Egy kicsit üres lett a szivem --nem tagadom-- mióta  Marianna kiköltözött belöle, de vigasztalt az a tudat, hogy napközben a hőmérő higanyszála meghaladta az öt fokot, barátságosabbak lettek a szelek, és magasabb  pontokról  látni lehetett a tengert. Megközeliteni csak inkognitóban lehetett, azt is majd csak később. Szigoruan ránkparancsoltak, és kötelezvényt irattak alá velünk , hogy semilyen körülmény között nem  megyünk a tenger közelébe. Ezt , januárban, februárban, betartani ,bagatell volt, ám márciusban , amikor a füzfa  barka viritott, vagy áprilisban, amikor a fű  soha nem látott zöldet mutatott, számomra már betarthatatlan.

                 Mi, eredetileg a tengerpartot mentünk épiteni, az azóta már fürdővárossá cseperedett hely , akkor még a tengertől ellopott terület volt, csak számokkal jelölték  a leendő város  körvonalait. Csapatunkat erre a munkaterületre osztották be. Nekem  az jutott osztályrészül -- többek között--, hogy ezekre a munkapontokra  eljutassam az ebédet. mert a munka idő  tizenkét óra volt. Ilyenkor, alkalmam volt megbámulni a tenger vizét, belemártani kezem , megmosni arcomat, hasonlitgatni  a kubikgödörhöz, a Szamoshoz.

                   Nagysága , végtelensége  lenyügözött, csendessége a nyugodt hatalmat sugallta amikor láttam , hogy a közelben óriásnak tünő hajókat , milyen könnyedséggel hordja hátan , hogyan simogatja, babusgatja azt. De nem igy,amikor viharos, amikor hat - nyolcméteres hullámok húznak függönyt a nap elé, amikor az elemi erő félelmet súlykol a bármely bátor, de a tengert kevéssé ismerő ember szívébe. Amikor az óriási hajókat úgy dobálja mint őszi szél a parányi falevelet, amikor  félelmetes morajlása , megmozgatja az ember talpa alatt a földet.Ilyenkor, olyan picinek , olyan elesettnek éreztem magam mint egy  moszat, mint egy sejt  ami ki van téve minden veszélynek.

                    Ahogy telt az idő, a nap egyre magasabbra kuszott égi pályáján, és a hőmérséklet is  egyre barátságosabb lett, bár a szél állandoan fujt , hol a tenger felől , hol meg annak irányába. Azt hiszem nem  tudta mit akar. Néha még egy  hózápor emlékeztetett a télre de ,  ezt hamar záporeső váltotta fel és lassan visszavonulni kényszeredett a tél, a hideg , legalábbis nappal.

                     Délben félmeztelenül raktuk kifelé a  a kavicsot az ötven tonnás vagonokból, ami elengedhetetlen volt a grandiozus  épitkezéshez, de a vagonok éjjel-nappal érkeztek ennélfogva  éjszaka is dolgozni kellett éppen ugy mint nappal. Csak a körülmények voltak mások. Éppen úgy dolgoztunk mint a civilek, csak a ruhánk  árulta el , hogy katonák vagyunk , hogy tűzérek is , azt meg semmi. Fegyver helyett lapát , ásó kapa  nagyharang . Bocsánat nagyharang nem volt, mert isten házára , templomra itt nem volt szükség, csak toronyházra, üzletházra . szállodára és egyéb kirakat jellegű  épületekre. Egy ötven tonnás vasuti kocsit  négy embernek kellett  tizenkét óra alatt kipakolnia, ami normális körülmények között nem is lett volna sok .  De a  normális körülmények , hiányoztak , ugyanis a  vagonokba a kavics bele volt fagyva. Ilyenkor főszerepet kapott a csákány-- ami ide-oda  patogott, szikrázott csak éppen a kavicsba nem akart behatolni De hát arra való az ember esze , hogy a gondokat megoldja. Fát  hoztunk, tűzet raktunk a vagonokban a koromsötét éjszakában. Később mindenütt fellobbant a tüz  a néhányszáz méter hosszú vagonsorban. Messziről ugy nézett ki mint egy óriási tüzkigyó. Aztán engedni  kezdett a fagy , omladozni kezdett a kavics,     és lassan ürülni látszott a vagon. Az sem volt mellékes,hogy  melegedtünk mellette,  és a világitást is segitette a fénytelen éjszakába.Reggelre végeztünk a munkával, ami úgy lekötött bennünket , hogy egész éjszaka egymásra sem néztünk, mert  csak reggel mikor kivilágosodott vettük észre , hogy olyan kormosak vagyunk, mint az ördögfiókák ,akiket éppen most szalajtottak ki a pokolból. Csak szemünk fáradt fénye világitott ki ördögarcunkból.