Még azelőtt elhagytuk a helyszínt, hogy a mentők felértek volna. Nem akartuk, hogy a hatóság emberei kellemetlen kérdéseket tegyenek fel. Az a néhány kiránduló, akik körülöttünk álltak szintén külföldiek voltak és nem nagyon figyeltek ránk, hanem szörnyülködve bámulták a holttestet, s némelyikük elmerülten tárgyalták az eseményt. Időt hagyva nekünk, hogy észrevétlenül eltűnjünk. Különben sem látták, hogy korábban beszélgettünk az áldozattal. Szótlanul ültünk a kocsiban, miközben visszafelé tartottunk Tolóba. Végül Anna törte meg a csendet.

– Ki lehetett az a férfi? – kérdezte, s azt kívántam, bárcsak válaszolni tudnék rá. Az elméletem viszont megosztottam vele.

– Talán annak a német régiségkereskedőnek dolgozik, akit Leventisz nagyapja Francois Sicard gyilkosának tartott. Már amennyiben még mindig életben van.

– Nem értem. Akkor kik voltak, akik megölték azt a Bergman professzort?

– Ők? Egy titokzatos alaknak dolgoztak, aki szintén a képre hajt és még nem fedte fel magát. Velük együtt már hárman keressük a festményt.

– Kész agyrém – méltatlankodott Anna. Kénytelen voltam igazat adni neki. – Mikor indulunk Kavalába a képért?

– Nem biztos, hogy velem kellene jönnöd – böktem ki. – Ezek után túl veszélyes lehet.

– Talán igazad van, de ha azt hiszed, hogy a mai nap után kizárhatsz ebből az egészből, akkor nagyot tévedsz.

– Csak féltelek. Azt sem kellett volna engednem, hogy velem jöjj Nafplióba.

– Már megtörtént. Ron… egy ember halt meg a karjaimban. Nem… nem mehetek el mellette szó nélkül. Ez az emlék örökre kísérteni fog. Azt akarom, hogy megbűnhődjön érte az, aki elkövette.

A szavaiból áradó harag és eltökéltség hallatán beláttam, hogy úgysem hallgatna rám. Ha már eddig velem tartott, úgysem fogom tudni lerázni. Talán nem is akartam igazán.

*

– Szóval itt hagy minket? – nézett rám Fotopoulosz felügyelő, mikor közöltem vele, hogy a nyaralásomat Kavalában folytatom.

– Így áll a helyzet.

– Szomorúan hallom. Nos… minden jót kívánok!

– Csak így elenged?

– Tudom, meglepő. Viszont nem gyanúsítom semmivel, szóval nincs miért tartóztatnom. Valamit azért szeretnék kérdezni.

– Hallgatom.

– Járt ma Nafplióban? Képzelje, alig egy órája mondták a hírekben, hogy egy helyi lakost lelőttek a Palamidi erődben.

– Ezt most hallom először – vontam vállat. – Tudja, megismerkedtem egy csinos hölggyel. Vele voltam Nafplióban, ahol sokat sétáltunk és ebédeltünk. Szerettünk volna felmenni az erődbe, de a lépcső le volt zárva, mert egy rendőr nem engedett fel senkit. Lehet, hogy ez miatt? Na mindegy. Fogtuk magunkat és visszajöttünk, de ha gondja van ezzel, akkor…

– Jól van, nem kell úgy mellre szívni a dolgot! – legyintett. – Rossz szokásom a kérdezősködés. Szakmai ártalom.

– Észrevettem. Engedelmével most távoznék.

– Viszlát, Mr. Wyatt! – fogott kezet velem, majd elhagytam az irodáját. Éreztem, hogy éber tekintete végig a hátamra szegeződik, amíg be nem csukódott mögöttem az ajtó.