bajod?
• Csütörtökön délután hazamentem és megtaláltam a fürdőben a hashajtókat. Borzasztóan összevesztünk a lányommal, aztán én kocsiba ültem.
• Igen, és?
• Elhajtottam Redcliff házához és egész éjjel ott parkoltam. Biztos vagyok benne, hogy nem aludtam el egy percre sem, végig a házon tartottam a szemem. Láttam, hogy bent van, este még evett, aztán ment aludni. A kocsija a garázs előtt állt, senki nem jött érte.
• Teljesen megőrültél? Minek mentél oda?
• Tudni akartam, hogy nem csinál semmit! Most pedig nem értem, hogy hogyan lehetett egyszerre két helyen!
• Mikor értél a házához?
• Olyan hat vagy hét óra magasságában.
• Julie-t akkor már órákkal azelőtt elrabolták.
• Pontosan! És ha egész éjjel otthon volt a szobájában… mégis hol tartotta a lányt? A régi lakókocsiját lefoglalták, bent van a rendőrség roncstelepén.
• Ezen az úton ment haza Julie – mutat a járdára Daniel. – Innen rabolták el.

Kiszállunk a verdából, végig sétálunk a járdán. A szülőket egyszer már valóban kihallgatták kollégáim, miután sikerült az eltűnt személyek között azonosítani a lányt. A helyszínelők már akkor átkutatták ezt az útszakaszt, keréknyomokat illetve féknyomokat találtak. Elméletük szerint miközben a lány éppen hazafele tartott, lefékezett mellette egy autós, dulakodásra utaló nyomok hiányában, feltételezhetjük, hogy a lány önként szállt be mellé. Talán felajánlotta neki, hogy elviszi hazáig, talán ismerte és azért nem félt tőle, vagy elképzelhető, hogy fegyvert fogott rá és a lány nem mert kockáztatni, inkább engedelmeskedett.

A kavargó gondolatok hadától halántékomat szúró fájdalom kezdi kínozni. Biztosan nem aludtam el aznap éjjel Redcliff háza előtt, hiszen annyira mérges voltam, hogy képtelenség lett volna elszundítanom olyan állapotban.

• Figyelj csak Daniel… - szólalok meg a férfi felé fordulva. Az erős napsütés miatt csak hunyorogva tud szemembe nézni. – Ez az egész nem áll össze… ha még azt nem is nézem, hogy Redcliff nem hagyta el a házat, a többi részlet sem fekszik össze! Egyrészt miért tartott ilyen sokáig ez a gyilkosság? Máskor negyed ennyi idő alatt megvált már a testektől… aztán ott van még a háromszög az áldozatok szájpadlásában. Ennél a szegény kislánynál ez is hiányzott! Pedig most megtudtuk, hogy ideje lett volna rá, mint a tenger!
• Lehet, hogy figyelmetlen lett ennyi kihagyás után és arról se feledkezzünk meg, hogy az előző gyilkosságoknál se volt fiatal, azóta pedig még két év telt el! Lehet, hogy fizikailag nem bírta már…
• Daniel, mi van akkor, ha valaki segít neki?
• Mi lenne? Akkor őt is megtaláljuk, Claire.
  
  Társam megnyugtató tekintetébe feledkezem egy pillanatra, de gyorsan erőt veszek magamon és beülök a volán mögé. Hiába Daniel hangos tiltakozása, akkor is Redcliff háza felé veszem az irányt. Én, mint nyomozást vezető rendőr, miért ne beszélhetnék egy éppen szabadlábon védekező exbörtönlakóval? Nem is értem hol a probléma…
  
  Bekanyarintom magunkat az omladozó ház elé, szorosan a feljárón álló autó mellé parkolok le. Telefonommal lövök pár képet a kerekéről, majd a bejárat felé surranok. Először csak kopogok párat, később aztán egészen ráfekszem a csengőre. Minden erőmet összeszedem, ugyanis eddig a düh annyira elborította az agyamat, hogy nem foglalkoztam azzal, milyen érzés lesz újra ennek a szemét gyilkosnak a szemébe néznem.  Kicsit megkönnyebbülök, mikor egy sötétbőrű férfi nyit ajtót, de ez nem tart sokáig, elkap a rossz előérzet.

• Ki maga? – kérdem.
• És maga?
• Thomson nyomozó és Clint nyomozó. Maga?
• Jim Hilton – mondja peckesen. – Benjamin felügyelője vagyok, gondolom őt keresik.
• Pontosan! Bent van?
• Igen, éppen a találkozónk közepén vagyunk.
• Nagyszerű, akkor jókor jöttünk!

A férfi nagy kegyesen végre odébb lép, hogy be tudjunk menni a házba. Savanyú, orrfacsaró szag önti el tüdőmet, és ha ez még nem lenne elég, még a penész is szivárog a falakból.

Redcliff keresztbe tett lábakkal ücsörög foteljében, csodálkozó tekintettel néz rám, mikor elé lépek. Azonnal fel is pattan, bár mozgását nem mondanám kifejezetten gördülékenynek már. Csillogó szemekkel figyeli arcomat.

• Nahát, Claire! Micsoda öröm!
• Thomson nyomozó! – javítom ki gyorsan.
• Megkapta az ajándékom?
• Daniel mellém lép, bőrkabátját eltűrve jól közszemlére teszi fegyverét és fejlett mellkas izomzatát. Kérdőn pillant rám.
• Hogy telt a csütörtöki napja, Redcliff? – kérdem. – Jót mulatott miközben megölte azt a kislányt?
• Miféle kislányt?
• Tudja, akivel tele vannak a hírek.
• Én nem csináltam semmit, idehaza voltam – vigyorogja a képembe. – Kérdezze csak meg Jimmyt!
• Képzelje, véletlen épp a maga módszerével öltek meg valakit.. hát nem hihetetlen?
• Én soha nem öltem meg senkit, tudja jól. Felmentettek a vádak alól.
• Hogyne… mindig elfelejtem, hogy ártatlan és az igazi gyilkos meg sincsen. Biztosan őt utánozzák, vagy segítenek neki. Csakhogy most elkövetett néhány hibát, tudja? Kihagyott fontos dolgokat… aztán hagyott is néhány olyan dolgot ajándékba. Könnyű lesz azonosítanunk.
• Akkor nem teljesít olyan jól, mint eddig, ugye?
• Nem mondanám.
  
  Redcliff széles mosolya elkezd visszahúzódni, majd teljesen eltűnik. Így látszik csak igazán, hogy milyen mély ráncok ültek ki képére. Pont úgy néz ki, mint akit alaposan megviseltek a börtönben töltött napok. Nagy vígan indult neki ennek a két évnek, csak éppen nem volt tisztában a börtön etikettel. Tudni kell ugyanis, hogy a börtönben még a legádázabb gyilkosokból is kijön a becsület, hiába öltek, vagy raboltak. Vannak olyan tettek, amiket nem tolerálnak, például a gyerekgyilkosság vagy a gyerekek ellen elkövetett nemi erőszak. Sokat látjuk manapság a filmekben, hogy egymást verik el a rabok és ezeket a beteg elméket még ők is kitaszítják. Azt kell, mondjam ez mind igaz, csak ennél sokkal durvábban. Megrágják, majd kiköpik azokat, akik nem tetszenek nekik. Gyakorta nem élik túl társaik kiemelt figyelmét… persze Redcliff más, ő még ezt is megúszta.

• Igazat mondott, ki se mozdult a házból – szólal meg Jim Hilton. – Látják a bokáján a perecet? A drogosokra mind ilyen kerül, azonnal riasztást kap a rendőrség, ha elhagyja a megengedett körzetet!
• Nem tudja levenni magának? – kérdem. Leguggolok, majd megrángatom ezt a bizonyos perecet. Redcliff persze nagyon élvezi az érintést.
• Kizárt! Csak megfelelő szerszámokkal lehet levenni! Ha feszegetik, szintén bejelez!
  
  Körbejárom a koszos házat, minden ablakon megrángatom a rácsot. Mind stabilnak néz ki, kétlem, hogy az öregben lenne annyi erő, hogy lefeszítse az egyiket és kimásszon.
  
  Redcliff elégedett arckifejezéssel dől hátra a mocskos fotelban. Jóformán le sem veszi rólam figyelő szemeit. Hilton kálcium pezsgőtablettát old fel neki egy kis pohár vízben, majd megitatja vele.

• Milyen figyelmes! – morgom oda.
• A kálcium csökkenti az elvonási tüneteket – magyarázza Jimmy fiú. – Erősíti a csontokat.
• Pedig jobb lenne, ha rendesen szenvedne.
• Nyomozó, kérem! – rikkant fel a felügyelő. Már látom, ez egy áldott jószívű ember lehet. Figyelmes és törődő egy sorozatgyilkossal, szuper.

Csak legyintek, majd megindulok az ajtó felé. Minden léptemmel porfelhő kezd keringeni cipőm körül, majd a kis szemcsék megülnek a barna bőrfelületen. Még mielőtt elhagynám az odút, visszasandítok.

• Ne szokjon hozzá túlságosan a kinti levegőhöz, Redcliff! – mondom. – Nem fogja sokáig élvezni…
• Meglátjuk, Claire, majd meglátjuk!

 --