Amikor elindultak az volt a parancs, hogy diszlövéseket adnak le a temetés alkalmával, amire nem kerülhetett sor , mert ez a fiú egész közel lakott a  szovjet határhoz, és a helyi parancsnokság megtiltotta a  lövések leadását. Jó oka volt rá, hiszen még  el sem csitult a csehszlovákiai  invázió,  ennélfogva az esetleges eldördülő lövések , beláthatatlan következménnyekkel járhattak volna. A kisérő katonák -- hazaérkezésük után  mélyen hallgattak. Jónéhány nap kellett elteljen , hogy szavukat vegyük a  temetés  folyamatáról. A szülők  és a testvérek arcán, a bánat mellett , ott lehetett látni , érezni  az elfojtott düh, a tanácstalanság, de az elszántság jeleit is. De reklamálni senki nem mert !

            Néhány nappal a temetés után az őrnagy elmesélte , hogy  ő értesitette a családot  a fiúk halálhiréről, és húszonötéves katonai pályáján ,még sohasem került ilyen helyzetbe, és ez őt nagyon megviselte.Azt hiszem , hogy őszinte volt az őrnagy , mert kérte azonnali áthelyezését, ami  rövid időn belül meg is történt, a legnagyobb őszinte sajnálatomra. Mielőtt elment még egyszer magához parancsolt, és néhány keresetlen szóval elbucsúzott tőlem, miközben  felhivta  figyelmemet arra , hogy utódja, egy valódi vadember, és jó lesz ha leállitom magam minden tekintetben, mert az uj  parancsnok, nem türi a legkisebb fegyelmezettlenséget sem. Végül kezet rázott velem , és elbocsájtott - soha többé nem láttam. Amikor elmentem , és magamra maradtam , csak annyit mondtam :Isten önnel  őrnagy úr, Isten veled , dolce vitá. Ez utóbbi magamnak szólt, és az eddigi pályafutásomnak, mert ahogy utána számoltam , még legalább hat hónap katonaság áll előttem , és hat hónap nagy idő ebben a korban , pláne a hadsregben.

            Aztán megérkezett az új parancsnok, egy szurós szemű és bajuszú kapitány személyében. Ha őrnagyom , nem  hivta volna fel figyelmemet  jellemére ,akkor is  félelmetes lett vona , de igy ,hogy előre ismertem , egyszerüen inamba szállt a bátorságom. Első este a létszámellenőrzésnél rövid beszédet mondott, kifejtette véleményét és elvárását a katonai fegyelemre, éberségre , és becsületességre vonatkozóan. Továbbá ecsetelte pályafutásának főbb állomásait,amelyeken szép eredményeket ért el altisztjeivel és közkatonáival. Ismerős volt a szöveg , sok ilyet olvastam a katona ujságból, úgyhogy nem is nagyon figyeltem oda , egészen addig amig meg nem kérdezte : Ki  ismeri Nagybányát? --Ekkor jelentkeztem , mert valóban ismertem  a várost. Rajtam kivul , még öten jelentkeztek Egy nagyváradi mozdonyvezető,egy ploiesti  srác, egy bukaresti cigányfiu, egy besztercei német, és egy máramarosszigeti ukrán legény. Persze ezt csak utólag vettem észre , hogy egy nemzetközi csapat állt össze, teljesen véletlenül. Az uj kapitány magához parancsolt bennünket , és elmondta , hogy táborunk udvara , nagyon kihalt, és illene valami virággal  disziteni. Megakartam neki emliteni , hogy táborunk udvara , csupa kő és  kavics , amin valószinü , hogy a zuzmón kivül semmi sem marad meg, és hogy teljesen fölöslegesnek mutatkozik  ez az akció, de belém folytotta a szót:  a román katona nem kommentálja a parancsot , hanem véghez viszi. Ebböl bizonyságot nyertem , hogy volt  őrnagyom tökéletesen ismerte kollégáját, és a legmegfelelőbben  jellemezte. A kapitány folytatta: Kimentek a városba, és ahol palántát, virágot, disznövényt láttok , kiszeditek és szépen behozzátok , amivel majd feldiszitjük táborunk udvarát.  -- De arra nagyon vigyázzatok , hogy nehogy megfogjanak benneteket! Elég hamar ellentmondásba keveredett  önmagával, anélkül , hogy észrevette volna -- morfondiroztam magambam-- mert még nem telt el öt perc azóta  amikor még a becsületről értekezett. Rájöttem , hogy erkölcsi normáink , messze nem fedik egymást. Szólni már nem szóltam, teljesen fölösleges tartottam, a hozzászólást. Kint, a városban kiderült, hogy , hogy csak a mozdonyvezető és én ismerjük a várost , a másik négy srác csak egy kis kiruccanásra vágyott.

            Na, mondom ,menjünk a Ligetbe, mert az odavezető út tele van mindenféle disznövénnyel , rózsával , meg egyebekkel, és ott igazán gyerekjáték szedegetni belőlük. Kora este volt még, elég nagy volt a forgalom --a sétány padjain összegabalyodott szerelmespároknak sem volt sürgős a hazamenetel. Hogy ne unatkozzunk , beültünk  a Liget vendéglőjének teraszára. Megkínáltuk magunkat egy korsó sörrel , miközben elbeszélgettünk. Mozdonyvezető barátom  körbetekintett és arra a megállapitásra jutott , hogy neki , termeténél fogva, legalább még egy sört kell innia, mert legalább kétszer akkora mint, példáúl  én. Egész közel járt az igazsághoz!

            Amikor  csökkent a forgalom, eltüntek a párok, mi is elkezdtük virág vadászatunkat, és olyan öt-tiz méterenként ritkitani kezdtük a disznövényeket , függetelnül attól , hogy ismertük-e vagy sem , legalább a nevét . A rózsa iránti szeretetünk, abban nyilvánult meg , hogy abból szedtünk a legtöbbet., de nem fukarkodtunk az egyéb szép virágok begyüjtésével sem. Mikor elégségesnek itéltük meg a zsákmányt--meg a sötétséget-- elindultunk a Zazar partján visszafelé szálláshelyünkre.

            Egy utca sarkán, egy villanylámpa alatt egy kis  őrmester pattant elénk , és igazoltatni akart bennünket. Mi öten futásnak eredtünk--szégyen a futás, de hasznos --alapon. Nem igy  mozdonyvezető barátunk, aki beszélgetésbe elegyedett az őrmesterrel. Mi távolról , a sötétből figyeltük a fejleményeket-- mindent láttunk , anélkül , hogy bennünket bárki is látott volna. Egyszer  arra lettünk figyelmesek, hogy barátunk  és az őrmester bemennek  az őrbódéba, de alig mennek be , máris repül valaki kifelé. Nem a kollégánk volt, hanem az őrmester, és utána rögtön megjelenik a barátunk, és int , hogy most aztán futás , mert megakarta tanitani az őrmestert repülni, de még nem megy neki , igy lezuhant. És ennek komoly következményei  lehetnek. Mondanom sem kell , hogy rekord idő alatt értünk a vagontáborba teljes létszámban, disznövénnyel, rózsával.