A felvonulás végeztével, messziről meglehetett ismerni a téglagyári munkásokat , nem csak a ruházatukról , hanem arról is hogy kissé pityókásan azt a nótát énekelték--amelyik akár a himnuszuk is lehetett volna-- Én a téglagyárban lakom  téglaporos a kalapom, onnan tudják , hogy ott lakom mert téglaporos a kalapom. Ami igaz is egy az egyben  mert mindannyian a téglagyár területén laktak, és nem csak a kalapjuk , hanem mindenük téglaporos volt. Ebben a téglagyárba a legnehezebb munka ,a  kiégett téglák kemencéből való kitalicskázása volt. Egy tégla súlya három kiló  , egy talicskára  hetven -nyolcvan darabot raktak, innen könnyü kiszámolni , hogy közel két és fél mázsát kellett kitalicskázni annak az összesen négy embernek ,aki képes volt erre ,aki birta.  Néhány  év után sorra otthagyták , mert lábaik, kezeik úgy elhasználódtak , mintha száz évet dolgoztak volna  vele. Lehet , hogy ez a történet nem izgalmas, nem érdekfeszitő, nem érdekes, én csak azért irtam meg, mert életem folyamán sok mindenről olvastam, ötlábu juhról, kétfejü bornyúról, majomszülte gyerekről-- de kubikosról még soha.

            Elkalandozásomnak  csak az lehet az oka , hogy még nem találták fel azt a számitógépet, amelyik képes lenne az ember  emlékeit  időrendi sorba rakni. Mondjuk, ha nem tudja  időrendi sorrendbe rakni, akkor állitson fel valami fontossági sorrendet. Ez sem jó mert a kubikosok biztos kimaradnának. Valószinű, hogy befuccsolna a számitógép, mert ő nem tudhataja , hogy nekem mi a fontos, mint ahogy én sem tudom , másnak mi az. Csak sejtem , hogy ebben az  emberközpontú világban, mégis csak legfontosabb az ember, még akkor is , ha ezt a megtisztelő cimet nem minden ember érdemli  meg.

             Szóval ott tartottunk, hogy kivonultunk az épitőtelepre, néhány százan, hogy új lakásokat épitsünk azok számára  akiknek nem volt, vagy oda veszett a háza, lakása, árvízkor. Akik bent a gyárba főnökök voltak, azok idekint is főnökként viselkedtek, pedig arról volt szó, hogy azok kapnak lakást legelőbb, akik a legtöbb munka órával (nem munkával) járulnak hozzá az épitkezéshez. Máris meg volt a kiskapu, mert főnökék azonnal megtalálták ennek a lehetőségét, hogy minél több minkaórát harácsoljanak össze.Ennek egyik formája az volt, hogy elhozták hat-hét éves csemetéiket és azoknak is irták az órákat, hogy dolgoznak . A valóság meg az, hogy  egész nap vigyáztak rájuk , hogy ne menjenek a kubikgödörbe, igy ők se sokat dolgoztak-- mert azt senki nem feltételezte róluk , hogy alapot ásnak. A jobb érzésű gyerekeket fellehetett használni , például viz hordásra, a nagyobbacskákat meg pálinka hordásra. Ez utóbbi foglalkozás  nagyon népszerű lett,-- mert  nagy volt a fogyasztás a felnőttek körében. De volt aki  biztositotta magát  idejében , igy már reggel magával hozta a "munkaserkentőt."

               Reggel hétkor, a raktárban lévő pár csizmába már nem fért több, negyed, fél  meg literes pálinkás üveg. Persze , még nem tudjuk , hogy mit keresett a szerszámos raktárban a csizma. Elmondom , mert még nem mondtam el. Egy ilyen épitkezéshez nem csak szakember, napszámos(ezek voltunk mi), épitésvezető , hanem katonai parancsnok is kell. Ezt egy kapitány elvtárs személyesitette meg. A kapitány elvtársnak éppen úgy  mint más embernek  egy pár lába volt, de két pár csizmája, egy bőr , és egy gumicsizma. Na  kérem, egyszerre csak egy pár csizma volt a lábán, a másikat, a szükös időkre való tekintettel egyszerüen kineveztük bárszekrénynek-- elvégre bárcsizmának nem nevezhettük.A kapitány elvtárs a közös munkában nem vett részt , de a közös ivászatokban - igen.Reggelente ,  furcsáltuk egy kicsit a szagát , de csak az  első üveg kibontásáig, mert utána  már a környéket belengte a  a pálinka mindent elboritó "illata"

              Ez időtájt óriási előre lépést tettem a szeszfogyasztás terén, úgy annyira , hogyha rendeztek volna  ívászati versenyt, biztos beneveztem volna , még akkor is , hogy tudtam, vannak nálam sokkal  jobbak. Csak délig ittunk, mert déltájban akkorra volt a hőség, hogy attól féltünk  kipukkan az agyunk. Estig dolgoztunk, szinte kijózanodtunk a munkától, úgyhogy hazafelé menet , még szárazra ittunk néhány kocsmát. Megjegyzem , nem csak mi voltunk  így ráhangolódva az italra , ez akkor egy kicsit kór,vagy kortünet volt, és nem is számitott főbenjáró bünnek, csak egy kicsit sokba került, és szégyenletes volt, de csak másnap reggelig , az első pohárig.

             Ettől függetlenül ,előbb mélyültek az alapoknak szánt árkok, majd lassan megteltek betonnal, hogy kijöhessünk a felszinre., és emelkedjenek,az épületek a sok hajléktalan boldogulására, örömére. És ez igy ment egész nyáron, azzal a néhány nap kivételével, amelyik a május  tizennegyedikei napra, pontosan egy honappal bekövetkezett, azaz junius közepéig, amikor megint megvadult a Szamos, és újra támadt.

              Ekkor átvoltunk csoportositva a töltés azon szakaszára ahol  korábban átszakadt a gát. Hazudnék ha azt mondanám , hogy nem volt bennünk egy kis félelem, mert ott töltöttük az egész éjszakát, de az biztos , hogy kevesebb sziverősitőt és lélekmelegitőt engedtünk meg magunknak.