A szatmári hid alatt 7.

           Nem tudom!-  mondta ő, és az igazság az volt ,hogy én sem tudtam, hogy mit kellene cselekednem abban  a pillanatban. Egyetlen reményem volt még, hogy az apja szive meglágyul  és itthon hagyja  nekem Évát. De ez is nagyon gyenge lábakon állt, halvány remény maradt,  miután beszéltem,  Évával, hogy ő bár maradna,  de az édesapja egész biztos, nem hagyná itt. Jobban belegondolva, én sem hagytam volna itt, egy tizenhat-tizenhét éves lányt , még akkor sem ha bármilyen nagy a szerelem és avágyódás. Már  elszállt minden reményem. Az apja az üzleti ügyeit intézte, igyekezett felszámolni  minden ingóságát, napokra eltünt, és azt gondolta, hogy én igent fogok mondani. Ezért aztán amikor összefútottunk- már október volt - és nekik november végéig elkellett hagyni az országot. De minden alkalommal meg kérdezte,  hogy döntöttem. Mikor több alkalommal is  kitérő választ adtam neki akkor tudomásul vette, hogy nincs szándékomban  kivándorolni, akkor letett erről a kivánságáról 

          Felnőtt tapasztalt ember volt, nem erőltette a dolgot, viszont annál jobban sajnálta a lányát, hiszen mindent csak azért tett , hogy neki jó legyen. A kivándorlás ötlete is, csak arra ment ki hogy a lányát boldognak elégedettnek lássa.

- Éva nagyon ragaszkodott hozzám, és nem tudta elképzelni nélkülem a további életét, de úgy éreztem én is, és ha munkám miatt nem láttam  őt egy napig, már hiányérzetem, volt és rohantam  hogy mielőbb láthassam, megölelhessem és megycsókolhassam, Egy ideig még reménykedtünk - már nem is tudtuk miben - de reménykedtünk, egy katasztrófában abban hogy meggondolják , vagy esetleg leállitják az összes kivándorlókat, az összes kivándorlást. Már csak ilyesmiben bízhatunk. Egyébként, ahogy teltek a napok, és fogyott az idő, egyre jobban , ráakartak rávenni Éváék arra, hogy kimenjek ha  nem is most velük, de egy későbbi alkalomkor. Ebben is meglehettett kapaszkodni egy ideig ,és újra boldog perceket éltünk át, egymás karjaiba, egymás ölelésében és egymás csókjaiban. De végzetesen   közeledett  november vége, hüvos szelek fujtak, és a szerelmünket is belepte a dér, és órákig öleltük csókoltuk egymást egy szó nélkül, csak nagy ritkán felelevenitve azt augusztusi napot, amelyiken Éva majdnem oda veszett a Szamosba.

         Közeledett a nap amikor elkellett utazzanak. Szabadnapot vettem ki arra a napra, mert az utólsó percig, pillanatig mellette akartam lenni látni akartam, beakartam vésni az idegeimbe az arcképét.Éva is a szülei is azt hitték, azt remélték hogy utánuk megyek, és én is reméltem, talán latogatóban talán végleg.Előbb,  Bukarestbe mentek vonattal, és onnan tovább, repülővel.

           Kint álltunk a peronon, szatmári állomáson. Jeges, hegyes szelek csapkodták arcomat. Elérkezett az indulás pillanata, összeölelkeztünk, és nem akartunk szétválni, anyjának két puszit adtam, és az apjával, keményen kezet fogtunk. Felszálltak a  vonatra Éva még a lépcsőn állt és felléptem hozzá egy csőkért, csak annyit mondott: Várlak, és én bólintottam a fejemmel mert a számon nem jött ki hang. A vonat megindult,még egy darabon látszott, majd eltünt novemberi ködbe. És én még mindig integettem.

           Kijöttem az állomásról, és átmentem a Kossuth kertbe,  leültem egy padra, és visszapergettem az agyamba azt a néhány hónapot amit Évával együtt  voltunk. Sokáig ültem  ott mert már  fázni kezdtem. Elment a rövid életü, de meghatározó  jelleggü szerelmem tárgya.Ezzel lezárult fiatalkorom egy szakasza.

...................

           Karácsonyra levelet kaptam Évától Sok mindenről ír. Többek között gyakran emlegeti, hogy úgy ő, mint a szülei várnak Torontóba, és hogy szerelmi együttletünknek, nem lett semmi eredménye. Mert ha lett volna akkor biztos kikellett volna menjek.  Zsebemben katonai behivó, a következő év januárjában elvesztettem anyámat.

Nagyon rövid idő alatt felnőtté váltam.

                                            V É G E .