Csupa jó döntés

            Fura.

Minden reggel, miután kilépek az ágyból, az első dolgom az, hogy felhúzom a redőnyt. Bámészkodom egy kicsit. Nézem a forgalmat, az embereket, ki hogy van felöltözve, és persze az időjárást. Csodás idő van odakinn… Angliában csodás idő van? Hétágra süt a nap, kellemes őszies az idő. Legutoljára, amikor ilyen előfordult, felriadtam az álmomból. Csipkedtem magam, de semmi. Attól tartok, ez a valóság.

            Másfél hét után végre sikerült összehozni egy találkozót Finley-vel. Végre megbeszéljük, hogy mi legyen velünk. Rettentően izgulok, néha a lábam is beleremeg, de ez, hogy ilyen csodás napra ébredtem, csupa jó érzéssel és reménnyel tölt el. Addig viszont nem mernék elindulni, belelépni bármibe is, amíg nem tárgyaltuk át a dolgot Mellel. Megbeszéltük, hogy elmegyünk reggelizni, kávézni.

            A lépcsőházból kilépve szippantottam egy nagyot a levegőbe. Imádom a délelőttöket, főleg akkor, ha semmi dolgom sincs. Ilyenkor a legjobb sétálni, mennek dolgozni az emberek, intézni az ügyeiket, ilyenkor másabbak, csendesebbek, nyugodtabbak, fáradtak ahhoz, hogy hülyék legyenek.      

            Hiába beszélünk meg egy időpontot és helyszínt, Mel mindig hamarabb érkezik meg, és mindig elcsászkál. Forgolódtam, pásztáztam a tömeget, mire sikerült egy gyrosos előtt megpillantanom. És igen... Hiába beszéltük meg, hogy pékségbe megyünk… Biccentett nekem, amikor észrevett a távolból, aztán már bent is volt.

Mire beértem, egy asztalnál ült, sprite-ot szürcsölt. Nekem is kért egyet.

            - Szóval Fin! –mondta. Még csak le sem tettem magam.

            - Igen. –a válaszomra húzta a száját és bólogatott. A tekintete elárulta, hogy nem érti.

            - Miért, Deb?

            - Jaj, ne már…

            - Jó, jó! Tudom, hogy neked mindig is bejött, nekem is Tom, de mégsem ugrottam a farkára.

            - Hé, én nem ugrottam senki farkára. Jézus!

            - Akkor meg miért, az ég szerelmére? –vártam a válasszal, amíg az ételt az asztalunkra helyzeték. Bólintottam a kamasz srácnak köszönésképp, aki olyan szégyellős volt, hogy ránk se mert nézni.

            - Volt alkalmam jobban megismerni. Aztán sokat beszélgettünk. Gondoskodó, és ő hagy érvényesülni, kíváncsi rám. –végre beleharaptam a gyrosba, egy két dolog kipotyogott belőle, és a szósz csurgott az ujjamon. Ezt a kaját nem lehet szépen enni, de annál jobban esett. Kitisztult a fejem is tőle.

            - Hány éves vagy, Deb? Ezt a fajta naivságot már kamaszkorban, legrosszabb estben húsz éves korukra kinövik a lányok. –dünnyögte tele szájjal. Várt egy picit, megtörölte a száját és folytatta. - Az ismerkedés alatt sose önmagunkat adjuk, hanem azt, akit a másik akar látni belénk.

            - Igen. Szerencse, hogy őt már évek óta ismerem. Tudom milyen, amikor nem akar megfelelni.

            - Na és miért ő jön be neked? Hmm, isteni ez a gyros…

            - Vegyük sorra a srácokat, jó?

            - Tom? –kérdezte.

            - Teljesen más világban él. Mindig a halálról papol valamit. Bizarr figura, ráadásul keményen drogozik. Képtelen fenntartani egy kapcsolatot.

            - Annál jobb, csak beugranék hozzá, aztán elmennék. De jogos… Roy?

            - Nagyon jóképű srác, valamiért mégis gyűlöli a nőket.

            - Mert buzi –felelte.

            - Nem, szerintem nem is az. Csak szörnyen kiábrándult a kapcsolatokból, sok csalódás érte, biztos összetörték a szívét párszor. Szerintem nem tudta feldolgozni, és abba hitbe menekült, hogy ő meleg.

            - Joe? –itt el kellett gondolkodnom egy kicsit.

            - Voltál már valaha a lakásán, Mel? Szörnyen rendetlen. Nagyon jó fej, őszinte, de könnyen elvesztette az érdeklődését a kapcsolataiban. Nem az esetem.

            - Ne mondd már, azt hallottam, piszok jó az ágyban.

            - Kitől? –meglepetten tettem fel a kérdést.

            - Tőle… Jó, naiv vagyok én is. Ray?

            -  Ray teljesen rendben van. De az, hogy nem bírja kinőni a lázadó korszakát, hogy egy stílus irányzathoz akar tartozni, ami arról szól, hogy ne állj be a sorba, azáltal, hogy beáll egy másikba, nekem nem jön be. Semmi értelme.

            - Semmi értelme. –ismételte meg Mel.

            - Ezért Fin!

            - Fenébe, nem semmi, hogy ő legjobb a bandából. Nem túl alacsony?

            - Én is az vagyok.

            - Csak egy kisfiú felnőtt testben.

            - Anyáskodó típus vagyok. –erre Mel ugyanazt az arckifejezést vágta, amit a legelején, immár megvilágosodással a szemében tekintett rám.

            - És mekkora van neki? –kérdezte.

            - Honnan tudjam?

            - Még nem feküdtetek le?

            - Majd ma este. Remélhetőleg.

            - Imádkozz, hogy ne akkora legyen neki, mint az önbizalma. –Mel megjegyzésétől mind a ketten hangosan felnevettünk. Alig bírtam lenyelni a falatot.

            - Olyan vagy!

            - Menjünk, Deb, igyunk meg egy teát valahol.

            - Kávét beszéltünk meg.

            Ismerem Melt, nem ellenzi ő ezt. Csak meg akart bizonyosodni róla, hogy biztosan tudjam, valóban ezt akarom. Segített rájönni, és jobban nem is akarhatnám.

            Otthon a kádban, egy forró fürdő közepette elképzeltem az estét. Lezajlott a szemem előtt minden, és tetszett az elképzelés. Ugyanakkor, megtaláltak a nyugtalanító gondolatok is. Remélem Fin is így gondolja, nem csak én élem bele magam. Meg volt bolondulva Cass-ért. Aztán, mi lesz, ha levetkőzőm előtte, és nem fogok tetszeni neki. Azon az estén, szándékosan hagytam, megkukkantani magam. Mel mesélte a trükköt, ugyan ezt csinálta, valakivel. Azt mondta, ha meglátják valaki mellét a férfiak, utána csak azon jár majd az eszük. Neki bevált. Végül pedig, Cass sokkal jobb csaj nálam, nincsenek is akkora melleim, mint neki. Nyilvánvaló, hogy nagy hatással volt Finre, de már nagyon régen otthagyta. Csak túl van rajta. A motiváció hirtelen tűzként lobbant be a szívembe, és egy nagyot csaptam a vízbe, szanaszét fröcskölve azt. Ez az én dolgom, hogy elfeledtessem vele, amiért mindent meg fogok tenni, csak szálljak ki a kádból, olyan kellemesen meleg.

            Délután ötkor elindultam hozzá. Valamiért nem izgultam, mintha tudtam volna, hogyan fog elsülni az este. Érzetem, hogy minden rendben lesz. Az istenért, mégis miért ne lehetne így, csak egyszer, amikor minden jó, semmi sem fordul rosszra. A liftből kilépve ordításra lettem figyelmes. Az ő lakásából jött:

            - Finley, a kurva életbe! –Tony volt az.

            - Engedd el! Engedd már el! –felelte Fin. Tony fájdalmasan kiabált.

            - Ez vérzik! Vérzik a karom, baszd meg!

            Kopogtam, válasz viszont nem jött, annyira ment a veszekedés valami mély vágásról. Kis idő múlva az ajtó még is kinyílt, Tony és Fin meglepetten tekintettek rám, mondjuk, ez velem sem volt másképp. Tony ajkán, nem embertől származó harapásnyomok látszottak, az alkarját szorított, ahonnan vér csordogált.

            - Mi folyik itt? 

            - Az a rohadt dög! –mondta ingerülten Ton. Fint pedig a nevetés környékezte meg.

            - Ton úgy kiütötte magát, hogy elaludt a padlón. A macska biztos azt hitte, hogy halott, ezért meg akarta enni…

            - Ja, és amikor le akartam szedni a rohadt ajkamról, majdnem felvágta a hülye ereimet! –vicces, kicsit én is kinevettem. - Nem tudom, hogy mit terveztek mára, de vágjátok le a karmait. Addig én be nem teszem ide a lábam.

            - Neked nem is szabad elmászkálni otthonról, Ton.

            - Gyere –szóltam. - Még itt a lift, tartom neked.

            - Megőrültél? Be nem szállok abba, az hiányzik már csak, hogy leszakadjon velem együtt az a szar. –felelte mérgesen, miközben a lépcsőkön vágtatott le.

            Mindketten nevettünk, mikor beléptem az ajtón. Egy picit még eltartott a móka, mire mindketten meg tudtunk nyugodni. Fin segített levenni a dzsekimet.

            - Nagyon jól nézel ki… Hé! –mutatott rám, csodálkozva. Kicsit aggódtam, hogy vajon feltűnik-e neki. Ugyanazok a ruhák voltak rajtam, mint akkor, azon a napon.

            - Bugyira pontosan, ugyanaz.

            - Biztos? Emlékszem ám rá a szárítóról. –mosolyogtam neki egyet, amilyen csábítóan csak tudtam. Imádtam zavarba hozni.

            A konyhába ültünk le először, palacsintával várt rám. Közben ittunk egy kávét, mert valahogy elálmosodtunk. Finley a készülődéstől, rám pedig mindig ilyenkor tör a fáradtság valami miatt. Aztán este mégsem tudok elaludni.

            - Talán tényleg le kéne vágni a körmét. –az asztal lábait nézte. - A hódokat megszégyenítő pusztítást képes végezni a fa szerkezeteken.

            - Nem szoktad vágni?

            - Kétemberes meló. Egyszer megpróbáltuk, de Ray nem bírta elviselni a macska szenvedését, ami csak hiszti, és elengedte.

            - Szívesen segítek, kis koromban nagyon sokat vágtam apám rendelőjében.

            És így is lett, levágtuk a körmeit. Aztán kismillió más dolgot is csináltunk, ezer meg egy témáról beszélgettünk, csak a lényegről nem, arról, amiért itt vagyunk. Az idő pedig csak telt. Próbáltam közeledni, de nem vette észre. Hiába pillantottam rá úgy, nem értette. Próbáltam arra terelni a témát, ettől szörnyen zavarba jött. Ennek most már nem örültem. Tudtam, hogy ő is akarja, csak félt megtenni az első lépést. Percekig csak ültünk a csendben. Simogattam az ölemben doromboló cicát.

            - Hogy? –kérdezte.

            - Tessék? –feleltem.

            - Mit mondtál?

            - Nem szóltam.

            - Ó, azt hittem.

            - Pedig nem.

            Fogta magát, felugrott a kanapéról. A konyhába felé vette az irányt, ahol a szekrénybe nyúlt egy üveg vodkáért. Meglepetten tapasztalta, hogy a fele üres. Megjegyezett valamit Tonyról, majd felém nyújtotta, válaszul megcsóváltam a fejem. A kupak letekerése után sóhajtott egy hatalmasat, aztán belekortyolt. Közben támadt egy remek ötletem. Feltettem egy kis zenét, a Shocking Blue-tól a Send me postcardot. A dal minden egyes szava tőlem szólt ennek a tökkelütöttnek. De ahhoz, hogy erre rájöjjön, magam is énekelni kezdtem. Ragyogtak a szemei, ahogy rám tekintett. Csak remélni mertem, hogy nem azért, mert könnyek úsztak benne az erős vodkától.

            - Erre rá kell gyújtani –mondta. Adott egy szálat nekem is, aztán kimentünk az erkélyre.

            - Van benne valami?

            - Majd a következőben. –kifújta a füstöt és rádőlt a korlátra. Lefelé bámulva folytatta. - Szeret téged ez a macska. Nem mindenkinek ugrik az ölébe. Csak Ray-t szereti így.

            - Mi lehet az oka? –nem jött válasz, egy darabig olyannak tűnt, mint aki megzakkant.

            - Ó, a kurva eget! –elhajította a cigit, aztán magához húzott, hogy megcsókoljon. Éreztem, hogy remeg és sebesen ver a szíve az izgalomtól. Miután viszonoztam a csókot lehiggadt szép lassan, és egészen másfajta izgalom jött rá. Nagyon jól eset, de ekkor már elengedtem.

            - Hű! –alig tudtam szóhoz jutni.

            - Sajnálom, ha váratlan volt, de egyszerűen nem tudtam neki vágni a vallomásnak. Most, hogy magyarázkodnom kell, sokkal jobban megy. Fantasztikus csók volt…

            - Emlékezetes első csókra sikerült az biztos, azt hittem már sosem léped meg.

            - Első?

            - Igen, szeretnék többet is.

            - Én is…

            - De! Meg kell beszélnünk egy s mást.

            - Oké, bármit. Csak előbb hadd gyújtsak rá, mert az előzőt azt hiszem eldobtam.

            - Meg kell értened egy valamit. Én nem Cass vagyok. Én, én vagyok, rendben? Engem kell szeretned. Ez nem játék, Fin, nem akarok pár hónap múlva rájönni, hogy őt keresed bennem, vagy csak a vigaszod voltam, mert akkor összetöröd a szívem, és ha még egyszer összetörik, abba belehalnék. ÉS mielőtt még belehalnék, kinyírlak! Én nem csak játszadozni akarok veled, hanem komolyan is gondolom. Ha valami rosszra fordul, nem csak a szerelmet veszítem el, hanem a barátságot is, és nekem csak ennyim van ezen a világon. Mit mondasz, Fin, ezek tudatában képes vagy belépni egy kapcsolatba?

            - Igen! Igen, ó, jézus, még mennyire, hogy igen! –újra eldobta a cigijét, és megint megcsókolt.

            Három héttel később Finley-vel még mindig jól megvoltunk. A boldogság egy újabb szintjét ismertem meg. A legjobb az egészben, hogy mindketten önmagunk voltunk, ismertük egymás jó és rossz szokásait, nem próbáltunk megfelelni. Nem csak szerelmesek lettünk, hanem legjobb barátok is. Soha nem tapasztaltam ilyesfélét.

             Egy este, ahogy lenni szokott, feljött Ray… Na jó, Ray szinte mindig itt lebzsel,van hogy el sem megy. Szóval, Tony-ra vártunk, hogy megérkezzen. Egy idő után meguntuk jártatni a szánkat, hogy nem mehet el otthonról.

            Lehet csak öt perc telt el, lehet fél óra, mire csengetett. Nem tudtuk, mert Ray nagyon erős füvet hozott, alig bírtuk körbe adni. Addigra persze kiröhögtük magunkat, és kitisztult a fejünk is. Kinéztem az ajtón, Tony-t láttam ücsörögni a lépcsőkön egy szatyor pia mellette, valami volt a kezében is. Mérgesen pattant fel.

            - Rohadt élet! –morogta. - Húsz rohadt perce csengettem! Mi a halál van?

            - Ray tehet róla, bocsi.

            Aggódó tekintete volt, amikor leültünk az asztalhoz. Könyökölt, fogta a fejét. Egy fél perc után lenyúlt a földre a szatyráért, hogy elővegyen egy sört. Majdnem megitta az egészet egyszerre, aztán újra felkönyökölt, és bámulta az asztalt.

            - Ton, nem tudom nem észrevenni, mintha valami nyomná a lelked, igaz cimbi? –kérdezte Ray, összeráncolt homlokkal, erősen koncentrálva, egy újabb rakéta sodrása közben.

            - Eltörtem egy félkarú faszi ujjait! –Ray ettől lebiggyesztette az ajkait, ostobán csodálkozva nézett végig rajtunk. Nem volt reakció, ezért folyatta, amit csinált.

            - Minek törnéd el egy félkarú faszi ujjait, nincs elég gondja így is? –kérdezte Fin teljesen nyugodtan.

            - Mert nem tudtam, hogy csak fél karja van. Baleset volt.

            - Hogy nem vetted észre, hogy csak fél karja van? Nem értem, ti értitek? –fordult felénk Ray.

            - Azért nem, mert mű karja volt, baszd meg! –vágta rá, Tony, majd ivott egy kortyot.

            - Mi? –egyszerre értetlenkedtünk.

            - A mű karjának az ujjait törtem el. Világos?

            - Szórakozol? –Ray még jobban ráncolta a homlokát, mint eddig.

            - Nem. Egy haver haverja volt. Találkoztunk, nyújtotta a kezét…

            - A műt? –vágott közbe a Fin.

            - A műt, igen, és…

            - Miért akarna bárki is műkézzel kezet fogni, Tony? –ezúttal Ray szólt közbe.

            - Honnan a picsából tudjam? Biztos… Nem tudom. Biztos így akarta egyenlőnek érezni magát és nem akart kevesebbnek tűnni a szememben, vagy csak meg akart tréfálni.

            - Hogy törted el az ujjait? –kérdeztem.

            - Megszorítottam neki…

            - Mi az ördögért szorítanád meg valaki kezét? –Ray szólt bele. - Utálom, ha megszorítják a kezem. Ez nem a pöcsöd, ember, hogy szorítsad.

            - Ja, én is utálom –folytatta Fin. - Miért szorítják meg?  Ha valaki kemény gyerek, legyen kemény, ne az én kezem szorítgassa.

            - Az isten szerelemére, ez… ez megszokásból jön. Egy erős férfias kézfogásnál nincs jobb a világon. Sokat elárul rólad, az, hogyan fogsz kezet.

            - Rólam biztos nem. Úgy fogok kezet, ahogy jön, és kész. Te sem vagy kemény gyerek attól, hogy megszorítod a kezem. –kezdett bele Fin.

            - Na, és mit árult el róla a kézfogásotok? –tette fel a kérdést Ray sunyi vigyorral a képén.

            - Mondtam, baszd meg, hogy nem akartam, véletlen volt! Nem érted?

            - Mi lett? –biccentettem Tony felé.

            - Három ujj, lepotyogtak a földre. Ki gondolná, hogy ilyen könnyen törnek.

            - Hát, legjobb tudásom szerint nem erre lett kitalálva. –vette át a szót Ray. –A gyártásnál nem gondoltak rá, hogy lesz egy hülye, aki művégtaggal akar kezet fogni.

            - Hagyjál már, baszd meg! Ő nyújtotta a kezét, mit nem értesz?

            - De te szorítottad meg –mondtam.

            - Mi a rossebnek szorítod meg? –Fin egészítette ki.

            - Mi lesz most? –kíváncsiskodott Ray.

            - Volt rajta biztosítás, garancia vagy mi a szar. Remélem, hogy ők fizetik, különben nekem kell.

            - Kétlem, hogy ilyenért térítene –reagált Fin. - Bár tipikus esetnek tűnik. „Egy barom, kézfogás során eltöri a művégtagom ujjait.”

            Tony arcára kínjában egy mosoly kanyarodott, előbújtak a tűhegyes fogai. Vállon verte Ray-t, pedig nem is ő mondta, aztán hangos nevetésben törtünk ki.

            Az életem során, mindig arra törekedtem, hogy jó döntéseket hozzak. Mérlegeltem a lehetőségeket, számoltam a következményekkel és ez alapján hoztam meg egy döntést. Valahogy mindig sikerült jól döntenem. Így volt ez most is, onnantól kezdve, hogy sok éve, Tom kiragadott minket a Jehováktól, és hogy akkor, hulla fáradtam feljöttem Finnek segíteni. Azon keresztül, hogy villantottam neki, egészen addig, hogy belementem ebbe a kapcsolatba. Fejtetőre állt az életem, de csak is a jó értelemben. Úgy érzem, boldog és erős, kitartó szerelem vár ránk, amit a világért sem adnék fel. Sikerült még jobban elmélyülni a baráti körben, szerencsére el is fogadnak. Igaz, Tony furcsán kacsingat rám néha, azzal a bizarr, horrorisztikus szemeivel. De a attól jó érzés végre tartozni valahová. Rátaláltam a boldogság útjára, amiről nem nehéz letévedni, viszont én biztos nem fogok.

            Mindezt a csupa jó döntéseimnek hála.