Mindenki kedvenc Finley-je újra próbálkozik. Kis emlékeztetőt tőle:

Elindultam a kiszemeltem felé. (...) Megérintettem lágyan a hátát, és köszöntem neki.

            - Szia! –az életben nem voltam még ilyen határozott.

            - Mit akarsz, törpe? –és ennyi volt, kész, vége.

            Ha megkérdezné valaki, hogy mi a legpusztítóbb, legkönyörtelenebb fegyver a világon, azt mondanám, a szavak. Főleg ha egy lány intézi hozzád.  Már csak három szóval is akkora pusztítást tud végrehajtani egy ember lelkében… 

Fin:

            Elképesztő!

Mennyi fájdalom, micsoda kínok, amiket a nők képesek okozni. Teljesen lerombolta az önbecsülésemet, teljesen megsemmisítet. Szégyellem magam, rá sem bírok nézni senkire. Valami égeti a mellkasom, szorítja a torkomat. Ki gondolta volna, hogy akkora fájdalmat, amekkorát Cass okozott nekem, képes lesz megismételni egy teljesen idegen személy, egy mondattal, három szóval, tizenhárom betűvel. Elképesztő, baszd meg!

            Legszívesebben haza mennék, betakaróznék és hagynám a macskát, hogy hozzám bújjon, mint amikor sírok… Nem mintha szoktam volna, de… volt rá példa. Lelki sérülésekről beszélünk. Vajon Cass is ezért lépett le? Mert alacsony vagyok? Ronda? Ki akarna velem mutatkozni? Nem is volt magasabb nálam, sőt Deb sem az. Ó, Deb, közeledni akartam felé, mióta megláttam a mellbimbóját… Mi legyen most? A szemébe se mernék nézni, ő sem akarhat egy ilyen „törpével” lenni. A csajok a magas pasikra buknak. Rohadt genetika, vagy mi. Az tehet az egészről.

            Fel kéne hívnom! Igaz a szabályzat nem engedi, de kétlem, hogy fel tudnám szedni. Ha meg mégis, akkor mi van? Veszítenivalóm nincs, és a legrosszabbat már megkaptam. Nincs bennem félelem, felhívom a picsába, ő pedig eljön, és jól fogjuk érezni magunkat.

            - Használhatom a telefont? –kérdeztem a pulthoz fordulva a csapos srácot.

            - Minek? –jött a reakció.

            - Hát… Telefonálni! –egy pillanatnyi szünetet tartottunk, szigorú tekintettel végig mért a srác, végül balra biccentett a fejével.

            Besétáltam a raktárba, ott volt a vezetékes telefon, ami hordozható. Vezetékes, de hordozható, nem értem… Tárcsáztam.

            - Szia, Fin vagyok!

            - Szia, mi újság, Finley?

            - Itt vagyunk a srácokkal a Masonben és rád gondoltam, jó lenne, ha el tudnál jönni.

            - Nagyon cuki vagy! Mindenki ott van?

            - Aha! Vagyis mindenki a maga útját járja, én meg egyedül maradtam.

            - Nagyon jó, nem baj, ha jön velem Mel?

            - Hát, ő… Nem persze, gyertek nyugodtan. –rohadt élet.

            - Csak a bolondját járattam veled, egyedül megyek természetesen. Fél óra és ott vagyok, rendben?

            Azt a! Ezt fel kell dolgoznom… Elhívtam egy lányt, faszául, ahogy kell, és igent mondott és eljön. Igaz elárultam magam, hogy csak vele akarok lenni, de még így is jön. A kurva eget, Finley, így kell ezt csinálni!   

            A fél órából persze negyvenhárom perc lett, haragudni mégsem tudtam rá. Amikor megjelent csak úgy ragyogott, szívdöglesztően nézett ki. Elterveztem hogyan fog alakulni az este, de így, hogy itt állt előttem, oda lett a magabiztosságom, zavarba jöttem. Az üdvözlő pusziról nem is beszélve, és az illata…

            - Alig tudtam elkészülni, úgy siettem, remélem, nem nézek ki gázul! –mentegetőzni kezdett.

            - Ne viccelj, gyönyörű vagy!

            - Akkor jó. Menjünk, igyunk valamit!

            Úgy lett, ahogy mondta, szólt a zene, ittuk a söröket, beszélgettünk, és állati jól éreztük magunkat.

            - Mesélj, mi az oka, hogy így alakult az este? – egy pillanatra megállt bennem az ütő a kérdésétől, fogalmam sem volt, hogy mit feleljek. Bíztam benne, hogy a legjobb válasszal fogok előrukkolni.

            - Szerezz csajt versenyt rendeztünk. –hát ez nem volt az!

            - Ó! –döbbent meg. Ezért nem kellek a nőknek, nem csak egy törpe szar vagyok, de még egy hülye barom is. Nem baj… Hogy is mondta Tim mindig? „Innen szép győzni!”

            -  Izé... Szóval, nem azért, vagyis… Nézd, próbálkoztam valakinél, mikor rájöttem, hogy én nem ezt akarom. Miért pocsékolnék egy ilyen estét bárkire, amikor van valaki, akivel ezerszer szívesebben tölteném el az időmet.

            - Ne mondd már, hogy ez én lennék. –felelte. Mit mondhattam volna, mosolyogtam rá egyet, mire ő is, majd viccből, gyengéden megrúgta a lábam.

            - Hogy megy a többieknek? –érdeklődött.

            - Ott van Roy a pultnál, nem is tudom, hogy ki van jobban beindulva rá, a csajszi vagy a srác. Joe nem rég lépett le valakivel az oldalán, majdnem felfalták egymást. Úgy tűnik Ray is jól elvan amott, valamit nagyon magyaráz. Tom nem tudom, merre van, elvegyült.

            - Ton?

            - Ton? –ismételtem meg.

            - Tony. Tonnak hívod, nem? Hogy ne törjön meg a hárombetűs név banda.

            - És ezért te is így hívod? –milyen figyelmes.

            - Miért ne? –szélesen mosolygott, majd a szájába vette a szívószálat és ahogy ivott, behunyta a szemeit. Elvarázsolt a szépsége, felfoghatatlan, hogy még nem vettem észre.

            - Nos?

            - Nos? –ismételtem meg megint.

            - Hol van?

            - Te nem hallottad? Összeverte az albérlőjét, mert nem akartak elhúzni, se fizetni. Közmunkára ítélték. Van ilyen hülyeség a lábán, tudod, nem mászkálhat el hazulról.

            - Szinte minden nap látom, egy szatyor piával a kezében. Néha váltunk pár szót.

            - Ne is mondd, ma is nálam ivott, alig bírtuk elzavarni. Remélem, nem lesz baja belőle.

            Ez kell hozzá, mindig is mondtam, ha el akarsz felejteni egy lányt, akkor egy másikra van szükség. Hirtelen nem is érdekel Cass, csak Deben jár az eszem, folyton az ajkait figyelem. Eszembe jut a mellbimbója, többet akarok látni belőle. Nagyon erősnek éreztem magam, elpusztíthatatlannak. A nők nem csak arra képesek, hogy megsemmisítsenek, ők jelentik a támaszt, ők tesznek erőssé. Tim is ezt mondta. „Nő nélkül nem lehet, és nem is érdemes.” Jó nagy hülyeség, de olyan igaz is. Hiányzik ez a bolond.

            Ekkor valami elképesztően hihetetlen dolog történt. A zene elhalkult, ez a tipikus végtelenített bulizós szar. Tim kedvenc száma csendült fel Bowie-tól, a Starman. Mintha egy jel lett volna, mintha csak áldását küldené, hogy gyerünk, Fin, jó úton jársz. Nyilván tudom, hogy csak véletlen, de jól esik hinni benne. Nem hazudok, könnyek kúsztak a szemembe.

            - Jól vagy? –kérdezte Deb.

            - Persze, Tim nagyon szerette ezt a számot, ne haragudj –megtöröltem a szememet.

            - Van kedved táncolni?

            - Nem tudok, nem az a típus vagyok.

            - Én sem tudok, Fin, na, gyere! –megragadta a kezem, és elvonszolt.

            Volt már bennünk annyi ital, hogy nem szégyelltük magunkat. Úgy csináltunk mintha táncolnánk, mindent egybe vegyítettünk, azt hiszem, még tangóztunk is. Igazán közel kerültünk egymáshoz, meg akartam csókolni, de gyáva voltam hozzá, féltem, hogy mindent elrontok. Peter Schillingtől szólt a Major Tom, mi pedig ölelkezve dülöngéltünk egymás vállán.

            - Azért hívtál, hogy felszedj? –súgta a fülembe. Megnyomódott a fejemben az újra indító gomb, és megint béna módból indultam.

            - Hát… ő… nos! Valamit el kell árulnom, Deb!

            - Hallgatlak.

            - Láttam a mellbimbódat. –egy pillanatig csend volt.

            - Mi? –értetlenkedett.

            - Amikor nálam öltöztél át, sokáig voltál bent, meg akartam nézni, hogy mi a helyzet, és az ajtó résnyire nyitva volt. Nem akartam, véletlen volt. –megint csak csend, majd hirtelen kacagni kezdett, alig tudta abbahagyni, de nem engedtük el egymást továbbra sem. Nagyon jó kis zene volt.

            - Tetszett, amit láttál? –erre a kérdésre, kéne egy épkézláb választ adnom, nagyon egyszerű, csak ki kell húzni a farkunkat a seggünkből, és felelni, megmondani a frankót, az igazat. Nem elterelni, nem elhúzni, konkrét, egyenes választ kell adni. Lássuk megy-e?

            - Igen! –EZ AZ! Sikerült! Istenem!

            - Akkor jó, örülök! –szorosabban kezdett el ölelni. Ekkor viszont a mobilja kezdett el rezegni a zsebében. Mielőtt felvette volna, a kijelzőn láttam, hogy a „Fasszopó Főnök” keresi. Miután megbeszélték, amit meg kell, csalódott arckifejezéssel állt elém.

            - Változott a beosztás, be kell mennem reggel dolgozni. Finley, szörnyem sajnálom, de haza kell mennem, hogy aludhassak.

            - Ja, semmi baj. Menj csak nyugodtan, nincs baj.

            - Tuti, nem haragszol?

            - Ilyen este után veled, nem tudnék senkire sem.

            - Nagyon édes vagy. –hozzám lépett és adott egy puszit a szám szélére. Szinte összeértek az ajkaink. A vérnyomásom szörnyen megugorott, el tudom képzelni, milyen vörös lehetett a fejem.

            -  Bepótoljuk, Finley, megígérem, és nem fogod bánni, hogy így alakult az este.

            Ember legyen a talpán, aki egy ilyen után képes szavakat találni. Leültem egyedül az asztalunkhoz, és rágyújtottam, mert láttam, hogy Roy is cigizett.

            Jó ég, jobb, ha ránézek Ray-re.