Cipők kopogása

   Hajnali négy után nem sokkal hagytam abba az írást. Különösebben nem voltam fáradt, egész bensőmben zakatolt egy tétova érzés, talán éppen a gondolatok kavarogtak a fejemben, mint pajkos szellemek a palackban, mindenesetre nem tudtam lehunyni a szememet. Feküdtem az ágyon, a pontosan felettem lévő nagyablakon beszűrődött az utca szemközti oldalán álló lámpa fénye, ennek a fénynek csorgását néztem az ágyam előtti szőnyegen. Jó sokáig nézhettem, talán fél órát is eltartott ez a foglalatosság, az álom csak nem jött.

   Közel húsz órája voltam már talpon, a kertben kikapáltam az átkozott gazokat, meglocsoltam a virágokat, még a kis kerítést is megjavítottam az ólak mellett, hogy a baromfik ne tudjanak kijönni udvarukból. Egy körül aztán megebédeltem: könnyű kis levest ettem, aztán egy jó darab kolbászt vágtam magamnak, két szelet kenyérrel megettem, némi hagymát vágva hozzá. Ebéd után talán húsz percet aludtam, arra riadtam fel, hogy a pipám koppant a tornác fekete-fehér kövezetén, majd egy perc múlva a feleségem lépett hozzám, és mondta, hogy két óra van.

   Kettőkor mindig a dolgozószobába vonulok, általában, hogy írjak, vagy legalábbis úgy tegyek, mintha írnék, valamikor csak a jegyzeteimet rendezgetem. Gyorsan meg kell erőszakolnom magam, nehogy irodalmi értekezésekbe bocsátkozzam. Szívesen elregélek az írásról napestig, aztán a történetből nem marad semmi, pedig éppen azért telepedtem le íróasztalomhoz, hogy valami értelmes szöveget alkossak.

   Kettőkor bevonultam a dolgozószobámba, és gépeltem vagy három órán keresztül. Hiába volt odakünn kellemes meleg, a napok óta fújó szél végre elvonult más tájak felé, kissé konok módon maradtam az én kis birodalmamban, és írtam. Ötkor aztán felkeltem, megmozgattam a végtagjaimat; most már, hogy nem vagyok éppen fiatal, olykor egészen elzsibbadnak a lábaim a sok üléstől, és néha könyökben is érzek görcsöket. Jártam egyet a kertben, néztem a délutáni napfényben fürdő ágyásokat; a paradicsom már egészen nagyra nőtt, megjelentek rajta a zöldségek.

   A feleségemet kerestem a tekintetemmel, ő aztán nem bír megmaradni a házban, neki folyton kell a mozgás, ezért kerestem a hatalmas kertben, de sehol nem találtam. Azt tudom, hogy pipára gyújtottam. Hanyagul pöfékelve támasztottam a baromfiudvar kerítését, figyeltem a tyúkok járását, örökös csipegetését; két kakasunk peckesen fel-alá járkált a háremben; mindig is csodáltam ezt az idillikus képet, ezek a jószágok aztán nem idegeskedtek egy percet sem.

   A pincébe is lementem, hogy igyak egy pohár bort; kettő lett belőle. Álmos lustaság vett erőt rajtam, megint leheveredtem volna a tornácra, de aztán csak visszatértem az öreg íróasztalomhoz, amely régi alkotmánynál már legalább húsz éve írok. Gépeltem megint, jó órán keresztül hömpölyögtek a soraim, egészen csodálkoztam is: fáradhatatlanul törtek elő belőlem a gondolatok, és olyan mondatokat sikerült legépelnem, hogy magam is meglepődtem. Első kritikusom: a feleségem, talán elégedett lesz velem, talán sikerül elnyernem dicséretét, így gondolkodtam, mikor megálltam, hogy elolvassam, amit írtam.

   Már esteledett, lámpát kellett gyújtanom, amikor áttértem a jegyzeteimre. A tavalyi év válsága után megint egész regényötletek kalimpálnak a fejemben, mint pajkos manók, nem hagynak nyugodni; most is, vagy öt regényt őrzök a jegyzetfüzetemben. Meg kell vallanom, utálok kézzel írni, a jegyzeteimet mégis mindig kézzel írom, függetlenül attól, hogy hamar elzsibbadnak az ujjaim. Ezzel is elszórakoztam vagy két órát.

   - Mit ennél vacsorára? – kérdezte a feleségem az ajtóban állva.

   Észre sem vettem, hogy kinyílt az ajtó, munka közben képes vagyok teljesen elmerülni a szöveg világában. Ez a drága jó asszony azonban figyel rám, mert sosem ragad ki erőszakosan, nem kiált rám, csak halk hangon megkérdezi, hogy mit ennék.

   - Egy kis teát kérek…

   - Ennyi?

   Feleségem hanghordozásából kihallottam rosszallását. Különösebben nem foglalkoztam vele, áthúztam egy gondolatot a füzetben, és mellé írtam egy másik gondolatot. Nem volt étvágyam, egész este nem is ettem.

   Mostanában újfent visszatértem a francia írókhoz. Ifjú koromban, mikor még kezdtem az egész írói pályát, akkor olvastam rengeteg francia regényt, különösen Hugo-t és Balzacot szerettem nagyon, mostanában visszatértem hozzájuk, mint régi barátokhoz, akiktől messzire sodort az élet. Kilenc után nem sokkal áttelepedtem kényelmes fotelomba. Mauriac Viperafészkét csaptam fel a könyvjelző által megjelölt helyen, de alig olvastam el két-három oldalt, hiányérzetem támadt. Kerestem-kutattam, körbejártattam tekintetemet a szobában, semmi eredmény. Aztán rájöttem: hiányzik a számból a pipa, és a bögre tea a mellettem lévő kisasztalról.

   Kimentem a konyhába, ahol a feleségem éppen a fűszerekkel bajlódott, szokása szerint rendezgette a finom illatú fűszereit. Hátulról megcsókoltam a fejét, amelyet annyira szerettem, hajának illatát harminc év alatt sem untam meg. Szó nélkül töltöttem magamnak egy bögre teát, majd visszatértem a szobámba, megtömtem a pipámat, és kedélyesen, gyenge mosollyal folytattam az olvasást.

   Ekkor észre kellett volna vennem, hogy valami nem stimmel. Az olvasástól minden ember gyermeke elálmosodik, legalábbis elnehezül kissé a feje, én viszont egyre fittebb lettem, Mauriac felébresztett. Próbaképpen néhány percre behunytam a szemem, számoltam magamban szavakat, gondolatban összegyűjtöttem annyi b betűvel kezdődő szót, ahányat csak hirtelen össze tudtam szedni, semmi nem használt. Egyik pipát a másik után szívtam, ráérősen pöfékeltem, olvastam, ittam egy kortyot a teából.

   Az időnek nem szeretem egyes tulajdonságait. Amikor írok vagy olvasok, esetleg a kertben tevékenykedek, mindig repül az idő, amikor pedig a postára kell mennem, vagy a hivatalba, esetleg benézek a szerkesztőségbe, hogy a régi ismerősökkel találkozzam, hirtelen lelassul minden, mint egy rémálomban. A kisasztalon álló órára pillantva vettem észre, hogy elmúlt éjfél néhány perccel, úgyhogy visszatértem a regényemhez. Hajnali négyig mást sem csináltam, csak a jegyzeteket bújtam, aztán írtam, megint a jegyzetekhez nyúltam, újfent írtam, és ez így ment, hogy az éppen formálódó regényből valami legyen.

   Négy után nem sokkal abbahagytam az egészet. Úgy éreztem, kissé kimerültem, de mikor lefeküdtem, egyszerre visszatért belém az élet. Már leírtam, hogy zakatolt bennem egy tétova érzés, egyébként ezt a furcsa tétovaságot azóta éreztem, amióta a feleségem felkeltett kettőkor. Lomha járással a kisszobába mentem, nehogy felébresszem a feleségemet, inkább a kisszobába vonultam. Ez a helyiség az utcára néz, és amióta a gyerekek elköltöztek, nem is igen használjuk, néhanapján én alszom itt.

   Behunytam a szemem, de még véletlenül sem akart csukva maradni. Izgatták a szívemet leírt soraim, a fiatal főhősnő életének fordulatai kavarogtak a fejemben, egy-egy pillanatban magam előtt láttam meseszép alakját, és hirtelen a feleségemet láttam harminc évvel ezelőtti valójában. Újabban mindenféle meztelen nőket látok magam előtt, különösebben nem foglalkozom velük, mégis gyakran megjelennek, mintha előttem állnának.

   A padlószőnyeg világos négyzetét néztem, ahová a kinti fény hatolt. Hosszú perceken keresztül néztem a pontot, akkor lehunytam a szemem, de két perc múlva kinyílt magától. Sem álmos, sem fáradt nem voltam. Idővel aztán kikapcsoltam az agyam, abszolút nem gondoltam semmire, csak feküdtem, egy vékony pokrócot vetettem magamra. Szépen lassan világosodni kezdett… Akkor hallottam meg a kopogásokat…

   Cipők, méghozzá női cipők kopogtak az utca másik oldalán. Öt óra lehet, gondoltam magamban, biztosan valaki munkába igyekszik. Sikerült leküzdenem a vágyat, hogy megnézzem, kié lehet a kopogó cipőpár, mert ki akartam találni. Első lépcsőben megállapítottam, hogy nő lehet a cipő tulajdonosa. Nem tudom, ki hogy van vele, de az én gondolataimban csak a nőknek lehetnek ilyen kopogó cipői, a férficipők kopogása egészen más. Az utcában nagyjából mindenkit ismerek, a háromnegyedét biztosan. Melyik nő mehet hajnali ötkor dolgozni? Bosszúságom csupán az okozta, hogy nem emlékeztem, régen hallottam már a kopogást, vagy hirtelen kezdett el ritmizálni az a pár cipellő… Teljesen éberen gondolkodtam, mintha ez volna a legnagyobb problémám a világon, lekötötte minden figyelmemet.

   Idővel aztán arra jutottam, hogy nem a szembe szomszédok udvaráról lépett ki ez a nő, mert nem hirtelen kopogott bele az életembe, hanem távolabbról jöhetett, az utca végéből. Elképzeltem alakját, magasságát: nem lehetett túl magas, olyan százhatvan centi, talán hatvan kiló, esetleg hatvanöt. Kissé kapkodó léptei miről adtak hírt? Sietett, mintha kapkodta volna a lábait… Akkor, valószínűleg, ringtak a keblei a könnyű, vékony blúz alatt, hajának fodrai ritmikusan ugráltak a nyakánál… Az is el tudtam képzelni, hogy édeskés illatfelhő veszi körül, mivel indulás előtt néhány perccel, kecses mozdulattal végigpermetezte a nyakát kölnivel, amelyet a férje vett neki születésnapjára… Mindent el tudtam képzelni…

   Szőkésbarna hajú, itt-ott sötétebb árnyalatokkal, gondosan megkomponált frizurával. Nagyon picit husi a nő, éppen csak kívánatosan, erre gondoltam, mert egy gebe, nagyon vékony nő nem szép látvány, én pedig ehhez a kopogáshoz szép nőt képzeltem. Nagyok a mellei, talán túl nagyok is, minden bizonnyal ő lehetett a srácok kedvence a középiskolában. Ezen elmosolyodtam, hiszen minden férfi életében van legalább egy ilyen nő, akit valamikor megbámult az iskolaudvaron, mindenféle testi adottsága miatt…

   Most, hogy egész alakjában kibontakozott előttem, ruhájában, teljes pompában, elkezdtem lemezteleníteni. Bizonyára a derekán van néhány anyajegy, és a hátán, a jobb lapockájánál is kuszán elszórva. Feneke majdnem tökéletesen kerek, kicsit szabálytalan, a combja egy lehelettel vastagabb a kelleténél. A lába bizonyára teljesen sima, szinte a selyemmel határos a finomsága, a bőre meglehetősen fehér; kevés időt tölt napozással. Egyébként az egész teste nagyon fehér, és ebben a fehérségben élesen látszanak az anyajegyek sötétbarna pöttyei. Elölről nézve a hasa kissé megereszkedett, enyhe kis dudor a mellek alatt, alatta teljesen csupasz az intim régió. Köldöke mélysége izgatott engem jó egy percig, ebbéli gondolataimban az is szerepet játszhatott, hogy világ életemben mélyköldökű nőkkel háltam. Karjai kecsesek, a felsőkar egy árnyalatnyival vastagabb a kelleténél, viszont alkarja igen izmos, látszik rajta, hogy használja a kezeit, olykor cipekedni is szokott, és hogy nem fél a fizikai megerőltetéstől.

   Milyen lehet az arca?

   Ezen gondolkodtam, ha már a haját el tudtam képzelni, igazán nem okozhat gondot az arc felfedezése. Álla csapott, szerencsére nem kiugróan határozott, mint egy férfiáll, pofacsontja sem türemkedik ki, inkább pufók az arc, de csak olyan kellemesen, és amikor mosolyog, ráncok gyűrődnek a szája két oldalán. Orra kicsi, egyenes, vékony, orrlyukai kicsi kerek lyukacskák. Szemei távolülőek, némiképp ez az egyetlen zavaró az arcában: mintha nagyon távol lennének egymástól a szemek. Milyen színűek legyenek? Kék, zöldes barna, sötétbarna, fekete? Sötétszőke hajhoz dukálna a kék szem, de az túlságosan mélylélekre vallana, ez a nő azonban nem egy mélység… Inkább amolyan intellektuálisan érzelgős nő, úgyhogy leginkább a sötétbarna szem az ideális… Hogyan nézhet azokkal a szemekkel? Szemöldökei íve határozott, főleg a jobboldali szemöldök, láthatóan azt többször szokta felrántani… Képes csodálkozásában összehúzni a bal szemét, a jobbat pedig tágra nyitni, a szemöldöke olyankor felszalad a homloka közepére; szép látvány lehet…

   Így, ahogy elképzeltem, egy viaszarcot láttam magam előtt, és hosszú percekig kellett gondolkodnom, mire rájöttem, hogy a szája hiányzik még. Gondolkodtam, még mindig a szőnyeg fényes négyzetét néztem.

   Alsó ajka egy hangyányival vastagabb a felsőnél, ezáltal kijjebb áll, ezt főleg profilból lehet észrevenni. Feslő ajkának határozatlansága csak akkor nyer értelmet, amikor a kisasszony mosolyog, és mivel gyakran mosolyog, nagyon szép a szája. Fogai fehérek, oldalt kicsit sárgásak, nem túl szabályos a két fogsor. Nyelve csak amolyan kis rózsaszín folt, gyakran látni, mert amikor erősen gondolkodik, egy picit kidugja.

   Arcának egésze bájos, határozott, szemöldökének vonalai némiképp férfias vonások, viszont hosszú szempillái kacér nőiességről regélnek. Elképzelem, amit nevet ez az arc, a felsőajak egészen felhúzódik, így láthatóvá válik a teljes felső fogsor. Elképzelem sírás közben is, olyankor nagyon eltorzul, különösen a szája, legörbülő torzságában rémítő a kép, gyorsan abban is hagyom, mert nem bírom a síró nők látványát.

   Hogyan csókolhat ez a nő? Szeretkezés közben behunyja a szemét, és halkan piheg, vagy inkább hangosakat sikkant? Vajon kielégíti a férjét orálisan, vagy csak elfekszik, széttárja a lábát, és hagyja, hogy minden úgy történjen, ahogy a másik jónak látja?

   Kérdések egész özöne zúdult rám. Különösképpen nem görcsöltem az elképzelt nővel kapcsolatban, szépen lassan hagytam, hogy folyjanak a gondolatok. Arra gondoltam, hogy fényes máz keletkezik a testén, amikor felhevül a csókoktól, érintésektől; szinte lángol az egész nő, és a szenvedély szétfeszíti mellkasát. Inkább hangosnak képzelem, olyan nőnek gondolnám, aki nem rejtegeti, hogy élvezi a férfi behatolását, mozgását. Néha nagyon halkan súg valamit a másik fülébe, olykor obszcén szavakat is, azonban ez a nő semmilyen formában nem közönséges, a külvilág felé mutatott életében soha nem káromkodik.

   Milyen lehet, amikor dühös? El tudom képzelni, amint megjelenik az orra két oldalán egy-egy kemény vonás, amely azt jelképezi, hogy rendesen berágott… Milyen lehet boldogsága? Csillog a szeme, és a szájának jobb sarka picit feljebb húzódik, mint a bal, ettől az egész mosolytól arca aszimmetrikussá válik.

   Hogy folytatni tudjam a képzelgést, vissza kellett idéznem cipőinek kopogását, mintha ez a sürgető ritmika visszahozná elém a nőt, aki már régen távol jár. A hátamon feküdtem, a szinte teljes világosságban fürdő szoba mennyezetét néztem, és a kopogó cipők gazdájára gondoltam.

   Munkájában precíz, olykor felületes, kissé hangulatember. A nappalokat előnyben részesíti az éjszakákkal szemben, éjszaka leginkább alszik, olykor szeretkezik, de a sötétséget nem szereti kimondottan. Dolgozik, munkája nem igényel feltétlenül sok gondolkodást, ezt azonban élvezi; szereti használni a kezeit, éppen ezért szívesen tölti az idejét a munkahelyén. Délután korán hazaér, olyankor főzésre adja fejét; nem főz mesteri módon, különösképpen nem is elégíti ki, azonban megeszi, amit elkészít. Süteményeket havonta egyszer, ha csinál, nem akar elcsábulni, egyébként is törődik az alakjával, noha nem elégedett vele.

   Milyen lehet az emberekkel?

   Szívélyes, mosolygós általában; komolyságában mindig bujkál egy kis nevetés, arcáról sugárzik a holdfény. Kedvesen szól másokhoz, néha követelőző, főleg a férjével szemben, de ez nem gyakori. Előfordul, hogy társaságban élesen felnevet, kacag, ilyenkor a szája elé emeli a kezét. Mozdulataiban van némi kacér fenség, játékos pajkosság, kecsesség. Kézfejei egészen aprók, körmei hosszúak, vastagok, fényes lakkal lekenve. Nem igazán érdeklik a nő kencék, cicomák, ezért rúzst nem használ egyáltalán, arcát sem festi különösebben; ez a nő természetességében szép. Árad belőle a természetes valóság, ez megmutatkozik szavai használatában is: rövid mondatokkal kommunikál, szókincse korlátozott, bár azok a korlátok elég nagy teret fognak közre.

   Férjét szereti, mégis nem egyszer előfordult, hogy lefeküdt egyik-másik kollégájával, afféle hóbortból, játékból; ezeknek a kis kapcsolatoknak nincs következménye, a nő nem tulajdonít nekik jelentőséget. Megnézi a férfiakat, le is tudja nyűgözni őt egy-egy hím kiállása. Gyakran mosolyog rájuk szélesen, megvillantva fogsorát, egyébként nem híve a hosszú szemkontaktusnak.

   Hat óra elmúlhatott, mikor végre el tudtam aludni. Kívül-belül megalkottam egy nőt, pusztán a cipőjének kopogásából, járásának ritmusából, ezért elégedetten hunytam le a szemem, és az álom azonnal rám telepedett. Ezzel a nővel álmodtam, a részletekre azonban nem emlékszem, sőt igazán semmire nem emlékszem, csak annyit tudok visszaidézni, hogy beszélgettünk, és én az életéről kérdeztem. Tudtam, hogy meg kell alkotnom ezt a kopogó cipőkkel megáldott nőt a papírlapon, s délelőtt, mikor már félálomban heverésztem az ágyon, elkezdtem összerakni a képeket, amelyekhez hangokat kerestem, aprócska ecsetvonásokat, illatokat. Végre találtam egy olyan alakot, amely úgy lépett be az életbe, hogy valójában az életből jött, mégis megmártózott egyszer a fantázia kellemes vizében.