Az utolsó induló a szerezz csajt versenyben.

Ray:

            - Pöcspicsát akarsz? –kérdezte Tom.

            - Nem akarok pöcspicsát! –feleltem. - Egy egzotikus, ázsiai szépséget szeretnék. Mindig is vágytam egy után, ne szórakozzatok már.

            - Honnan tudod, hogy akit választunk neked, az nem az?

            - Az ég szerelmére, nem Thaiföldön vagyunk, miért lenne az? Ne általánosíts!

            - Ez nem kívánság műsor –szólt közbe Fin.

            - Ne csináld, már! –Roy folytatta. - Ez a szabály, még nekem is lánnyal kell próbálkoznom, mégsem nyafogok.

            - Ez nem nyafogás, válasszatok nekem, csak annyira kértelek, legyen ázsiai. Oké?

            - Azaz, szűkítsük a kört. Nem lehet! –Joe rám kacsintott, majd meghúzta a poharát.

            - Oda, nézz! Megtaláltam. –Tom mutatott a helység túlsó végébe, ahol egyedül ült egy lány. – Ott van Rosario Dawson.

            - Nekem nem jön be Rosario Dawson.

            - Hülyéskedsz? –háborodott fel Fin.

            - Állati jó csöcsei vannak, haver –folytatta Joe.

            - Ja, Rosario Dawson irtó dögös –zárta le a vitát Roy.

            - Végül is, ha kicsit hunyorítok, olyan, mint Thandie Newton.

            A többieket magam mögött hagyva, vágtam át a tömegen. Nagyon erősnek éreztem magam, lazának, senki nem állt az utamba. Ledobtam magam a székre, a lány arca pedig meg sem rezzent. A táncteret figyelte, rám sem nézett.

            - Nincs. Rá. Szó. Körbe kérdeztem az egész Masont, de senkinek sincs egy rohadt gyújtója. Hihetetlen, annyi dohányos van, mégsincs senkinek tüze? Nincs rá szó, esküszöm.

            - Mondja az ember, akinek nincs tüze.  

            - Ó... Tudod… Most megfogtál.

            - Mindig az utolsó embernél van, akitől kéred –felelte unott hangon, és miután kotorászott a táskájában felém nyújtotta. Nyúltam érte, és így szóltam:

            - Azért az utolsó, mert utána már kaptál. –a lány keze nem engedte el a gyújtót, hiába fogtam. Végre rám elemelte a tekintetét, és egy mosollyal jutalmazott meg.

            Mind a ketten kimentünk rágyújtani, megtudtam, hogy Marlo a neve. Kellemesen elbeszélgetünk. Kiderült többek közt az is, hogy haverjai azért nem jöttek el, mert nem indult be a kocsi, és ott helyben rúgtak be inkább. Nagyon mérges volt, meg is eredt a nyelve, én pedig csak vigyorogtam, bólogattam, szívtam a cigimet. Van egy három éves kisfia is. Elgondolkodtam hány éves lehet, de nem mertem megkérdezni. Mikor szóhoz jutottam, bemutatkoztam elmeséltem, mivel foglalkozom. Végül bementünk inni valamit.

            - Szóval, Kevin, mégis milyen forgatókönyvön dolgozol. –oké, lehet pár dologban nem voltam túl őszinte.

            -  Nem lenne szabad beszélnem róla, de üsse kő, úgy érzem nem semmi egy este elébe, nézünk. Csak ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek.

            - Becsszó!

            - Oké. Ez egy tuti ötlet, nagyon frankó. Sci-fi lesz. A Földön átlagos nap zajlik, amikor megjelenik néhány űrhajó az égbolton. Kiválasztják a legtökéletesebb embereket, legegészségesebbeket, legizmosabbakat. Meg pár kövéret is. Nők, gyerekek, férfiak. Eddig meg van? Elviszik magukkal és leteszik őket egy bolygón. Tök jó minden, csúcs körülmények között élnek, és hagyják őket szaporodni. És itt derül ki, hogy miről szól az egész film. Egy galaktikus áruházról. Az világűr minden szegletéből járnak ide, űrlények. Eljön az egész család, hogy bevásároljon a másnapi ebédre. Oda mennek a húspulthoz, ahol hosszasan ki van pakolva a feldolgozott ember. Nem semmi, mi? Képzeld el, az egyik tálcán szívek, a másikon levágott fejek, karok, lábak. Máj, vese, tüdő. Műanyag dobozba csomagolt darált ember, üvegbe zárt ondó és magzatvíz. Hurka és kolbász, felébe vágott testek lógnak a kampókon. Van szalonna is, sőt árulnak élő embereket is, akik egy tartályban szorongnak. Aztán jön az idegen család, és nyál csorgatva nézik, hogy mit vegyenek. A kislány azt mondja, milyen undorító, de csak azért mert vega, érted. Vesznek mindent, és hazamennek főzni. Az anya lenyúzza a bőrt, és ledobja a földre az ufó macskának, az pedig dorombolva zabálja be. Mire elkészül minden, átjönnek a szomszédok és boldogan szórakozva elfogyasztják az ételt.

            - Egy átlagos hétköznap.

            - Igen. Tudod mikor jutott ez eszembe? Ott álltam a Tescoban, bazi hosszú volt a sor a húspultnál és kicsit elkalandoztak a gondolataim. Mennyire bizarr, hogy a legtermészetesebb dolog a világon, ott állni egy halom apró darabokra szedett holtest mellett. Nem hat meg senkit, nem érdekel senkit. Ilyen a világ rendje. De mi lenne ha, mi a fenét érezne ha, bejönne egy öntudattal rendelkező csirke vagy disznó. Kb. azt, amit mi egy ilyen film nézése közben. Pedig a szereplők csak a leghétköznapibb életet élik benne.

            - Tetszik az ötleted, Kevin. Groteszk, de mégsem. Melyik filmstúdió készíti el, mert hogy is mondjam, kissé… feszegeti a határokat?

            - Sajnos még folynak a tárgyalások, nem nagyon mernek ilyet készíteni a nagyok. Névtelen stúdiókkal pedig nem akarok tárgyalni. De az a lényeg, Marlo, nem is a mondanivaló. Sokkal jobban izgat az, hogy ki készíti el, ki lesz elég tökös ahhoz, hogy azt mondja, ő a moziba küldi a filmet a nevével ellátva. Tulajdonképpen miért ne? Csak egy hétköznapról szól, és ha vászonra kerülhet olyan film, amiben kamaszok feje loccsan szét, vagy rángatják ki egy lány belét, akkor az enyém miért ne? Ugyanakkor, hogy is mondtad… feszegeti a határokat, valóban.

            - Ha jól értem, sokkal jobban élvezed, hogy a legnevesebb filmstúdiók hírnevét teszed kockára, ahelyett, hogy valószínűleg kitaláltál valami eredetit, és valószínűleg a század legnagyobb művészeti alkotását készülöd bemutatni. Képes lennél átadni egy elsöprően erős érzelmi lökést. Befolyásolhatod szinte az egész világ gondolkodását, mert erről szól a művészet.

            Rohadt életbe, ilyenkor sajnálom igazán, hogy az egész csak kitaláció. Jó vagyok improvizálásban.

            - Lázadó vagyok…

            - Inkább bolond, csak az érdekel, hogy szembe menj a fősodorral, ahelyett, hogy kamatoztasd a tehetséget, és elérj valamit. Vannak nevek, amik fennmaradtak a történelem során, és vannak zseniális alakok, akiké a feledésbe merült. Mit gondolsz, te vajon melyik leszel? Ne fáradj a válasszal, mindketten tudjuk. –miután befejezte a fejmosást, felállt az asztaltól. Hozzá fűzte, bárcsak sose ismert volna meg. Ja, és valami olyasmit is, hogy ez a hozzáállás az, ami a baj a világgal. Jesszus, mikor kerültem a Good Will Huntingba?

            Fin ácsorgott felettem. Cigi lógott a szájából, előkotort egy szálat nekem is. Amíg el nem szívtuk csendben ültünk az asztalnál. Amikor összetalálkozott a tekintetünk, az egyikünk megcsóválta a fejét, mire a másik még jobban rázta. Beszédes csend volt.

            - Hallottad a Starmant? –beledobtam a csikket Marlo poharába.

            - Ez az első, hogy mind itt vagyunk, mióta Tim…

            - Igen… Nem csoda, hogy katasztrófába torkolt a buli. Tim imádta az agymenéseimet hallani. Nem semmi így rájönni, hogy nem nőkre van szükségem, hanem egy barátra, nem igaz? –Fin szótlanul meredt rám, tudtam anélkül, hogy felemeltem volna a tekintetemet, a pohárban úszkáló cigarettáról.

            - Menjünk haza, Ray, főzők kakaót, ha feljössz.

            - Van még abból a finom kekszből hozzá?

            - Nincs, mind megetted.

            - Rohadt élet, pedig nagyon finom egy keksz volt.

            - Fin! –biccentettem felé újból egy hosszas csend után.

            - Igen?

            - Adsz egy cigit?

            - Neked nincs?

            - De.

            - Akkor most inkább adj te egyet.

Hazafelé vettük az irányt, hiába kerestük a többieket, senki sem volt itt. Roy-t láttuk csak bemenni a raktárba a pultos sráccal. Hiába, nem számít győzelemnek, szabályellenes. Azt hiszem, ennyi volt a szerezz csajt verseny, totális katasztrófa… Mondtam, hogy ázsiait akarok, ők kedvelői a gusztustalanságnak.

Ehelyett meg…