Leheveredek az egyetlen butordarabra, ami  nem volt egyéb mint egy kiszuperált katonamatrac.Bár ennek felismerése is némi gondot okozott ,mert már rég túl volt azon amikor még annak lehetett nevezni. Jobb hiján elmélkedni kezdtem , hogy mivel  is  fogom tölteni az éjszakát--alvást  hosszú távon nehezen tudtam elképzelni--igy egyedül berekesztve , és minden jóból kirekesztve, olyanokból mint szabadság,, táplálkozás,, tisztálkodás, és egyéb adottságai  a civilizációnak. Szökésre úgyan nem gondoltam , de bevallom a magam kiszabaditása megfordult a fejembe.Megszólalt az István templom harangja, ez arra sarkallt , hogy  sorba vegyem lehetőségeimet, elrendezzem gondolataimat, ami egyetlen esély , hogy az elkövetkezőkben helyesen cselekedjek.

              Eszembe is jutott kolozsvári szaktársam mindenre kiterjedő útmutatása . A zárka ajtaja  fémrámába fogott deszka. A legalsó deszka húszonkét centi széles , és négy csavarral van odafogva. A csavaranyák belül vannak és könnyen lazithatók, gyakorlatilag akkor jösz ki amikor akarsz! Kint sorstársaim az étkezdéből tódulnak  kifelé, szétszóródnak minden  irányba az esti névsorolvasásig. A gyülekezőn , mikor a nevemet olvassák ,őrnagyom válaszol: zárkában! Leülök a matrac szélére, és érzékelem , ahogy az alkony átsétál az estébe, hogyan csedesedik el a világ, és hogyan hunynak ki a fények társaim alvó vagonjaiban. A falu felől kutyaugatás hallatszik , de az is egyre kevesebb, és mire  elcsendesedik minden, egyedül a Zazar patak egyhangú csörgedezése jelzi ,hogy az élet nem áll meg. Ez nyugtatólag hat rám. Gondolataimat a habjaira bizom, hadd vigyék  el egész Szatmárnémetiig, vagy akár tovább , az országhatáron túlra.

              Milyen is ez az élet?---mennyire  viszonylagos, mennyire kiszámithatatlan, mennyire esetleges , és mennyire esendők vagyunk benne , mi emberek. Hisz röviddel ezelött, még éreztem a szabadságot az életet a szerelmet, a munka örömét. És ime, most mi vagyok?-- kalitkába zárt (jó)madár, sőt rosszabb mert a madár a kalitkából kitekinthet,  láthatja a fényt , de nekem ez sem adatik meg , mert a villanykapcsoló a zárka- vagon külső falára van szerelve. Éhséget érzek, szomjúságot, elesettséget, eluralkodik rajtam valami szomorúság, és vádolom magam minden bünömért. Keserűségemben arra gondolok, hogy kiszabaditom magam-- lesz ami lesz! Ekkor megszólal a másik énem , talán a jobbik. Miért mennél ki? Miért lázadozol?  Vagy azt hiszed , hogy az Isonzónál  vagy a Don-kanyrban kilehetett menni? Miért kell hanyatt esni egy kis megérdemelt büntetéstől? Apámra gondolok, és  gondolatban megkérdezem  tőle  : mit kell tennem? Tartsál ki , embereld meg magad, az elkövetett tetteidért vállald a felelősséget-- hallom apám  hangját hatvan éves  bölcsességével , hetven kilóméter távolságból. Bizonyára igaza van.Ezt teszem!

              Már nem fáj semmi , nem vagyok éhes, és szomjas sem. Este volt amikor  önmarcangoló gondolataim rám törtek és már halkszavú az éjszaka amikor némi megnyugvást nyerek. Ledőlök matracomra, de azonnal fel is pattanok  mert  valami eltévedt kiálló rugók épp a vesémet célozták meg. Csak nehezen találok egy  alkalmas poziciot , hogy álomra hajtsam fejem . De előtte elmondom esti imámat: Én Istenem , Jóistenem , becsukódik már a szemem...

              Valószinüleg elszenderedtem , mert egyszer arra ébredtem, hogy vagonzárkámban ég a villanyégő , és mind a húszonnégy voltjával "ontja" a fényt. Kint valaki a lakattal babrál, majd beszól-- jelentkezz az őrnagynál, aztán mehetsz vacsorázni , ha még maradt valami neked is. Szégyenlősen tisztelgek őrnagyomnak, és bűnbánó arcot vágok.

--Csináltál valamit?

--Jelentem, semmit.

--Akkor miért állitottak meg?

--Mert minden katonát megállitottak.

--Hogyan viselkedtél velük?

--Jelentem, tiszteletteljesen, minden kérdésükre  becsületesen  válaszoltam mert nem szoktam az elkövetett vétséget  hazugsággal tetézni.

-- Ők is ezt mondták, -- most eredj vacsorázni, és holnap  teljesen kész legyen az étkezde kivül is.  --Megértetted?  --Igenis!

-- Egyébként azért küldtelek a zárkába , mert vendégeim voltak a  vasutigazgatóságtól --éppen  most mentek el-- és meg kellett nekik mutatnom , hogy itt rend és fegyelem van. Máskülönben nagyon haragudtam rád , hogy olyan buta voltál ,  a városon keresztül jöttél  akkor amikor jöhettél volna végig a Zazar patján , ahol legfenneb a kutyák ugattak volna meg.

--Vedd az ujságjaidat! --- Szamár -- mondta még , de már mosolygott.