De a nyomorúságnak is vannak  haszonélvezői, és voltak akkor is. A stabilan maradt néhány ház tetejéről sok mindent lehetett látni. Például olyanokat, hogy egyesek, honnan, honnan nem, de  csónakra tettek szert , és mentés helyett a kárvallottak értéktárgyait  mentették saját céljaikra. Ezek voltak a legaljasabbak, de voltak gyüjtögető tipusuak is, akik beérték azzal , hogy a  még álló házuk padlására beengedték a vizben úszkáló malacot vagy süldőt, amit aztán soha nem adtak vissza még akkor sem , ha pontosan tudták  ki a tulajdonosa. A slágerszerzemény  az aragázpalack volt,  ami szépen alig láthatóan úszott a vízben, és egy kapával , gereblyével könnyen  belehetett tériteni  a magánterületre.

           De volt Isteni igazságszogáltatás is , mert ezek a gyüjtögetők nem érték be  kevéssel, hanem  mindent, ami úszott a vízen, azt magukénak akarták tudni, és gátlás nélkül raktározták padlásaikon a vizből mentett bútordarabokat is.  Kapzsiságuknak az lett a vége , hogy  házuk akkor omlott össze amikor a legkevésbé számitottak rá, amikor már elvonul az ár. Az itt élő emberek  vizsgáztak  ezekben a  napokban emberségből , de embertelenségből is.

           A Szamos  visszavonúlt a medrébe, és egy hét mulva  olyan szeliden folydogált, hogy az ember nem is hitte , hogy alig pár nappal korábban  mekkora pusztitást, mennyi szomoruságot, tragédiát okozott. De az élet nem állt meg, az emberek azonnal felfogták, hogy cselekedni kell  és újjáépiteni azt ami volt.

           Engem , néhány száz társammal kihelyeztek egy üres területre , egy téglagyár közelébe, éppen oda ahova  gyerekkori emlékeim kötöttek-- amit azonnal el is neveztek a "szolidaritás épitőtelepének". Szinte otthon éreztem magam, mert zsenge gyermekoromban itt hódoltam alakuló  horgászszenvedélyemnek., akkor amikor még anyám fehércérnájára kötöttük  a  meggörbitett gombostűt, és a kocsmák elől szedtük össze a parafadugót  uszónak ,amit akkor pedzőnek neveztünk. A horgászbotot mogyoróvessző helyetesitette -- a közeli erdőből -- de ha nem volt megtette a két-három méterre megnövő nád is. És még halat is fogtunk.

           De most nem ezért voltunk itt, hanem egészen másért, hogy lakásokat épitsünk. Mindezek ellenére , nekem rögtön beugrott valami -- nyitva felejtett emléktárolóm ablakán,-- és pedig az , hogy hogyan néztek ki a téglagyári munkások  az ötvenes évek elején. Először a kubikusokat emliteném, akik szintén a kollektiv elől menekültek, vagy nincstelen falusi emberek voltak, és legfőbb  jellemzőik az volt -- ízmaikon kivül--hogy egytől-egyig barnára voltak sülve. Volt néhány köztük akik télen is barnák voltak. Emberpróbáló munka volt, nem mindenki birta, de aki birta. az szerette is.

          A kibányászott agyagot kis, lóvontatta csillékbe rakták és azok szállitották egészen a felvonóig, onnan gépi erővel vontatták tovább. A lovakat a csillék előtt fiatalemberek hajtották, ami szintén ügyessget igényelt , mert ha véletlenül a csille leszaladt , a nem egészen  tökéletes sinpályáról --telivel-- azt borzasztó nehéz volt visszatériteni a sinre.Az éppen kitermelendő helyre összesen egy pár sín vezetett , amelyiken üresen is telivel is közlekedtek a csillék, féluton volt egy "kítérő", ahol bevárták egymást  a csillék, és ezalatt az idő alatt pihenhettek a kubikusok. Persze nem fogom elmesélni az egész technologiát( nem mintha nem ismerném)mert tulajdonképpen nem is ezt akartam elmesélni, hanem azt , hogy akkoriban nem csak május elsejét ünnepeltük, meg augusztus huszonhármat, hanem november hetedikét is. A november hetedikét csak a fiatalabbak kedvéért emlitem. Ekkortájt a felvonulás kötelező volt, szép űnneplő ruhában De itt volt a probléma , mert ezeknek a téglagyári munkásoknak  nem volt ünneplő ruhájuk. Ez nem is volt olyan nagy szégyen--sőt egyáltalán nem -- hét-nyolc évvel a háború befejezése után. De nagy barátunk a Szovjetunió, ötlettel szolgált, s szovjet mintára  a gyár összes dolgozójanak pufajkát osztott szét a vezetőség, hogy felvonulás után , visszavegye a munkásoktól. De a felvonulás után a munkások nem voltak hajlandoak visszaadni a pufajkát, azon  a cimen , hogy jön a tél és fáznak. Így a téglagyári dolgozók, a következő május elsejéig pufajkában jártak, mert majus elsejére  új , kék munkaruhákat kaptak (ami a felvonuló öltözet szerepét is betöltötte) amivel kihuzták augusztus huszonharmadikáig, esetleg november hétig.