A kinzókamra fölé érünk, az  ídegenvezető megmutatja a hegyes lándzsákat,amelyek hegyükkel meredeznek az égnek, és amelyeken sok ezer ember lelte halálát a várbéli harcokban. A másik oldalt , a kinzókamra szomszédságában  egy tágas helyiség-- kiéheztetett vadállatok számára--amelyek arra voltak hivatottak , hogy  az oda bedobott ellenséggel azonnal végezzenek. Az ember  hátán futkároz a hideg, nem csak a szörnyűségek halattán, hanem az uralkodó hidegtől. Meg is kérdezem a vezetőtől , --itt mindig ilyen hideg van? Rutinból , kapásból válaszol: Ne csodálkozzon, hogy hideg van , mert fütés legutóbb ezernyolcszáz harmincötben volt , amikor leégett az egyik bástya torony. Kolozsvári barátom még hozzáteszi: és azóta eszi az idő, rombolja a természet, és füstöli a kohászati kombinát, anélkül , hogy valakinek  eszébe jutna, hogy illene erdeti állapotába visszaállitani, kijavitani, felujitani ezt a nagy időket megért , sokat látott és hallott várat Az idegen vezető megnyugtat, hogy hosszúlejáratu terveikben szerepel a vár eredeti formájába való visszaállitása. Elhiszem! Azóta nem jártam arra, nem tudom  mi valósult meg  a tervből. Ahogy távolodtunk a  vártól, még számtalanszor visszafordultunk, hogy megcsodáljuk  ezt az épületet, ahol több mint ötszáz évvel  ezelőtt élt és uralkodott háza népéval a törökverő, igazságos  Mátyás király. Egyuttal azt is megállapitottuk, hogy manapság az igazság is Mátyás sorsára jutott. Meghalt!

            A következő napon, amikor reggel kiértünk  a munkahelyre , közölték velünk, hogy egyetlen vagont kell még megrakjunk salakkal,  ez az utólsó katonai hadmüveletünk, és utána jelentkezhetünk civil ruhánkért,és elbocsátó levelünkért. Talán gyorsitott felvételen lehet  látni olyan mozgást olyan animációt, mint ahogy mi siettünk megpakolni az utólsó vagonunkat salakkal, és ugyanakkor állitom, hogy vagon még ugy  nem volt megpakolva , mint ez a mostani. Csordulásig megtelt, mint az én "poharam " a katonasággal. Kiséret nélkül szabadon mehettünk volna befelé a kaszárnyába , de előbb megkerestük  Illés urat, akivel váltottunk néhány  szót.Kezet ráztunk , és megigértük , hogy nem megyünk kohásznak. Ehhez ő csak annyit tett hozzá, hogy : inkább tanuljatok, vagy sakkozatok-- igaz mindkettőhöz fej kell, de ti még fiatalok vagytok, és a jövőt  most fiatalon kell megalapozni, nektek talán még az is megadatik, hogy változtatni tudtok ezen a világon: Na  gyertek, erre iszunk egy sört , és elvitt bennünket egy kis kocsmába.

            A szabadság szelleme már kiszabadult a palackból, ezért a kaszárnyába érve már teljes hangerővel orditottuk:Szabadulás! Senki nem szólt ránk, senki sem dorgált, mert ennek az örömorditásnak, üdvrivalgásnak óriási hagyományai vannak, amit senki valamirevaló katona nem mulaszt el kifejezni leszerelésekor. Leadtuk katonai cuccainkat, és beöltöztünk civilbe. Én ezek után  civilként is viselkedtem. Civilek voltak gondolataim, civil módjára csapongtak , térben és időben, hegyeken , völgyeken keresztül. Magamra néztem : civil ruha, civil élet, civil kurázsi. Hát ez vár rám! Ez fogja meghatározni további sorsomat.

            A többiek is elkészültek, még néhány jópajtástól elköszöntünk, könnyü katonaságot kivánva, és elindultunk az állomás felé, anélkül , hogy egymáshoz igazitottuk volna lépteinket. Hosszú idő óta ezek voltak az első civil  lépéseink.

             Az állomáson érvényesitettük jegyeinket , és ki--ki a maga módján várta  azt a percet amelyikben elindul a vonat, hogy elszakitson minden szálat, ami a katonasághoz, ami kötöttségekhez , ami a parancsokhoz kötött. Hát mégis van vége , mégis van szabadulas, ez sincs gumiból , hogy  a végteleségig nyulhasson.

            Szótlanul ültünk  fülkénkben, csak ritkán szóltunk egymáshoz, akkor is egy-egy velünk megesett marhaságot idéztünk fel, ami már alig tünt érdekesnek.

            A vonat nyelte a kilómétereket, és ahogy közeledtünk Erdély belsejébe , ugy jelentek meg az ismerős dombok , aminek nevét nem tudtam , , de tudtam , hogy láttam már , tudtam , hogy a domb mögött  patak , folyó fog kanyarogni, ami a vizét a Szamosba viszi-- az én Szamosomba-- ami alig háromszáz méterre  folyik lakásunktól, ahol gyermekkorom, ífjukorom jelentős részét éltem, ahol minden kanyar , minden porond , a parti fűzfák némelyike velem egykorú, és ahogy az öregebbjét vizbe mossa a Szamos, az elszakitott gyökerek tavasszal  ujra kihajtanak, ujranőnek, teszik a dolgukat, biztositják az utánpótlás árnyat a horgásznak, buvóhelyet, a gyerekeknek , szerelmespároknak.