Egész utunkon arról álmodtunk, hogy egyszer találunk egy állomást , ahol vagon is van  mozdony is van , és a fütéshez szükséges szén is. Mert láttunk mi vonatot is , állomást is, sőt napokig mentünk a vasuti pálya mellett, de az a szerencse, hogy minden egybeessen, hogy állomásban vonat legyen üzemképes állapotban, és ráadásul nyugati irányba menjen, ez már csak itt Ukrajnában  adatott meg. Azon viszont  annyian voltak, hogy szőlőfürtként csüngtek az emberek a szerencsére nagyon lassan döcögő vonatokon.Az élelmesebbje , a bátrabbja, az erősebbje még felkapaszkodott, de amelyik csak azt hitte , hogy erős , de a valóságban  csak hálni járt belé a lélek , az bizony az éhségtől, a fáradsgtól előbb-utóbb leszédült.Nem  véletlenül lehetett a vasúti pálya mellett halottakat látni. Az is előfordult , hogy az emberek egymást dobták le, hogy bennebb kerülhessenek. Mindezt már korábban megtapasztaltuk, ezért minél közelebb kerültünk otthonunkhoz , annál óvatosabbak lettünk.

           De vajon lehet elég óvatosnak lenni, vajon minden csak rajtunk múlik?  -- Egyáltalán nem. -- jelentette ki  apám, és homlokán a ráncok mintha  mélyebbé váltak volna, de folytatta  megkezdet monológját.

            Már erről voltunka Kárpátokon, folyókon, patakokon keltünk át egyesek ismerősek voltak , mások kevésbé de mi mindenképpen éreztük , hogy közeledünk szülőföldünkhöz. De ugyanakkor egyre fáradtabbak lettünk, egyre rongyosabbak és borostásabbak is. De ugyanúgy fogyatkozott létszámunk is , mert bajtársaink szétszéledtek a szélrózsa minden irányába, ki-ki a saját otthona irányába. Amikor a Homoród patak  szélére értem, már kezdtem megnyugodni, abból a szempontból, hogy most már komolyabb baj nem történhet , hisz legalább ezer kilóméter van mögöttem  és másfél hónap "utazás", amit  a körülményekhez képest mégiscsak aránylag könnyen megúsztam.

          Úgyanakkor azt is megtapasztaltam, hogy egyedül maradtam, és egyedül még az a tíz-tízenöt kilóméter is soknak tünik. Igaz, ilyenkor , ha az ember egyedül van, a fáradság is jobban erőt vesz rajta , nincs akihez szóljon , nincs aki biztassa,, de még az sincs akit ő biztathatna.

           Szakadt , koszos ruhámon át-átfújt a szál, az induláskor kimondottan jó állapotban lévő bakancsom talpa úgy elkopott, hogy a bakancsnak  csak a súlyát éreztem , de azt , hogy melegitett volna, azt már nem ! Nem is melegithetett, mert bakancsom talpának csak a rámája  maradt meg, ennélfogva  lábamat már csak a mindig újratekert kapca védte a durva talajtól.

           Maradék elemózsiámnak  utolsó falatjainak  elfogyasztásának jött el az ideje-- mert még az előző nap reggelén  kettébe osztottam a maradékot, azzal is  biztatva magam , hogy    végéhez közeledik a kálvária, mert azután vár az otthon melege , és nem sokára ,azstalnál meleg ennivalót eszek. Az én számitásomban  nem is volt semmi hiba, mert szerencsésen elérkeztem a Homoród torkolatához  éppen oda ahol a Szamosba ömlik. Jókora fűzek álltak egy kis domb tetején. Innen már  láttam a várost a templomtornyokat, a tűzoltótornyot, és a városszéli házakat, túl  a Szamoson.

           Délutánra járt az idő, egész nap gyalogoltam, fáradtnak , elgyötörtnek, és nagyon álmosnak éreztem magam-- és az óriás fűzfa töve kinálta magát a pihenésre... Leültem a fa tövébe, rágyújtottam egy magam sodorta cigarettára, és bámultam  a nyugat felől rám sugárzó hazai napsugarakat. Fáradt szemeimet a nap becsukásra  kényszeritette, mély álomba zuhantam, és megszakadt  minden kapcsolatom a külvilággal.

            Nem tudom , mennyit aludhattam, csak azt tudom , hogy orditozásra ébredtem, amelyik ismerős is volt , meg nem is. Ugyanis az orditozás oroszul szólt, és mikor kinyitottam a szemem , magam előtt két orosz katonát láttam rám szegezett fegyverrel. Az idősebbik  csak orditozik, --pedig karomat azonnal felemeltem-- de a fiatalabbik piszkos fasisztának titulál,anyámat szidja, fegyverével közelebb tántorog hozzám, és egyre ordit,  vérben forgó szemmel. A győzelem, és az alkohol mámorától  megittasulva, reszkető kézzel hadonászik pisztolyával-- fejem magasságában-- alig néhány lépésre tőlem.

         Valami értéket, aranyat, ékszert kér, követel, de legalább valami innivalót. Magamra mutatva  mondom --nyikávó nyiktó-- semmim sincs , nézze meg , három éve nem volt itthon pedig  engem a családom vár. De a fiatalabb hajthatatlan, egyre közeledk hozzám már szinte megérint és az  ujját nem veszi le a ravaszról, csak egyre fenyeget , hogy lelő. Társa közelebb lép hozzá, de  a fegyver eldördül ,és én is eldőlök, --de csak  félelmemben -- mert a golyó tompa puffanással vágódott a füzfába. Magam sem tudtam , hogy élek vagy halok. Ők sem tudták, mert még félájultan hallottam amint az idősebbik oda szól társának: --Ne pazarolj több golyót belé ,mert hazáig még szükségünk lesz rá!

         Történt mindez  Kijev és Berlin  között féluton, olyan három kilóméterre lakásunktól.Apám kezében egy fénykép volt, amelyiken olyan hajkorona diszitette fejét, hogy én, el sem hittem , hogy az róla készült, mert akkor már--amikor hazakerült--apám szavaival élve, az orosz tetvek akadálytalanul közlekedtek  tar koponyáján.