A fizika

A nyitó gondolatom a fizikáról szól. A fizika átjár, megjár, kijár, beléd megy, átjön, megjön, meghasznál, kihasznál, feljön, lejön, átjár, kijár, de jár! Ez a fizika.

Éppen unottan kapcsolgattam a tévét, miközben kényelmesen belesüppedtem vöröses, harántcsíkolt, szocreál hangulatú fotelomba. Felkeltem, a fotel rugói fájdalmasan nyikorogtak. Belém nyilallt a kétség, ami ilyenkor folyamatosan mardosott belülről. De mintha egy kemény anyagot morzsolna, formálna. Mintha fejlesztene és lenne is mit fejlesztenie.

Kinéztem az ablakon, nem látszódott más csak az éjszaka, a sötétség oly sűrű volt mintha ott ülne az ablakomban és arra várna, hogy behömpölyögjön a szobámba, elnyelve mindent magával. De az egy szem izzó narancssárga fénye határozottan visszatartotta ezt a kegyetlen vadállatot. Hogy ügyesebb lennék? Talán… Magammal is csalfa vagyok. Az óra 0.00-át mutatott és meg is fagyott ebben az időpontban, lemerült az elem. Az intarziás asztalhoz sétáltam.

Úgy gondoltam az lenne a legjobb, ha most útnak indulnék. Felvettem az egyik legbiztatóbb bakancsom. És egy zöld bőrdzsekit.

Az ajtót jól bezártam, a biztonsági zárral mindig sokat kellett babrálni, de megérte. Kétszer is leellenőriztem, de bezártam. Már javában elindultam a folyosón, és égetett a vágy hogy harmadjára is megnézzem, de sikerült ellenállnom a kísértésnek.

A cipőm nyikorgása hűségesen kísért a lépcsőházban. Kiléptem a hold által megvilágított ezüstszürke éjszakába. Friss tavaszi levegő árasztotta el a tüdőmet. Megindultam hát a sötétben. A klinika felé vettem az irányt, nappali gyakorló helyem volt. Jó hangulat, kedves és csinos gyógytornász lányok valamiért ez jutott róla az eszembe. De vajon mi rejtőzhetett ebben az épületben, a sötétség világában? Azt gondolnád üresség, csend, de szerintem valami egészen más. Mély és titokzatos.

A porta épületét kerestem, mindig egy bank-automatáról ismertem fel. Csak mert a portaépület koszos sárga színe beleolvadt a környezetébe, volt mikor csak úgy elhaladtam mellette. Elindultam a fülke felé, majd valami csillogót láttam az üveg mögött, egy ember ült bent, lovagi páncélban. Lovagi páncélban? Tudtam, hogy valami nem stimmel ezzel a klinikával. Szent Kereszt, Jótékony kereszt? Fene se tudja, mi volt a neve. Ezüstös sisak rostélyát lefele szegezte, bekopogtam az üvegen. Nem nézett fel, de intett a kezével hogy menjek be.

Egy forgós irodai széken ült, kezei lábai bénán hevertek törzse mellett, jobb kezével megint csak intett egyet és a szemközti székre mutatott. Leültem.

Tudod ki vagyok? Segítek… Egy senki. De a lényeg, tudod milyen ez a sisak? Baromi nehéz benne lélegezni, egy idő után csak szén-dioxidot szívsz vissza, majd fehér villanásokat látsz a csatamezőn, elkezdesz körbe körbe rohangálni, hogy ne találjon el senki, felnyitod a rostélyt kétségbe esetten kapkodod a levegőt, hogy kitisztuljon a fejed, és ekkor hátba vágott valami, egy kő. Katapultból lőhették ki. Ahogy látod lebénultam, de ne sajnálj, feltalálom magam…

Meghökkenve néztem a lovagot, minden egyes szavát letompította az acél sisak. A lovag keze természetellenes pozícióban kicsavarodott és hátra mutatott.

Arra menj, az a te utad.

Mi vár ott? Kérdeztem.

Kihívások, sok, szembe kell velük nézned. Ne fordulj vissza, ne is gondolkozz rajta. Be akarod bizonyítani, hogy olyan a lelked, mint egy sárkánynak? Akkor menj előre és küzdj! – Erőltetett nevetést hallatott a lovag. – Látom a szemedben a tüzet! Képes vagy rá! Nézz szembe azzal, ami rád vár.

A lovag karja végül elernyedt és a többi élettelen végtag mellé csatlakozott. Most már nem lehetett hallani mást csak a nyugodt és egyenletes légzését. Kimentem a fülkéből. Elhaladtam a vörös sorompó mellett, és tettem egy sétát a klinika kertben. Minden csöndes, veszélytelen. Milyen kihívások várhatnak rám?

Egy ágas bogas teremtmény üldögélt egy magányos kövön, vékony volt, szürke aszott bőre sátorszerűen feszült a csigolyáira és széles csípőlapátjára. Fején göcsörtös szarvak, meredtek az ég felé, madárszerű arcával a földet vizslatta.

Hello. – Mondtam bátortalanul.

A méhek, és a földeken dolgozó emberek, igen már rég megfeledkeztem róluk. – Mondta.

Tessék?

Ó, bocsánat csak elmerültem a gondolataimban. Neked vannak?

Igen, néha el is süppedek bennük kicsikét.

Valóban? Akkor a jó helyre jöttél. – A lovagéhoz hasonló nevetést hallatott. – Tudod mit keresek? – Folytatta. – A szárnyaimat. Azok nélkül már nem vagyok igazi sárkány, itt ragadtam ezen az átkozott helyen…

És hol vannak a szárnyaid, tudod már? – Kérdeztem.

A viharkirály elvette őket, de kelleni fog a segítséged. – Mosolyra húzta csőrszerű arcát, melyben éles fogak sora villant fel.

Miért van rám szükséged?

Majd meglátod, erős a lelked.

Azt hittem… Eddig azt hittem, megőrültem.

Nem őrültél meg…

A sárkány feltápászkodott a kőről, most láttam igazán milyen gyenge, bőre és sovány izmai vitorlaként feszültek csontjai között. És a szárnyai? Mintha azok sosem lettek volna, talán emberré degradálódott?

Kisétáltunk az udvarról, egy hatalmas nyílt mezőre kerültünk. Eddig még nem is láttam. Kíváncsian vártam a sárkány és a viharkirály összecsapását. De nem az történt, amire számítottam. Ha ez esetben lehet egyáltalán valamire számítani.

Fellegek húzódtak a fejünk fölé, eltakarván a hold maradék gyenge fényét, a sötét gomolyagok néhány eső cseppet szórtak a fejünkre, afféle figyelmeztetésként, majd elkezdődött az igazi vihar. Hirtelen ezernyi esőcsepp folyékony szögekként zúdult a testünkre.

Add vissza a szárnyaimat! – Üvöltötte a sárkány.

Nem történt semmi, a vihar továbbra is fenyegetőzött és nagyobb fokozatra kapcsolt. Fénycsóvák terültek szét, és cikázva ugrándoztak felhőről felhőre, majd elektromos kisülések robaja, zúdította el az eget.

A sárkány továbbra sem tántorított, izmai acélhuzalként feszültek meg, éppen nyitotta a száját, de robajban nem hallottam semmit, bár nagyjából lehetett sejteni, hogy torkaszakadtából ordítozik.

Mindegy… én nem adom fel, engem nem lehet megölni. Még legalábbis nem. Hogy kinek mi van megírva? Háhh.. fene se tudhatja. De vannak emberek, akik magányra vannak ítélve, és ez tény nem pusztán dacos gondolat.