Hatvanon túl kell lennie annak a szatmárinak , aki még ismerte Terézkát. Terézka nem volt más mint egy koldus.Persze , még megboldogult gyermekkoromból. Meggyőződésem , hogy Terézkát mindenki szerette, mindenki segitette , pedig cigány volt. Mert Terézka becsületes  volt. Állandó "standja"  a Székesegyház előtt volt, de előfordult a Hildegárda templom előtt is.A vallásos ünnepek  után, házról -házra  járt, ilyenkor,  tésztát ,kalácsot, netán megmaradt húst kapott. De elfogadta a kissé száraz kenyeret is. Ezt köszönte szépen, és Isten áldását kérte, cérnavékony hangján, az ajándékozó házanépére.Nem csak a hangja volt vékony , őmaga is olyan vékony volt , hogy gyerekfejjel eltudtam képzelni , hogy akár a kulcslyukon  is befér,  bejön, és engem magával visz ha egyedül tartozkodom otthon. Ezt elmondtam édesanyámnak, aki megállitotta Terézkát , és megkérte , hogy hozzánk  csak olyankor látogasson, amikor a szülők is otthon vannak. Attól kezdve Terézka  többet nem látogatott, amikor egyedül voltam otthon, a lakásban. Sok évig láttam még felbukkani  itt-ott a városban, amint nyomoruságos kis tarisznyájával rongyokba kötött batyujával vonszolta magát a fal  mellett, Ilyenkor az volt az érzésem  mintha, az utolsó utjára indulna., kifele a temetőbe. Nem tudom , mikor tünt el az élők sorából , mint ahogy azt sem tudom , hogy hol lakott, hol élt amikor éppen nem a  templom előtt kéregetett. Egyesek tudni vélték , hogy nem volt mindig koldus , hanem csak a háború után ,ahonnan, nem tért haza sem a férje , sem a fia. Minden esetre , nekem éppen úgy  hozzátartozik   az ötvenes évek városképéhez mint  annyi minden más amire még nem  boritott fátylat az az idö feledtető homálya.

          De emlékeim tárházának  ablakán újabb képek bontakoznak ki ugyancsak ebből az időből, éspedig  az ócskasor, ami a Magyar utcán  volt. Asztalok nem voltak,mindenki a földön árult , nagyobbrészt ruhanemüt. Nem volt nagy felhozatal, a ruhanemű , a cipő nagyobbrészt el is kelt. Menő cucc volt a katona zubbony és -nadrág, amit a háborúból hazatérők  hoztak haza, mentettek meg , ép bőrrel , vagy sebesüléssel. Lehet , hogy bizarrnak tünik , de  árultak egy darab cipőt is , mert  sajnos olyan is volt aki otthagyta egyik , vagy másik lábát a csatatéren.

         Mi gyerekek alig vártuk a szerdát--ez volt a piac nap-- nyáridőben, mert ilyenkor pénzkereseti lehetőség adódott a piacon. Ötliteres fedeles kannába hortduk a vizet a kutról és húszonöt baniért árultuk az árusoknak. "Friss hideg a vizem most hoztam"-- kiabálással jártuk a  a sorokat , és a kannafedőben mértük a vizet.

         Akkor, a húszonötbanis pénz volt , mert vásárlóereje volt, egy egész kiflit adtak érte. Nem is hagytuk tulságosan megmelegedni a zsebünkben , mert mikor kikerekedett egy lejre, azonnal átváltottuk kiflire, és olyan jóétvággyal ettük , minta aki soha nem evett. Azidőtájt   még mindig fő téma volt aháború -- az asszonyok azt mesélték , hogy melyiknek mikor jött haza az ura , és amelyiknek még nem jött haza  az csak egy sóhajtással toldta meg a panaszokat. El lehetett lesni, hallgatni szomorú történeteket is. Igy szereztem tudomást arról, hogy éppen ott a büdös árok mellet a Magyar utcán, három gyerek játék közben  gránátot talált, és addig játszottak vele,  amig az felrobbant, és szétszagatta a gyerekeket. Az ilyen történetek elmesélése után mindig nagy csend támadt  mert  jó ideig, senki sem tudott megszólalni, némelyeknek könny gyült a szemébe, mások zsebkendőt vettek elő, szemüket orrukat törölték, és közben sóhajtoztak:

 --Vajon hol esett el az én gyermekem , a testvérem , a férjem? Biztos valahol  messze idegenben, tömegsirba hajigálva, ahol a kutya sem néz a  hantokra és senki sem tesz  egy szál virágot, a jeltelen sirokra. Ezekről az eseményekről eszembe jut  apám hazatérésének története , amit volt szerencsém hallani --bár még kisgyerek voltam --és ami megmaradt emlékezetemben.