Nagyon elnyúlt ez a fejezet, ezért két részletre bontottam.

A leszokás velejárói

            Ettem volna valami pirosat?

A sok bortól amúgy is rohadt bizarr színű szokott lenni a székletem, fekete meg ilyenek, mindig meg is lepődöm rajta. De ebben volt valami piros, ami nem hagyott nyugodni. Átkutattam a szemetest, hogy rájöjjek mi a fenét ehettem, amiben van valami piros. Semmi. Kenyér, felvágott, leves, csoki, gabonapehely, bab konzerv, túró, joghurt… Várjunk! Bab konzerv! Nem, ez is fehér, baszd meg, ráadásul szósz nélküli. Még csak nem is volt semmiben olyan színű fűszer, cukor vagy gyümölcsdarab. Előkotortam egy cigit, hogy rágyújtsak, és vettem rá még egy pillantást.

            - Ez vér –csóváltam a fejem. - Miért vagy piros? –üvöltöttem rá, miközben rugdostam a budit. Erre ébredni reggel, hogy véreset szarik az ember, nem a legkellemesebb, senkinek sem kívánom. Legjobbnak azt találtam, hogy elfelejtem a dolgot, nem foglalkozom vele, és nem lesz baj, végül is fordult már elő ilyen. Beledobtam a csikket a klotyóba és lehúztam. Ideje volt reggelizni, késésben voltam.

            Miután ittam egy reggeli szíverősítőt, nem is foglalkoztatott a dolog. Gondtalanul battyogtam a közösségi ház felé, ahonnan a közmunkát irányítják. Már útközben felszedegettem a szemetet, úgyis nekem kell, legalább annyival kevesebb dolgom lesz.

Mikor a sarkon fordultam be, a bajárat melletti falon egy hatalmas grafitire lettem figyelmes. Egy fekete péniszt ábrázolt, mi mást. Nem tudtam, csak úgy elmenni mellette, meg kellett állnom, hogy jobban szemügyre vegyem. Előhalásztam a dzsekim belső zsebéből a cigarettát, a farzsebemből a flaskát és csendesen ácsorogtam, iddogáltam és füstöltem. Nem értem. Próbáltam megfejteni, rájönni, hogy mi lehet a története. Komolyan érdekelt, ki tehette, de legfőképp az érdekelt, hogy miért. Milyen felindulásból követ el valaki ilyet? Az alkotói válság frusztrációja? A nemi identitás bizonytalansága? Elnyomás? Így próbál dűlőre jutni vele, hogy kicsi van neki? Nem tudom elhinni, hogy valaki ezért vesz festéket, hogy ezt ide fújja, aztán elégedetten, megnyugodott lélekkel tovább áll, hogy ez igen, ez jól sikerült. Már suliban sem értettem, miért rajzoltak állandóan bránert a srácok. Mondjuk mindig a gyökerek csinálták. Én sem voltam észkombájn, sőt, otthon kiragasztottam a falra a bizonyítványaimat, hogy mindig is emlékeztessem magam, hogy milyen hülye voltam a padban. Tehát nem lehet mentség, az hogy hülye az illető. Talán… Nem is tudom, talán az érzelmi intelligencia hiánya. Valamiféle ösztön, mint az állatoknak. Nem is, inkább az ősembereknek. Nem képesek szavakba önteni az érzéseiket, pláne, ha nincs is. Csak a szex érdekli, azon jár az esze, folyton kattog az agya szüntelenül, szinte már füstöl a feje, amikor gondol egyet, és kiengedi ezzel a gőzt, hogy papírra vethetett egy nagy, kékeres, vérmérges faszt. Igen!

Továbbra is csak bámultam a falfirkát, amikor ketten közeledtek felém. Egy fiú és egy lány, a srác egy törpe kis pöcs volt, már láttam a járásán, hogy nincs rendben vele valami. Csámcsogott a rágón, a kezei a kabátjának zsebében pihentek, dobálta magát. A sildes sapka félre állt a fején, úgy tűnt büszke arra, aki. A lány szép volt, barna, tökéletes, nem is értetettem, mit követhetett el, egy ilyen ártatlan kinézetű lány. Szinte csillogott. Igaz most láttam először, de szívesen megdöngetném az öltözőben. A srác észrevette a falat, és visítva röhögött fel.

            - Hú, tesó, mekkora! Ez igen, ekkora kell nekik –elismerően legyintett felém, és vigyorgott az irritáló hülye fejével. Még azt is imitálta, hogyan tenné be a lány… vagyis bárkinek, mielőtt belépett az épületbe. A kishölgy meglepő módon mellém állt.

            - Te voltál? –kérdezte.

            - Nem –feleltem bátortalanul. Fogalmam sem volt, mi ütött belém. - Úgy is nekem kéne letakarítani, nem firkálnám össze.

- Te is közmunkára jöttél?

- Ó, én már régi motoros vagyok itt…

- Gondolod, hogy a felügyelőtiszt műve? Így játszadozik velünk, újakkal?

- Kizárt, nagyon jó figura, össze is haverkodtam vele. De van egy elméletem a tettesről.

- Hallgatlak. –kivette a kezemből a piát, és jól meghúzta. Tetszik a csaj.

- Egyszer beszélgettem egy boszorkánnyal, akinek papírja is volt róla, hogy az. Ő mondta, hogy a művészek, nem tudják eladni a lelküket az ördögnek, se senkinek, még ha szeretnék sem. Mert az alkotás csodálatos dolog, ezért Isten őket a kezébe veszi. Nem azt mondom, hogy eladta a lelkét az illető bárkinek is, lehet csak fél, hogy a pokolra jut, és elkeseredettségében próbál egy Mennybe vezető utat találni, azáltal, hogy a legegyszerűbb formát rajzolja fel.

- Szerinted sikerült neki?

- Akarva, akaratlanul, de segítettünk neki oda jutni, hiszen megálltunk, csodáltuk, értékeltük, gondolatokat ébresztet, vagy éppen megbotránkoztatott. Pont, mint egy műalkotás.

- Ha ő a Mennybe megy, mi lesz velünk, akik majd megsemmisítik az alkotást, bármilyen obszcén is az? –elgondolkodtattak a szavai, választ nem tudtam adni, de ahogy ismerem magam, kitalálok valamit.

-  Amiatt ne aggódj. Egyébként Tony vagyok.

- Töltsd újra, Tony, és megtudod a nevem –visszaadta a flaskát, aztán beviharozott.

Mielőtt bementem volna én is, próbáltam kirázni az utolsó cseppeket is. Az ajtón belépve, a mai nap második ijesztő látványa fogadott. Az irodában egy rendőr állt, mellette a dögös-vörös ügyvédem Joy, és persze a felügyelőtisztem, Andy, aki már vadul integetett nekem. Arra vettem hát az irányt.

- Csukd be magad után az ajtót, légy szíves –mondta.

- Mi folyik itt? –kérdeztem aggódva Joy-t.

- Tony, a házi őrizet azért házi őrizet, mert nem szabad elmenni otthonról, azt hittem elég világosan fogalmaztam a múltkor.

- Csak Finley-hez…

- Hallgassa végig az ügyvédnőt, legyen olyan kedves –szólt passzív agresszíven a rendőr.

- Valamint sorra buktál meg az alkohol teszteken –folytatta Joy.

- Le leszek csukva, vagy mi?

- Nem, a rendőrségnek van egy kifejezetten jó ajánlata a számodra, amit a helyedben, gondolkodás nélkül elfogadnék.

- Így van! –folytatta a rendőr. - A mai napon két újabb személy érkezett, hogy visszafizessék a társadalomnak a kárt, amit okoztak. Nyilván észre vette. A srác, Adam, tudjuk mibe ütött az orrát, de nincs ellene elég bizonyítékunk, ahhoz hogy kellőképpen elítéljük.

- Az mit jelent? –kérdeztem.

- Miután elvégzi a közmunkát, szeretnénk haza küldeni a saját országába. De erre nincs lehetőség, amíg csak annyit tudunk ráverni, amire bizonyíték is van.

- Mi a dolgom?

- Hallanunk kell tőle egy beismerő vallomást, és tanúskodnia kell ellene.

- Mit követett el? Várjon, nem akarom tudni, az csak zavarna…

- És itt jön a magára vonatkozó rész. Amennyiben teljesül a kérésünk, eltekintünk tőle, hogy rendszeresen fogyasztott szeszes italt, befejezheti a közmunkát, viszont a házi őrizet marad, míg le nem járnak az óraszámok.

- Ne, már!

- Tony! –szólt rám Joy.

- Nem, nem, úgy értem, én szeretek ide járni, tök jó minden, érti. Nem akarom abbahagyni a közmunkát. Különben is mit csinálnék otthon. Segítek maguknak szívesen.

- Elment az eszed, Tony?

- Kérem! –szólt közbe a rendőr. - Ha az úrnak ezek a feltételei, akkor mi a részünkről rábólintunk.

- Be leszek drótozva, meg minden? –kérdeztem.

- Nem.

- Kapok egy diktafont?

- Nem.

- Akkor meg, hogy a picsába?

- Használja a mobiltelefonját, ez a huszonegyedik század, emlékszik?

- Tony, hallgass ide! –vette át a szót Andy. - Adammel tisztáztam a helyzetet, ahogy az lenni szokott, te vezeted be az új dolgokba, de most dirigálhatsz neki.

- Na és a csajszi?

- Ő máshoz kerül. Tudjátok mi a dolgotok, befelé jövet gondolom kiszúrtad. Menj, öltözz be, aztán jelentkezz nálunk, ha minden oké-zsóké. Jó munkát kívánok!

            Becammogtam az öltözőbe, a szekrényben tartok némi italt, ha esetleg után kéne tölteni, mint most. Mielőtt kinyitottam volna, elmondtam egy imát, hogy ne cognac legyen bent. Schrödinger macskája, jutott eszembe. Ki ne ismerné. Amíg nem nyitom ki az ajtót, lehet bent ásványvíztől kezdve, kólán és a whisky-n keresztül, abszintig bármi. Amint kinyitom az ajtót, a kvantum lehetőségek egyetlen egy valósággá formálódnak. Lássuk! Ezt a macskát bizony döglötten húztam elő. Cognac volt bent.

            Annyira koncentráltam, hogy egy cseppet se öntsek mellé, hogy észre sem vettem, a dögös csaj bejött az öltözőbe. Az én szekrényem mellé lépet. Csak egy nagy öltöző van itt, viszont jó pár szekrény sorral. Bárhová kaphatott volna. Aligha nem Andy intézte így, és roppant hálás is vagyok érte.

            - Szörnyű egyben lenyűgöző véletlen. Nem gondolod? –mondtam majd vetettem rá egy pillantást. Nem habozott, vetkőzni kezdett.

            - A detektív munka első számú szabálya, hogy nincsenek véletlenek. Kint említetted, hogy sikerült összebarátkoznod a felügyelőtiszttel, én pedig a rengeteg szekrény közül pont a közvetlen szomszédságodban kapok egyet. –felelte, miközben bugyira és melltartóra vetkőzött, majd bele is ugrott a narancssárga kezeslábasba.

            - Detek… Micsoda? Te is benne vagy?

            - Mire célzol?

            - Erre a titkos rendőrségi akcióra, hogy lebuktassuk, Vidort. –súgtam. A szemében értetlenséget láttam, nem tudtam, hogy azért, mert nem látta a Hófehérke és a hét törpét, ezért nem értette, mire utaltam, vagy azért mert nincs beavatva. Inkább az utóbbi lehetett, mert Hófehérkét mindenki ismeri. Szerencsére nem lovagolt a témán, csak elvette a flaskát és újra beleivott.

            - Cognac, nagyon jó ízlésed van. –hátat fordított, de kifelé menet még elárulta a nevét. - Claire.

            Félve ízleltem meg, és természetesen pocsék volt, de hát nem az ízéért iszom, az is tuti. A mókázás után előkerítettem ezt a szardugót. A raktárból előszedtük a szükséges kellékeket, vödröt, kefét, hígítót meg ilyesmiket, hogy hozzá láthassunk a… Akarom mondani, hozzá láthasson a nagy bráner levakaráshoz. Én mást sem csináltam, csak leültem egy padra, cigiztem, kortyolgattam ezt a borzalmat és figyeltem a nyomorultat. Jó szórakozás volt.

            - Te nem szállsz, be? –nyögte fura akcentussal.

            - Nem –feleltem.

            - Hogy lehet az, hogy te vagy góré, haver?  

            - Egyszerű! Ismerik a kezelhetetlen fajtád. Én pedig tudok hatni az emberekre.

            - Csak nem ezért vagy itt?

            - Jól sejted. Összevertem egy skótot mert nem akart lelépni az albérletből. A felügyelőtiszt nem tehet ellened semmit, ha problémázol, de ha ketten összekülönböznek, az senkit sem fog érdekelni, ha érted, hogy mire célzok. Szóval, mozgasd azt a kefét, Adam!

            - Szólíts csak nyugodtan Kéménynek. Odahaza így hívtak.

            - Miért hívnak Kéménynek?

            - Mert olyan kemény vagyok, haver.

            - Ki mondta?

            - Én –szólt büszkén.

            - Magadnak adni becenevet sosem volt menő. Nem foglak így hívni. –ahogy felálltam a padról, hogy közelebb menjek hozzá, tompa fájdalmat éreztem a gyomromban. A cognac tehet róla, nyugtattam meg magam.

            - Mit iszol, góré? Adsz egy kortyot?

            - Nem.

            - Oké, semmi baj. Még megéreznék rajtam, de egy cigivel nem szánsz meg, tesó?

            - Nem. Én is pénzért veszem… Tesó. Inkább mesélj, mi a te történeted? –volt valami irritáló ebben a srácban. A természete, a kinézete, a hangja, az, amiről beszélt. Ha ez itt maradna, megbolondulnék. Ideje volt rátérni a lényegre, bekapcsoltam a hangrögzítőt a telefonomon.

            - Ha adsz egy cigit, Tesó, elmesélem az életem.

            - Nem, nem vagyok rá kíváncsi, csak a lényegre. Mi a becsületes neved, honnan jöttél, miért kerültél ide? Ismerkedjünk meg egy kicsit, érzem, jó haverok leszünk.

            - Ádám Horváth, és Magyarországról jöttem. Otthon van egy újfajta drog, penta kristály, haver. Nagyon ott van a szeren. Na meg a herba, tesó.

            - És?

            - Otthon árultam, de nem ment olyan jól, mert otthon mindenki szegény, és van, aki nem tud fizetni érte, ezért telefont meg minden drága kütyüt lopnak, hogy azt adják fizetésképp. De mit kezdjek azzal a sok hülyeséggel, érted? Az egyik unokatesóm két éve jött ide, azt mondta tud egy jól fizető állást, egy szállodában kell mosogatni rohadt jó pénzért. Hát kijöttem, érted. De ez az ország egy rohadt nagy kamu, átverés. Jó pénzt kapok, de itt annyival drágább minden. Szóval ugyanott vagyok, de ezt persze senki se mondta el otthon. Hazug csalók vagytok mind. Erre gondoltam egyet, miért ne árulnék itt is? Itt mindenkinek van pénze, nem, tesó?

            - Ennyi az életcélod? Nincs semmilyen karrier terved, csak mosogatni akarsz? Ez csábított ide? –reméltem minden hallatszott a hangfelvételen, hogy bárki is hallgatja majd, annál megalázóbb legyen Adam számára.

            - Mondtam, hogy átvertetek, azt mondtátok, jó pénz lesz, de nem az. Otthon kapnék annyit, az jó lenne.

            - Mindegy. Elkaptak árulás közben?

            - Ja, de nagy mázlim volt, tesó. Mert ezek a béna zsaruk pont akkor szúrtak ki, amikor az utolsó pakkot adtam oda valakinek, nem volt nálam több.

            - Tehát, egy béna kis drogdíler vagy? –játszadoztam vele.

            - A fenét, én vagyok a legjobb. Van egy csomó cuccom, mindig hozzák nekem otthonról, Rácz Feri, beteg állat egy csávó. Havonta kétszer, olyan gyorsan elpasszolom. Van, hogy a lakásban alig tudom hová dugni. Szóval, érted, piszok nagy mázli, hogy pont elfogyott minden, otthon sem volt semmi, amikor a rendőrök átnézték a lakást. Így csak ennyit tudtak rám verni, pedig ha tudnák, hogy Kémény mekkora üzletet nyom itt Londonban. Tesó, még idefelé jövet is adtam el két vagy három grammot.

            - Ezért jöttél ide? Hogy mérgezd az utcákat evvel a szarral?

            - Kémény a legkeményebb a díler, és úgy is füstöl.

            - Ritka egy hülye gyerek vagy te, Adam, azt tudtad? –megállítottam a hangrögzítőt.      

Rágyújtottam mielőtt még bementem volna, alig bírtam visszafogni, hogy ne röhögjek. Sőt nem is bírtam. Büszke voltam magamra. Aztán megpillantottam Claire-t, még az is jól állt neki, hogy egy bottal szedte össze a szemetet. Oda akartam menni, de ekkor kavarogni kezdett a gyomrom. Émelyegni kezdtem. Talán túl sokat ittam így reggelre. Rohadt cognac.

             Erőt vettem magamon, kiöblítettem a számat a mosdóban, hogy ne érezzék az alkoholt, aztán rohantam is be az irodába. Joy mosolygott rám, nem is akárhogy, szívdöglesztő egy nőci ő is, azt meg kell hagyni. És ahogy néz rám, az elképesztő. Bárcsak minden barátnő így nézne a párjára.

            - Sikerült? –érdeklődött a rendőr.

            - Sima volt, mint a busz oldala. –Andy megveregette a vállam, Joy pedig végigsimította a karom elismerésképp. Bele is borzongtam.

            -   Remek, akkor le kell foglalnom a mobiltelefonját bizonyítékként.

            - Szórakozik, bassza meg? –mordultam rá. – Ez az én rohadt telefonom. Mivel fogok telefonálni, ha oda adom magának. Ki vesz nekem újat?

            - Kinek szoktál telefonálni? –kérdezte Andy.

            - Hát… Mit tudom én, bárkinek, bárki kereshet, oké?

            - Visszafogod kapni, Tony –felelte Joy.

            - Mikor?

            - Ha véget ért az eljárás –morogta a rendőr.

            - És ha eltart egy évig? Nem lesz telefonom egy évig? Én segítek elvégezni a munkájukat, és még a mobilom is lenyúlná, hát a büdös lófaszt! Elküldöm e-mailben a felvételt. Huszonegyedik század, emlékszik? –a szavaimra csikorgatni kezdte a fogait, majd előkapott egy papírt és tollat, hogy olvashatatlanul felvakarja rá a levelezési címet.

Az ajtó nagy hirtelenséggel nyitódott ki, úgy rontott be Adam, éreztük a huzatját is. Mindannyian megfagytunk, dermedten bámultuk Adamet, aki bambán nézett vissza ránk a kilincset el nem engedve. Feszülten figyeltük egymást, mire végre kinyögte:

- Van egy kis gond, Tony.

- Micsoda?

- Nem akarom itt előttük mondani.

- Mi a gond?

            - Kéne egy létra.

            - Minek?

            - Nem érem fel a tetejét, a végét nem tudtam leszedni a fa… Firkának –szippantott egy erőteljest a levegőbe, mint amikor köpni készül az ember. Andy biccentett nekem, én pedig mentem a dolgomra.

            Ahogy haladt az idő, egyre rosszabbul lettem, visszatért az émelygés, tekeregtek a beleim. Valahogy mégis erőt tudtam venni magamon, ha Claire-re gondoltam, csak sajnos sehol sem találtam. Egyedül akkor futottunk össze, amikor lejárt az időnk, és készültem átöltözni a szekrényemnél. Be volt dugva a fülhallgatója, amikor mellém csoszogott fáradtan. Akkor szólítottam meg, amikor lehúzta a cipzárt.

            - Mit hallgatsz? –vagy hallotta, vagy tudott szájról olvasni.

            - Suede-től az Outsiders-t –kivette a füléből az egyik dugót, hogy átnyújtsa. Kellemes melódia volt, pont olyan, mint Claire maga.

            Ácsorogtunk és hallgattuk a zenét, amikor két rendőr kíséretében bejött Adam. Kétségbeesetten, szánalmasan tekintett végig rajtunk. Kiszedte a holmiját a szekrényből, majd megbilincselve vezették el. Válltani akartam még pár szót Claire-rel, de közbe szólt a sors. Átkozott rosszullét, nem tudtam magamban tartani. Szédültem, alig találtam oda a budira. Egész életemben nem hánytam annyit, mint most ezzel az egy alkalommal. Feltápászkodtam a földről, amint kitisztult a fejem. Szemügyre vettem, hogy mit termeltem… Hát, nem volt valami egészséges színe. Vöröses barnás nyúlványok úsztak benne, nem kell dokinak lennem, hogy tudjam, véreset hánytam.