2. Botlás és földetérés

*

Dee

- Jól van Dee – sóhajt egy óriásit a férfi –, emlékszel az előző beszélgetésünkre?

- Igen – válaszolok undok pofavágással.

- Ühm… Miről beszélgettünk?

- Ez most valami kurva teszt? Nem vagyok hülye! Nem kell tesztelgetned – sziszegek vérig sértődve.

Nagyot pislantva bólint, aztán lazán a saját homlokához nyúl.

- Mi történt a homlokoddal? - kérdezi.

- Elestem – vágom rá még azelőtt, hogy eszembe jutna valójában mi történt, és mikor.

- Ühm – szorítja egymáshoz ajkait egy pillanatra. - Hogy történt? - pattan felém a kérdés.

És ekkor már muszáj agyalnom. A homlokomhoz nyúlok, kitapintom a ragtapasz szélét, és lerántom a bőrömről. A férfi ajkába harap – így tudom, hogy nem lehet túl kicsi a sérülés.

A ragtapasz is nagy, sárga a fertőtlenítőtől, egy apró zöld fonaldarabbal a közepén.

Csak egy valaki varrhatta össze: Nate.

Nate, Nate, Nate… Mi történhetett?! Ám mivel semmi nem jut eszembe a világon, kénytelen vagyok találgatni. Úgysem tudja kideríteni, maximum, ha megkérdezi a bátyámat, de ennek azért elég kicsi a valószínűsége.

- Megbotlottam, és felszakadt a bőr. A bátyám varrta össze.

- De hol történt mindez? - kérdezi az arcomat fürkészve.

- Otthon – vágom rá idegesen.

Szemöldöke megugrik, majd tollával néhány pillanatig száján dobol. Egyszer csak a köztünk lévő asztal felé mutat a tollal: be van törve.

- Nem itt történt? - kérdezi.

- Evidens – sóhajtok.

- Emlékszel?

- Persze.

- Nem baj. Arról beszéljünk, amire emlékszel!

És nekem csak egy dolog jut eszembe.

- John meghalt.

Egy ideig a szememet vizslatja, aztán írni kezd.

- Hogy halt meg? - kérdezi kezében szorongatva a tollat, mint futó a rajtnál toporogva.

- Tél volt. És volt egy nagy karambol. Meghalt.

A férfi előbb írja le a szavaim, mint ahogy kiejtem azokat.

- Karambol – ismétli. - Ki sérült még meg?

- Három autó volt. Én is megsérültem, de még láttam őt, ahogy meghal.

- Honnan láttad?

- Kirepültem a másik autóból.

Akkor átfirkálja írását, és megreszket az ajka, mielőtt visszakérdez.

- Nem „kiszálltál”?!

A törött üvegre mutattam közöttünk.

- Ugyanígy törött be a szélvédő. Kiszálltam a szélvédőn, be a fák közé.

Hirtelen csapta be a füzetét, és közelebb hajolt.

- Mesélj a fákról!

- Hippomane Mancinella* – esik nyelvemre úgy, ahogy nagy ütközéskor az ágakon ülő hó tömegestől, le a mélybe.

- Az meg milyen fa? - suttogja.

- Tudod te azt – lepi el agyam a hótömeg.

- Evidens – vágja rá –, de tőled szeretném hallani!

- Csak ha elmondod, John mibe halt bele!

*Manchineel-fa

*

Anne

Még mindig itt lakunk – sóhajtom gondterhelten, ahogy benyitok az ajtón.

Ahogy benyitok az ajtón, nekem esik egy vadállat. Semmit nem látok belőle többet, mint hosszú fekete hajzuhatag lengését ide-oda a levegőben: Dee.

Megsebez. Egyre több helyen, ahogy próbálok felülkerekedni a meglepetés erején. Amint teljesen magamhoz térek, egy fogással nyomom le kést tartó kezét, a másikkal pofon csapom, aztán kitépem ujjai közül az éles eszközt.

Nem kell faggatnom az okokról, egyből dől belőle jó nagy adag takony kíséretében.

- Miért laksz még mindig itt? - sikítja, én pedig alig bírom visszafojtani a röhögést. - A bátyáim befogadtak téged a terrorizáló szüleidtől. A legjobb barátnőm voltál, a bátyáim saját húgukként kezeltek. Segítettek mindenben! Miért nem volt ez neked elég? Miért kellett rámásznod Scott-ra, miért fordítottad John-t és Nate-et ellenem? Miért vettél el tőlem mindenkit, hiszen, én megosztottam veled őket. Anne! Miért voltál ennyire aljas? És miért nem elég még? Miért nem költözöl már el???

- Sejted már kicsi Dee… - kezdem, és mozdulok felé. Ő hátrál. - Hogy itt csak egyikünknek van helye. És az nem te leszel! - morgok rá, aztán nekilököm a bejárati ajtónak, és pontosan célzok a késsel.

Nyakra. A carotis hüvelyre. Diszkréten beleállítom a kést. Őrületes sikolyba kezd, ami fuldokló köhögésbe torkoll, majd hörögve csúszik végig a háta az ajtón. Leül, és kezét a kés nyelére próbálja illeszteni, de csak össze-vissza hadonászik, amivel még mélyebbre tolja azt.

- Ó, Jézus atyaúristen, kislány… - szusszanok mellé térdelve. - Csak nem ki akarod húzni? Nem tanultál erről az egyetemen? Percek alatt elvérzel, nem? Persze, én honnan is tudhatnám… A diploma a te nevedre szól – közlöm, aztán úgy csavarom meg nyakában a kést, mint zárban a kulcsot. Majd kirántom.

- Picsába – sóhajtom a homlokomra csapva, mert igazán elfordíthattam volna a valódi zárban a valódi kulcsot.

Az ajtó lassan, óvatosan nyílni kezd.

*

Nate

Lucy az ölemben ül, és végre átéléssel ringatom őt. Úgy döntöttem, hogy a ma estét egy nagyon kellemes, gyertyafényes, romantikus légyott-tal töltjük. Kellemes, kényelmes szex-szel.

Az előjáték apró puszikkal kezdődött, pici csókokkal teste minden egyes négyzetcentijén. Igazán odaadónak készültem, majd« egy óra hosszáig simogattam és puszilgattam mindenét. Aztán tervszerű vágyfokozást eszközöltem egyre hevesebb csókokkal, a fokozatosság elvének értelmében ezt a szintet is sikerült húsz percig tartanom.

Ám most már ágyékomban érzem a lényeget, de önzetlenül megvárom, míg ő megy el először. Látni akarom az arcát közben, hogy a tegnapi beígért folytatás bennem tökéletesen szerelmes testi és lelki beteljesedés lehessen. Utána pedig felzabálom a hűtőt, majd rágyújtok. Nem, először gyújtok rá, aztán a hűtő.

Közeledik a csúcshoz: arca kipirul, egyre hevesebben zihál, aztán egy pillanatra megáll. Könnyek csordulnak eszméletlenül zöld szemeiből. Nem lélegzik. Akkor már engem is csak másodpercek választanak el a katarzistól.

- Szeretlek – súgja levegő nélkül.

Én meg:

- Hozzám jössz?

Ám akkor a földet rengető orgazmus előtt egy százezred másodperccel, mint derült égből a villám, meghallom a húgom iszonyatos sikolyát. Medencémet meglendítem, Lucy repül, aztán a szőnyegre seggel.

Eszmélet nélküli készenléttel rohanok ki a lakásból, át Dee-hez – ide-oda csapódó pöccsel.

Benyitok, de először óvatosan benézek – ha nincs nagy baj, zúzok vissza, legalább ruháért, legfeljebb térden kúszó bocsánatért esdekléssel.

De nagy baj van...