Magasan szálló madár vijjogása zökkentett ki monoton járásomból. A hideg már véresre csípte orcámat, a vércseppek, mintha csak könny lettek volna, gördültek le. Nem akartam sírni. Ráfagyott volna az arcomra.
A fehér kristály hóban kurta lábnyomok jelezték utamat a töltésen. Az erdő, feketén, sötéten terült el két oldalon. Nem akartam újra bemenni.

Csontok szegélyezték az utat… fehérek, nemesek, alantasak. Már megtanultam megkülönböztetni, hogy kié lehettek. Tudtam, az enyéim is ott fognak heverni egyszer. Csak nem mindegy, hogyan; nemesen, alantasan, vagy csak elhagyatottan, magányosan. Bár az utóbbi jobb. Szinte már halott is vagyok. Egy hete hogy nem találkoztam senkivel. Akit legutoljára láttam az is már csak párát nyöszörgött a csípős levegőbe, mely vízként nehezedett ránk. Letakartam a szemét és hagytam aludni. Néztem, ahogy beesett arca lassan megenyhült. Teste mintha egy csontváz lett volna a felhőtlen egek alatt. Csend volt és kaparta a torkom a feltörő könnyek folyama. Legördültek, mint a vér, és aztán fájdalmasan fagytak rá arcomra.

Minden lélek mintha csak egy újabb társat akart volna magának, úgy hívogattak. De én gonosz voltam, és hagytam őket egyedül tovaandalogni.

Nem tudtam, merre visz az utam, és ők sem mondták meg. Sem az égbolt, amely üresen lebegett előttem, sem a pengeéles szél nem mondta el nekem. Mind csak hátráltattak.

Utáltam a hóban aludni, nedves, szúr, és hideg, de hiába utáltam, máshol nem tudtam. Az erdőbe nem mehettem be. Múltkor is, ahogy egy rönkön álomra szenderültem, arra nyitottam ki a szemem, hogy egy arc bámul rám. Körülálltak. Fekete alakok, searccal. Csak üres szemüregek, éles pofacsontok, kivillanó fogsorok. Mind egyformák voltak. Amint feltápászkodtam azonnal elillantak. Minden este, amikor az erdő koromfekete sűrűjében aludtam, ez megismétlődött. Bevallom, féltem tőlük, mert nem tudtam, mit akartak, vagy, hogy kik is lehettek.

***

 Reggel lüktető fejjel ébredtem, és csak arra koncentráltam, hátha az álmaimból valamit megtudhatok. De megint nem álmodtam semmit. Vajon a tegnapi nap egy álom volt?
Nem emlékszem már mikor kerültem ide, vagy hogyan. Elkövettem azt a hibát, hogy nem számoltam a napokat. Azonban számításaim szerint már öt hónapja tombolt a tél. Ha olvadt is a hó, az égbolt pár óra múlva szitált rá új réteget. Bár nem értettem; felhők nélkül hogyan?

Sajgó kezeimre tekintettem. Az ujjaim kezdtek elkékülni, a begyek már feketéllettek. Gyorsan szereznem kellett valahonnan egy rongyot. De nem futhattam. Hamar kimerültem volna a mardosó hidegben. Enni sem ettem már rég…

Csak mit sem törődve a bajokkal, sétáltam tovább, és a csontokat analizáltam. Láttam bűnözőt, csalót, jótétlelkeket, gyilkosokat.

Ismerős bűz ütötte meg az orrom. Dögszag. Textília foszlányokat pillantottam meg a csontok sokasága között. Nagyot nyeltem… elszorult a torkom. Ott feküdt. Egy ember. Alig volt rajta valami… éhen halt, vagy megfagyott, nem tudhattam. Kigomboltam a felsőjét, és elővettem a késem. Kibuggyantak a könnyeim. Nem akartam. Lehunytam a szemem, és mit sem törődve arcomra fagyó, forró, patakzó könnyeimről, csináltam. Fájt, nem akartam. De nem szerettem volna a lelkek társa lenni.

Jól laktam, de mintha ezzel a saját lelkemet faltam volna fel. Mintha saját vérem ittam volna. Leborultam a hóba. A ruhadarabokat szorongattam, amiket tőle vettem el. Megfogadtam magamnak hogy soha többé. Hogy nem fogok sírni, hogy nem eszem többé.
Mégis rátekertem a kezemre a rongyot.

***

A madár újra elszállt a fejem felett. Rosszalló szárnycsapásokkal evezett a levegőben. Már nem tudtam mozogni. Csak bágyadtan bámultam az egyszerű eget, a hóban fekve. Nyomta a hátam, átnedvesedtek a ruháim.

***

Hosszú utat tettem meg és inkább feladom. Sosem lesz vége az útnak. Ezer országon gyalogolhattam volna már keresztül, mégis sehol más, csak az erdő feketéje, az ég szürkéje, és a fehérség. Lassan veszem a levegőt, élvezem, ahogy rideg karmokkal marja tüdeimet.

Jó volna már aludni. Lehunyom a szemem, és hallgatom a közeledő lépteket, ahogy recsegnek a hóban. Megáll, érzem a tekintetét, egész testemmel érzem. Egy meleg csókot lehel a homlokomra és tovahalad. Ki szeretném nevetni, és ordítani, hogy úgy sem lesz vége, ne is menjen tovább, de helyette inkább eggyé válok a csontokkal, és baráti öleléssel üdvözlöm a lelkeket.