Sok  mindent elmondhatnék erről a kirándulásról, csak azt nem ,hogy a trópusokra vezetett. Mert mikor Dél-Mangálián leszálltunk a motoros vonatról, a szél úgy kavarta a havat, hogy azzal szembe menni egyszerűen lehetetlen volt. De tisztünk feltalálta  magát, hátraarcot parancsolt, hátramenettel kombinálva. Igy próbáltuk megközeliteni az olyan három kilóméterre lévő kaszárnyánkat. Na ez igy tulzás. Nevezzük csak  nevén , barakktáborunkat. Minden esetre,engem ez a menet,  egy Rejtő Jenő- féle menetelésre emlékeztetett. A táborba , és annak  egyik barakkjába való megérkezésünk biztató volt, mert  bennt nem fújt a szél, és a két részre  osztott barakk mindegyikébe  egy  óriási vadonatúj  téglakályha leledzett.Annyira új, hogy a kályhásmesterek éppen akkor szándékoztak elmenni, de még elmenőben a lelkünkre kötötték, hogy   néhány napig  ne rakjunk bele tüzet, ha nem akarunk  kályha nélkül maradni. Mi csak bólogattunk, de titkon lelki szemeinkkel már láttuk a forró kályhát, és hallottuk a tüz lobogásának hangját, éreztük melegét-- egyelöre úgy , hogy egyik lábunkról a másikra álltunk, a hidegtől. Amikor a mesterek elmentek, összeült a "haditanács", hogy honnan szerezzünk fát.Délre a tenger, északra meg , ameddig csak a szem ellát -- meg azon túl is-- pusztaság.  De, ahol ennyi  ember együtt van, ott előbb utóbb kikell pattania az isteni szikrának. Ki is pattant. Gyerünk az állomásra!--ahol állomás van ott (talp)fának is kell lennie. Az állomás hátánál találtunk is , kátránnyal átitatott összevissza repedezett talpfákat--nagy kupacokban. Előbb, megpróbáltuk magunkkal "csalni " néhány darabot , de mikor láttuk , hogy nem mozdulnak , erőszakkal  megfogtuk őket ,és magunkkal cipeltük a barakktáborba. Felvágásánál, magam is jeleskedtem, mert tudtam , hogy a fával az ember legalább kétszer melegszik. Kollégáim szaporán  hozzáláttak a tüz csiholásához, és a vadonatuj fugázott piros szinü  téglakályha  egy félóra múlva  már ontotta a meleget, egy óra múlva már nem csak a meleget, hanem a füstöt is, mert, a még ki nem száradt kályha, a nagy hőmérséklet hatására, szépen kezdett szétnyilni ,valahol a felső részén .Az idő mulásával arányosan  a repedések  egyre szélesebbek lettek, és úgy tódult a füst és korom, hogy ha nem akartunk füstmérgezést kapni , ki kellett nyitni minden ajtót ablakot. Ekkor már parancsnokunk  is észre vette , hogy beosztottjai --a szó legszorosabb értelmében -- rossz fát tettek a tüzre, mert pillanatok alatt ott termett és parancsot adott a tüz eloltására. Fájó szivvel néztük az ellobbanó lángokat, és a szénné váló parazsat. Mikor az utolsó parázs is megfeketedett, a kályha teteje, csendes robajjal, alászállt,magával sodorva  jónéhány téglát a kályha oldalfalából.

              Parancsnokunk, körbejárta a  romhalmazt  majd lemondóan legyintett. Most majd  ruhában , nagykabátban fogtok aludni-- mert itt jóideig uj kályha nem lesz, -- mondta  még, és eltünt a sötétben. Mégiscsak jó ember ez a tiszt, gondoltam magamba mert apáméknak Botosáni-ba még azt mondták-- mielőtt "kirándulni" vitték őket a Szovjetunióba : --Feküdjetek a hasatokra , és takarózzatok a seggetekkel. Hiába változik a világ!

              Az ágy  kiválasztásánál a földszintre kerültem , az emeleti ágyba egy backamadarasi nagybajuszú  cigányfiu került -- egy Gábor. Hogy miért ,egy Gábor  azt majd elmesélem. (Gabi , ha olvasod, emlékezz rá, bár nem hiszem , hogy azóta megtanultál volna olvasni!). Ő mindjárt az első éjszakán-- nem tudom milyen okból kifolyólag, de tény és való, hogy elfelejtett kimenni  ennélfogva -- ma úgy mondanánk,  bennt ment ki-- ágyáról , ágyamra  sárga folyadék csepegett. Felpattantam ,  villanyt gyujtottam riasztottuk az egész társaságot,  de főleg Gabit. Mindenki elszörnyülködött, kivéve Gabit aki töredelmesen azt vallotta , hogy ez bizony vele otthon is mgesik. Sőt... Közöltem vele , jó lenne orvoshoz mennie , mert mifelénk  nem ez a szokás, ezért nem vagyok hozzászokva!