[Töredék egy regény-átdolgozásból, amivel egyszer unalmamban szórakoztattam magam... Nem tudom, mennyire jó...]

Drága Andriskám!

Nem is gondoltam volna, hogy te már ilyen ügyes és erős vagy!

Éppen a cumisüvegedből etettelek, és ma sem fogtam le a kezed, ahogy szoktam. Melinda mondta, hogy így etesselek, mert így szoksz hamarabb az önálló evéshez. Nem tudtam, hogy értette, és nem is igazán hittem neki.

De ma reggel aztán bizonyítottál: nemcsak rátetted az üvegre a kezed, ahogy néha szoktad, hanem nagy meglepetésemre tartottad, és döntötted is magad felé! Igaz, hogy egy kicsit még segíteni kellett, mert a kis karod azért még nem olyan erős… De ez a próbálkozásod mégis úgy meglepett, hogy rögtön bekiabáltam Marcit a szobába:

- Ide nézz, mit tud már a fiad!

Marci végig is nézte, hogyan üríted ki a cumisüveget, és szemmel láthatólag nagyon meg volt elégedve a látvánnyal.

Engem meg majd’ szétvetett a büszkeség.

- Látod, apa, mit tudunk már? – gügyögtem végig az egész etetést. – Ugye, milyen ügyesek vagyunk? Milyen erősek? Úúúgy bizooony, ki hinné, hogy még csak négy hónaposak vagyunk?!

Marci úgy nézett rám, mint egy gyengeelméjűre, akit minden hibája ellenére mégis nagyon szeret.

- Te is?! – kérdezte végül. És vigyorgott.

Ami azt illeti, igaza is van. Néha úgy érzem, én vagyok az, aki visszafejlődik melletted gyerekké, holott nekem kéne nevelnem téged… Pedig még azt sem mondhatom, hogy egy unatkozó, gyesen lévő kismama vagyok, akinek a sok otthonüléstől ment el az esze…

Na és persze elfogult is vagyok, de hát melyik anya nem az? Te vagy az én egyetlen kincsem, számomra a legszebb, legokosabb, és legügyesebb. És tündéri! Szinte sajnálom is, hogy nem maradsz életed végéig ilyen. És már régóta gondolkodtam azon, hogy megörökítelek az utókornak, hadd lássák, milyen aranyos, ügyes és okos is voltál… Kattogtattam is rendesen a fotómasinámat. De amit most tettem, arra még nem volt példa. És nem is volt rá lehetőség. Elhatároztam, hogy lefilmezlek a szép új telefonommal, és meglepem a videóval apádat. Biztos voltam benne, hogy neki is tetszeni fog.

A telefont nemrég kaptam Marcitól, aki megunta, hogy még mindig azzal a nyolcéves kis „féltéglával” járok, amit még az első keresetemből vettem magamnak. Olyan régi, hogy kamera sincs rajta, és a kijelzője is csak kétszínű, mint a számológépen. De annyira megszoktam, és úgy ragaszkodtam hozzá, hogy nem tudtam csak úgy lecserélni, inkább felhajtottam valakit, aki hajlandó volt mindig újra és újra megjavítani. Úgy látszik, én a tárgyakhoz is éppolyan hűséges vagyok, mint az emberekhez… Na mármost, apád viszont megunta ezt a nagy hűséget, és néhány napja egy vadiúj, tip-top kis okostelefonnal állított haza, és tréfásan megfenyegetett, hogy ha most nem cserélem le a „féltéglát”, ő azonnal elválik. Már nagyon unja, hogy mindenki az ő feleségén röhög, tehát éppen ideje, hogy változtassunk ezen. (Nem igaz, hogy röhögnek, de nem akartam vitázni Marcival, hiszen tulajdonképpen jót akart…)

Először nem is igazán voltam kibékülve az új készülékemmel. Nekem egy telefon legyen telefon, felesleges kamerának, zenegépnek, Facebook-nak (nincs is Facebook-om), GPS-nek, és iránytűnek lennie rajta… Elvégre nem a James Bond-hoz készülök, segédnek. Két nappal később viszont, ahogy téged néztelek a kiságyban, hogy milyen aranyos vagy, rájöttem, hogy talán nem is olyan nagy baj, ha az embernél mindig van kéznél egy kamera. Csináltam is rólad néhány minivideót próbaként, de az igazi „nagy durranásra” tegnap készültem.

Egyedül voltunk itthon, és szerencsére éppen te is elég virgonc hangulatodban voltál. Így hát kivettelek a kiságyból, és lefilmeztem, ahogy nevetsz, és rám mosolyogsz. Aztán énekelni kezdtünk és táncolni. Lefilmeztelek az előszobában, apa kötött télisapkájával a fejeden, a kertben, ahogy levelet szakítasz egy fáról, és a konyhában, ahogy meg akarod kóstolni a cukrot… Szóval kész dokumentumfilmet csináltam rólad. Minden jól is ment volna, ha nem jut eszembe, hogy egy fürdőszobai jelenetet is készítsek. Gondoltam, az lesz a legaranyosabb…

A mosdókagylóbeli „pancsolásnál” még nem is volt baj, akkor sem, amikor a vécét tanulmányoztad (nem engedtem, hogy hozzáérj). De aztán elhatároztam, hogy megmutatom neked a tükörképedet, ezt minden gyerek élvezni szokta.

Ebben nem is volt hiba. Először meglepődtél, aztán mosolyogtál, nem tudtad, ki az a másik kisgyerek az üveg mögött. De szimpatikusnak találtad. Boldogan visítoztál, hadonásztál, és nyúltál felé, hogy közelebbről is megismerkedhess vele. És teljesen felvillanyozott, hogy szemmel láthatólag a másik kisgyerek is ugyanígy örül neked, és érdeklődik irántad. Úgy belelkesedtél, hogy hirtelen odébb taszítottad a kezemben tartott telefont, mert úgy érezted, akadályoz abban, hogy elérhesd új barátodat. A telefon nagy ívben repült ki a kezemből, és egy jó fél méterrel odébb landolt. Egyenesen a vécében…

A szereplésnek persze rögtön vége lett, rémülten kaptam a vécébe a telefon után, de az addigra már teljesen megtelt vízzel. Most szervizben van, sürgősre kértem a javítást, azt monták, egy hét alatt elkészül. Addig pedig megint csak a „féltéglát” használom, szerencsére a SIM kártya abba is jó. Megkértem az összes ismerősömet, hogy ha lehet, most egy hétig ne a mobilomon hívjanak. Nem szeretném, ha Marci megtudná, mit műveltünk…

Most pedig lapítok, dugdosom a „féltéglát”, és szégyellem magam. És reménykedem, hogy Marcinak nem jut eszébe megkérdezni, hogy mennyire vagyok megelégedve a szép új telefonommal. Szegény, ha megtudná, hogy két nap alatt tönkretettem egy ötvenezer forintos okostelefont, rögtön elájulna. Jobbik esetben kinevetne, de akkor meg jönne a szokásos „Én megmondtam!”, amit így is több mint elégszer hallottam már tőle.

De ugye, te sem fogsz neki beárulni?