Mire beérek az irodába, már türelmetlenül vár rám a mai nap első ügye. Egy soványka nő ücsörög az asztalom mellé húzott műanyag széken, kezeit morzsolja.

-       - Jó reggelt! – köszönök rá, majd levágódom székembe. Előveszem mini jegyzetfüzetem, majd a nőt kezdem tanulmányozni. – Miben segíthetek?

-       - Fel… feljelentést szeretnék tenni.

-       - Ki ellen?

-       - A barátom ellen! Úgy értem az exbarátom!

-      -  Elmesélné mi történt?

A nő nagyot nyel, majd körbenéz az irodában. Sorban szállingóznak be a kollégák, a szűkös hely miatt pedig mögötte mászkálnak fel alá. Látom rajta, hogy mennyire zavarja a többiek jelenléte, de míg őket lesi, legalább van alkalmam kicsit jobban megnézni vonásait. Arca kissé beesett, valószínűleg nem az evés a kedvenc hobbija neki sem, amúgy egészen kedves barna szemei és dús ajkai miatt szépnek is mondhatnám. Ruhái kissé gyűröttek, nem új darabok, de tiszták.

-       - Hát… megvert engem – kezdi halkan mesélni. – Sokat iszik és ilyenkor megver. Többször volt már ilyen, pedig nem csináltam semmit! Tegnap munka után a kocsmába ment, aztán amikor hazaért, kiakadt, hogy nincs sült hús, hiába mondtam, hogy nem volt rá pénzem! Nem kellett neki a szendvics, ezért megpofozott, aztán mérgesebb lett és akkor végighúzott a földön, közben a fejemet és oldalamat verte!

-       - Orvosnál volt? Vettek látleletet?

-      -  Dehogy, hát nem tudtam elmenni otthonról, nem érti? Nem engedett sehova! Bezárt a szobába!

-       - Rendben, értem. Megtudná mutatni a sérüléseit?

A nő felhúzza fekete pulcsijának ujját, azonnal kiszúrom a minden színben pompázó zúzódások. Leginkább a csuklója környékén, illetve az alkarján találhatóak a foltok, ami megegyezik azzal a történettel, miszerint végighúzta a földön. Feláll a székből, majd megmutatja színes bordáit. Eltűri füle mögé haját, kézfejével letöri az alapozót, majd rámutat ujjával az arca oldalát színesítő nyomokra.

-       - Szóval többször is előfordult már ez – jelentem ki. – Együtt élnek? Tud szakítani vele?

-       - Visszaköltöztem anyámhoz.

-       - Gondolom, szeretne távoltartási végzést, igaz?

-      -  Igen!

-       - Rendben, mindjárt felveszem a személyes adatait, aztán felírok önnek egy címet, oda el kell mennie. Megvizsgálják és utána megtehetjük a hivatalos feljelentést. A távoltartási végzést már most kiállítom, ha a közelébe megy, szóljon nekem, rendben?

-      -  Ingyenes a vizsgálat?

-       - Igen.

-       - Áldja meg a jó isten, köszönöm szépen!

Pont sikerül kitöltenem a nő adatait, mikor betéved végre társam is. Nyúzott arcából ítélve nem sokat alhatott, derekát fájlalva lépeget.

-      - Veled meg mi lett?
-       Ah! – nyögi eltorzult arccal. – Öreg vagyok.
-       Buliztál vagy mi?
-       Nem, a kocsimban aludtam.
-       Miért?

Ahogy megkérdem, azonnal leesik a válasz. Nyilván azért aludt a kocsiban, hogy engem szemmel tudjon tartani. Széles mosollyal nézek rá, hálám jeléül ma én csúsztatok elé fekete löttyöt. Megveregetem vállát, mire összerándul nyűglődve.

-       - Mondtam már, hogy cseréld le azt a régi tragacsot! – mondom. – Azok az ülések olyan kényelmetlenek, hogy még vezetni se lehet bennük, nem hogy aludni!
-       A te hibád! – mutat felém. – Nem hagytál a kanapén aludni!

Az egyik kolléga ránk morog, hogy ideje lenne szobára mennünk. Jobbnak látom jegelni a kanapé témát, amúgy is megérkeztek a mai ügyekről szóló akták. Találomra kihúzok a toronyból egyet, majd érdeklődve kezdem olvasni.

Mivel rendkívül kevés számban dolgozunk a kapitányságon, muszáj egyszerre több ügyet is vinni, főleg akkor, ha az egyikkel megakadunk, vagy ha a laboreredményekre kell várni. Sokszor mire megjön egy teljes vizsgálati eredmény, már megoldok egy teljesen másik ügyet is… próbáljuk okosan felosztani egymást közt azért, hogy ne egy páros kapja az összes bonyolult ügyet. Egy sima, egy fordított, akárcsak a kötésben. Hiába vagyunk gyilkossági nyomozók, más típusú ügyeket is kénytelenek vagyunk elvállani néha, például rablás vagy családon belüli erőszak.

-       - Bejelentés érkezett egy rablásról – közlöm társammal. – Nincs is olyan messze ez az ékszerbolt, indulhatunk?

-       - Nyöh.

Csak kérnem kellett és már ülünk is be Daniel kocsijába. Ez a régi tragacs aztán nem viselte jól az éjszakai ügyeletet, a szokásosnál is pocsékabbul néz ki. Szétdobált műanyag kávés poharak, szalvéták és cukormázas zacskók ékesítik a lábtörlőt.

-       - Te fánkot ettél? – kérdem hitetlenkedve.

-       - Ne szólj le, ha már kidobtál a házadból, az a minimum, hogy elhízok bánatomban!

-       - Oké, nem szóltam. Itt fordulj jobbra!

Szűk kis utcába érünk, leparkolunk a kivert üvegű bolt előtt. A szomorú tulajok még mindig a szilánkokat szedegetik, közben néha fel-felszipognak. Nem csodálom, valószínűleg egy élet munkája veszett oda ma reggel.

-       - Claire Thomson és Daniel Clint nyomozók – mutatkozik be derékfájós főtörzsőrmesterünk. – Elmondanák mi történt itt?

-       - Ó, fiacskám… - szólal meg keseregve a nénike. – Az a két suhanc berontott az üzletbe, amikor nyitottunk, fegyvert fogtak ránk és elvittek mindent! Aztán ez még nem volt elég azoknak a neveletlen csürhéknek, kifelé menet beverték az összes üveget! Hát nézze csak meg! Micsoda kár!

-      -  Nagyon sajnálom, asszonyom! Esetleg le tudná írni, hogy néztek ki az elkövetők?

-       - Gyajj, hát lássuk csak… hát te papa, láttad őket? Olyan kis vékonyak voltak oszt alacsonyak. Nem tudom fiacskám, olyan gyorsan történt minden!

-       - Van kamera a boltban? – kérdem.

-      -  Nincs aranyom, nincs. Ezért gyüttek be a suhancok! Én mindig mondtam a papának, hogy ebbe a modern világba kamera kőne, de nem akarta, na! Olyan… kis húzott szeműek voltak, tudják! Na, nem teljesen, csak olyasmi!

Feljegyezzük a szakértői véleményt, majd elköszönünk az idős pártól. Sorban betérünk a szomszédos boltokba, hátha ők többet láttak, de sajnos nincs túl sok szerencsénk, ugyanis évtizedek óta a kirabolt bolt nyit ki elsőnek. Igaz, hogy ilyen korai órákban nincs vevőjük, de mivel korán kelnek, inkább a boltban reggeliznek és hallgatják a reggeli híreket.

Átnézzük az utcát, hátha elszórtak valamit a srácok, de sajnos nem találunk semmi gyanúsat. Természetesen nincs kamera az utcán sem, hiszen nem egy elit környék. Már kezdem feladni a remény, amikor megcsillan némi jószerencse a mellettem parkoló kocsi műszerfalán.

-       - Dan, felírnád ennek a kocsinak a rendszámát?

-       - Minek?

-       - Van benne egy kamera! – mondom mosolyogva. - Reméljük használható lesz!

Mire visszasétálunk a boltba, már megérkeztek a helyszínelő srácok. Minden létező kis centit leszórtak porral, ujjnyomok után kutakodva. A tolvajok elég okosak voltak ahhoz, hogy kesztyűt húzzanak és egészen biztosan alaposan kifigyelték a helyet. Tudniuk kellett, hogy ők nyitnak először és jóformán senki más nem lesz még az utcákon hajnalban. Szóval esélyes, hogy helyi srácokról van szó.

Néhány telefonhívás és pár óra várakozás után végre megkapom az autóban árválkodó kamera felvételeit. A kedves tulaj olyan rendes volt, hogy személyesen hozta be nekem az őrsre, méghozzá ebédidőben. Nagyjából nyolc óra történésmentes vezetést pörgetek át, majd végre leparkol az ékszerbolt utcájába. A tulaj elsétál a kocsi orránál, még mielőtt belépne a lépcsőházba, beriasztja a járgányt. Ismét több órás unalom jön, éjjel ugyanis nem sokan haladtak el a kocsi mellett, azonban a hajnali órákban feltűnik a felvételen két fiatal srác. Mindketten előhúznak egy-egy szál cigit, az egyik azonban annyira ügyetlen, hogy nem tudja meggyújtani. Társa gyorsan kisegíti, majd egymással szembe fordulnak. A testtartásból ítélve az egyik jóval dominánsabb, csitítja vagy talán éppen buzdítja a másikat a tettre. Megindulnak a bolt irányába, majd kisétálnak a felvételről. Tizenöt perccel később ismét meglátom őket, két hátitáskával szaladnak az ellenkező irányba, közben az egyik még hátra pillant. Megállítom a felvételt, kinagyítom a fiú arcát. Habár én nem látok húzott szemet, vonásait egészen jól kiveszem. Visszapörgetem kicsit, de sajnos a másikról nem találok jó szögből képkockát. Nem baj, az egyikük már megvan.

-       - Claire Thomson-t keresném! – szólal meg valaki az ajtóból.

-       - Én vagyok!

Míg meg nem szólalt, észre sem vettem a hatalmas csokorral érkező futárt. Egy minimum ötven szál rózsából álló csodát nyom kezembe, majd sapkáját megpöccintve elköszön. Osztom a kollégák döbbenetét, ilyesmire nem igazán számítottam eme szép napon. Egészen apró kis cetlit találok a szálak közé tűzve, a hegyes tüskéknek hála csak lassan jutok hozzá.

„Sok szeretettel és őszinte csodálattal,

Benjamin Redcliff”

Ahogy meglátom a piros lapon szereplő aláírást, a kukába vágom az egész csokrot. Mindenhol levelek és letört rózsafejek rondítják a padlót. A csokor súlyától és lendületétől a kuka még fel is borul. Vérző ujjamat számba veszem, majd fortyogó káromkodásba kezdek.

--

Kétszer is átgondolom, hogy merjek-e belenézni a tükörbe, de végül megteszem. Gigantikus méretű karikák éktelenkednek szemem alatt, gyorsan kenek rájuk némi korrektort, majd egy kis púdert is. A hajamra már szavak sincsenek, egy fodrász valószínűleg már megölné magát, amint meglátja. Semmi baj, ebben a szakmában úgyis csak hátrány, ha egy nő szép. Mondjuk a húszas éveimben még kifejezetten vonzó lány voltam, azóta persze kiszívott az élet.

Némi hajlakk után kezdek kutatni a fürdőszobai szekrényben, azonban mindent találok, csak azt nem, ami kéne. Egy levél gyógyszer akad a kezembe, összehúzott szemekkel méregetem. Még csak fájdalomcsillapítót sem tartok otthon, nem is értem, hogy kerülhetett ide egy doboznyi hashajtó… ráadásul ez Alice polca.

-       - Hé, Alice! – kiáltok ki.

-       - Tessék?

-       - Miért van hashajtó a polcodon?

-       - Mert kellett.

-       - Mire kellett?

-       - Csak úgy, fájt a hasam.

-       - Ebből hiányzik másfél levél már, hányszor fáj a hasad mégis?

-       - Elég sokszor.

-       - Kérlek, ne hazudj nekem!

A lány lesüti szemeit, majd összekulcsolja maga előtt kezeit. Egyszerre látom rajta a dühöt és a bűntudatot. Minden erejével azon gondolkodik, hogy ebből mégis hogyan vághatná ki magát, úgy, hogy ne sejtsem meg az igazságot.

-       - Hánytatod is magad? – kérdem, előre félre a választól.

-       - Nem… én csak bevettem pár szemet ebből, hogy…

-       - Hogy? Mégis minek?

-       - Vékony akartam lenni a fellépésen, anya! Tudod te, hogy a többiek hogy néznek ki? Teljesen lapos a hasuk és kint van minden csontjuk! Ha van egy kis felesleg rajtad, már kinéznek!

-       - De rajtad egy deka felesleg sincs, kislányom! Megbeszéltük egy éve, hogy ha megint előfordul a hánytatás, abbahagyod végleg! Ezt nem csináljuk… ez nem normális!

-       - Tudom kezelni, anya! Csak fellépés előtt szedtem a gyógyszert!

-       - Nem! Ennek vége!

A témát lezártnak tekintve robbanok ki a fürdőből. A levél gyógyszert táskám mélyére temetem, majd magamra kapok egy dzsekit. Beülök kocsimba, majd a gázra taposok. Egy ideig csak megyek a semmibe, idegállapotomnak megfelelő sebességgel. Már a nap is lemegy félig, mire kissé visszaveszek a tempóból, ösztönösen bekanyarodok az egyik utcába, majd leállítom a motort. Balra pillantok, gyors szívdobogással nézek végig a kétemeletes házon. Pont olyan lepukkadt állapotban omladozik, mint két éve is tette. A kocsifelhajtón egy őskori furgon ácsorog, a postaláda sok kis részre verve hever az itt-ott már kikopott füvön. Nem egy kellemes látvány az összkép, de pont passzol egy sorozatgyilkoshoz.
Szépen lassan lemászik az égről a nap, ránk ül a sötétség. A koszos házban felvillan a villanykörte, függönyök hiányában szinte tökéletesen belátok. Redcliff a konyhaasztalnál ülve pipázik, valami focimeccset bámulva. Házhoz rendel egy pizzát, majd elfogyasztja. Átköltözik egy sörrel a kanapéra, nagyjából fél óra szunyókálás után bevonul a fürdőbe. A hálószoba ablaka nem az utca felé néz, így oda már nem tudom követni, de az biztos, hogy lekapcsolja az összes lámpát. Megmerevedett testtel bámulom a bejárati ajtót. Még jól emlékszem, hogy ez az egyetlen kijárat a lakásból, illetve a konyhaablak egyedül az, ami nincs lerácsozva.
Képtelen vagyok teljesen uralkodni magamon, amolyan hullámokban tör rám a félelem. Eszembe jut, hogy pár méternyire van csak tőlem és éppen békésen alussza az igazak álmát, aztán eszembe jut az is, hogy mit tennék, ha most kisétálna innen. Kisétálna és elindulna vadászni. Elkapná áldozatát, én pedig ott lennék a nyomában. Azt hiszem, a tanultak ellenére agyonlőném. Igen, meggyilkolnám, aztán hazavinném a szüleinek azt a szerencsétlen lányt.

--