Gondoltam írok már valamit, de szerencsére találtam egy olyan fejezetet a Vacak Világ folytatásából, amit még nem mutattam be valamiért. Tök jó! Szóval legutóbb Tony-val, az új szereplővel fejeződött be a történet, aki közmunkára lett ítélve, mert összeverte azt a skót albérlőt. 

Szerezz csajt verseny

           Úristen!!!

Sok elborult szarságot álmodtam már az életem során, ami rám nyomta a bélyeget, és nyomott hangulatom lett tőle, máshogy tekintettem az életemre, vagy egy elmúlt, soha vissza nem térő helyzet mégis helyreállt. De ez a mostani, ez volt a legelkúrtabb, legrémisztőbb, legvalóságosabb, amit valaha is álmodtam. A fejemhez kaptam, jól átvizsgáltam, körbetapogattam. Szerencsére mindenhol volt hajam. Hála az égnek, ó, Uram, köszönöm neked, hogy nem volt valóság. Azt álmodtam, hogy kopaszodni kezdtem, nem volt csak pár a hajszálam a rohadt fejem búbján, és úgy sétáltam az utcán, mindenki csak lesett, és nem találtam sehol egy tükröződő felületet, hogy megvizsgáljam, de közben mégis láttam külső szemlélőként magam, és arra gondoltam, milyen béna vagyok, hogy ilyen fiatalon elmegy a hülye a hajam. Még majdnem sírtam is, annyira megviselt. El sem tudtam volna képzelni úgy az életem. A kurva eget a délutáni alvásokba. Tuti, hogy még egyszer le nem hunyom a szemem, este hét előtt.

             Ha végig gondolok a családon, senkinek sincsenek gondjai a hajával. Anyámnak van talán pár testvére, akiknek ritka, vagy kezd fogyni, de alig észrevehetően, és az ötvenen is túl vannak már. Szóval… nem, az nem lehet, hogy én legyek csak ilyen béna.

            Ahogy felemeltem a fejem Ray-t és Tont pillantottam meg az asztalnál ülni. Ray szájában cigi volt, Ton szájában pedig egy szívószál, aminek a másik vége egy borosüvegbe lógott. Mindig elképeszt ez a faszi. Mind a ketten csendben voltak és régi szex újságokat forgattak a kezükben. Amikor találtak benne valami jót, oda fordították a másiknak, ő pedig lebiggyesztette az ajkát, és elismerően bólogatott.

            - Azok meg honnan vannak? –kérdeztem, ahogy beültem közéjük.

            - Szemétszedés közben találtam egy konténer mellett, gondoltam, elhozom –kezdett bele Ton. - Csak van valami haszna ennek a baromságnak is, nem?

            - Szóval közmunka, mi? –Ton arca olyan színekben pompázott, mint egy domborzati térkép. Teljesen őrült egy alak, nem ment el közmunkára és, hogy hiteles sztorival rukkoljon elő, szétverte a saját fejét.

            - Ja, egész tűrhető, legalábbis nem olyan szívás, mint amennyire lehetne.

            - Mi a fenéért tetted? –kérdezte Ray, de szemét nem vette le újság lapjairól.

            - Anyám kért meg rá.

            - Hogy verd meg azt a hülyét?

            - Dehogy, az magamtól jött. Ő csak azt mondta, hogy tegyem ki azt a két skót virágszálat a lakásából.

            - Azt hittem nem vagytok jóban –mondtam.

            - Nem is, szóval reméltem ettől majd kibékülünk.

            - És lett valami? –dünnyögte Ray cigivel a szájában, miközben erősen koncentrált egy képre, amin egy tenisztő lóg ki egy nő lába közül. Kivette a szájából a cigit, eltorzult a tekintete, mintha mondani akarna valami, de inkább visszatette, nagyokat szívott bele és csak csóválta a fejét.

            - Két napra rá felhívott, hogy „köszönöm, fiam, amit értem tettél” és hogy elhúztak végre a lakásból.

            - Akkor ez most azt jelenti, hogy szent a béke?

            - Tudja a fene, Fin, azóta nem is hallottam felőle. –Ray letette az újságot és elnyomta csikket, majd oda bökte Tonnak:

            - Megérte ez az egész? –Ton arca elkomolyodott, félre nézett a tükörbe, hogy lássa az arcát, aztán egy sóhaj után így szólt:

            - Jó kérdés… talán egyszer majd rájövök.

            Ray átnyúlt az asztalon, hogy elemeljen egy újabb újságot, amikor fájdalmasan felnyögött.

            - Mi a baj? –kérdeztem unottan.

            - Becsípődött a dereka –felelte Ton, és azzal az idióta nézésével vigyorgott Ray-re, kivillantak a hegyes fogai, olyan volt, mint egy kárörvendő oroszlán. Biztos baromságnak hangzik, örülök is neki, hogy nem hangosan mondtam, csak magamban, de ami biztos, az biztos, tényleg úgy néz ki ez a lökött. Mindig elképeszt ez a faszi, nem győzőm mondani.

            - Mégis mitől, mit csináltál? –kérdeztem.

            - Semmit, csak leültem és tessék. Hihetetlen.

            - Biztos a targonca miatt, kényelmetlen lehet benne ülni egész nap.

            - Elég kényelmetlen, az tuti. Biztos az a rohadt targonca tehet róla, egész nap abban kell ülnöm.

            - Te jó ég… ­–kupán vágott a megdöbbenés. - Ennyi lenne hát? Már csak ezt tartogatja nekünk az élet? Hazajövünk a munkából fájó derékkal? Elveszítjük az embereket magunk körül és kopaszodni fogunk?

            - Ki kopaszodik, te kopaszodsz, Ton?

            - Én biztos nem.

            - Hát én? –hajtotta le a fejét Ray. Ton megfogta, beletúrt a hajadba, alaposan átvizsgálta.

            - Nagyon szép a hajad, neked biztos megmarad. Olyan szép ősz hajad lesz, mint Benny Hillnek.

            - Na tessék, így legyen komoly mellettetek az ember.

            - Bocs, Fin, mit akartál mondani ezzel?

            - Hogy tegnap még falakat firkáltunk össze, kirakatokat dobáltunk be, bandáztunk és füveztünk az aluljárókban. Mi a fene történt?

            - Felnőttünk? –fordult oda Ray Tonhoz.

            - Rám ne nézz, én még új vagyok.

            - Kit érdekel, attól még ugyanúgy szórakozhatnánk, csinálhatnánk valami örültséget. Mondjuk… mondjuk egy szerezz… csajt… versenyt!

            - A rohadt, ez bazi jó ötlet! –csendült fel Ton, volt valami szarkasztikus a hangjában. Aztán fogta az egyik lábát, feltette az asztalra és felhúzta a nadrágszárát, hogy lássuk azt a ketyerét a bokája fölé csatolva. - Mond neked ez valamit, nagyokos? Kijárási tilalom, nem mehetek ilyen helyekre!

            - Elment az eszed? –vágott közbe Ray. - A kijárási tilalom nem azt jelenti, hogy nem mehetsz szórakozó helyekre, hanem azt, hogy egyáltalán nem mehetsz sehová sem.

            - A saját érdekedben, Ton, jobban tennéd, ha most haza mennél, ha nem hiányzik, hogy rendőrök vigyenek el.

            - Ugyan már! –tárta szét a karjait. - Úgy nézek én ki, mint akit érdekel az ilyesmi? Pont ezért van ügyvédem, hogy kivágjon az ilyenekből, nem? Csak… csak szocializálódom kicsit, azt mondják, rám fér.

            Miután fogtuk, majd csóváltuk a fejünket, mérgesen néztünk rá, sóhajtoztunk, Ton kezdett rájönni, hogy talán mégis jobb lenne, ha haza menne. Ahogy felállt az asztaltól, rögtön beütött a rengeteg pia, és dülöngélve tántorgott ki a lakásból, leborított és sodort magával mindent.  Mint a macskám, szóval nem is lettem mérges, valahogy már megszoktam. Mindkettőjüktől. A lépcsőn indult le, akármilyen részeg, nem lehet rávenni, hogy liftbe szálljon.

            Kimentünk az erkélyre, hogy ötletéjünk kicsit a naplemente fényében, hogyan történjen az este, amikor kiabálást hallottunk odalentről. Lenéztünk és láttuk, hogy Tony széttárt karokkal nézett fel ránk.

            - Some people stand in the darkness, afraid to step into the light… –Jimi Jamisontól énekelte az I’m always here-t, vagy közismertebb nevén a Baywatch főcímdalát, és ezt minden különösebb ok nélkül. Összetekintettünk Ray-jel, de az őszinte mosoly átcsapott kellemetlenbe, végül egymás szemébe sem tudtunk nézni, mert mindkettőnknek ugyanaz a valaki jutott eszébe róla. Mindig eszembe jut, hogy mit gondolna Tim, ha most látna minket, vajon örülne, vagy…

             Vissza a tervekhez, ketten ehhez a játékhoz kevesek lennénk, elég béna és unalmas lenne. Ezért felhívtuk Joe-t, Tomot és Roy-t, hogy csatlakozzanak. Fontos, hogy Roy is nőt szedjen össze, a homokosok nincsenek annyian, és ha véletlen egymásra akadnak, akkor rögtön elkezdenek ismerkedni.

            A lakásomon gyűltünk össze, ittunk pár kortyot, hogy jöjjön meg a kellő bátorságunk, aztán elszívtunk rá egy rakétát, hogy kellően lazák legyünk. Miután mindenki elintézte a pisi ügyet, útnak is indultunk. Közben megbeszéltük a részleteket. Bemegyünk egy szórakozó helyre, és kinézünk a másiknak egy hölgyet, hogy ne menjen el az idő a keresgéléssel, és ne legyen az, hogy nem találtunk senkit. Természetesen nem tolunk ki egymással, a jó ízlés határain belül választunk. Tisztességes játék ez. Nincs nyeremény, csak a játék öröméért versenyzünk, a szórakozás kedvéért. Később majd jókat nevetünk, ha elmeséljük egymásnak az élményeinket.

            - Halljátok ezt? –Joe megállt egy pillanatra és fülelni kezdett, kissé behúzta a nyakát, és hátra fordult, hunyorogva nézett végig rajtunk, mintha erősen koncentrálna. Ökölbe szorította a kezét és maga előtt pumpálni kezdett egy ütemet, mintha valami harci dobot verne. Kissé meg is ijedtem, hogy mi a fene ütött belé, úgy nézett ki a fickó, mint akit megszállt valami.

            - Ti nem haljátok? Ez egy harang! Valamiféle harang, nem harang? –egymásra pislogtunk a többiekkel, próbáltuk kiolvasni a másikunk arcából, hogy mi fene van. –Joe arca eltorzult az értetlenkedéstől, majd mintha friss abroszt terítenénk az asztalra, úgy kismúlt hirtelen a megvilágosodástól. Vett egy nagy levegőt, mint két karjával a magasba csapott, és teli torokból üvöltötte. –Kong a pelpa harang! A dzsekije zsebéből elő kapott egy doboz cigarettát nyújtott egy szálat nekünk, de csak Roy és Ray vett belőle.

            - Mi az a pelpa? –kérdezte Tom, Joe pedig olyan lazán vágtatott előttünk a kis narancssárga fény kíséretében, mintha valami musical darabban szerepelne.

            - A cigi!

            - Miért hívod pelpának? –érdeklődött Ray.

            - Minek hívnám? Bláznak?

            - Milyen szavak ezek? Milyen országban használnak ilyeneket –kapcsolódtam be én is a faggatózásba, de én már nem kaptam választ, mert Tom viccesen seggbe rúgta Joe-t és röhögtünk, mint az őrültek, pedig egyáltalán nem is volt vicces. Ilyen ez a fű…

            Mielőtt megérkeztünk a buli helyre, odakint még megigazgattuk magunkat, minden rendben van-e rajtunk. Aztán neki vágtunk az estének, vagyis próbáltunk. Odabent egy kanapén ültünk, szorosan egymás mellett, néha az poharainkért nyúltunk, hogy igyunk egy kortyot, amikor egy lány ment el előttünk. Elég béna göncökben voltunk, kicsit kilógtunk a képből, de ideje volt kiválasztani a lányokat. Sok szerencsét kívántunk egymásnak.

            Elindultam a kiszemeltem felé, aki a bárpultnál ült, a torkomban dobogott a szívem, de úgy éreztem magam, mint James Bond. Megérintettem lágyan a hátát, és köszöntem neki.

            - Szia! –az életben nem voltam még ilyen határozott.

            - Mit akarsz, törpe? –és ennyi volt, kész, vége.

           Ha megkérdezné valaki, hogy mi a legpusztítóbb, legkönyörtelenebb fegyver a világon, azt mondanám, a szavak. Főleg ha egy lány intézi hozzád.  Már csak három szóval is akkora pusztítást tud végrehajtani egy ember lelkében… Mindegy is.

            Lássuk a többieket.

Joe:

            Mint az áruházakban.

Csak most nem én vagyok a vevő, én az áru vagyok, a nők vevők. Nekem pedig annak az egy terméknek kell lennem, amit nem akarnak megvenni, de meglátják a polcon, szemeznek vele, oda mennek, megnézik, tetszik nekik, ezért megveszik hazavinni kipróbálni. Aztán persze nem bánják meg, hogy kipróbáltak valami újat, mert az teljesen bevált.

            Odamentem ahhoz, akit kinéztek nekem, szóval már csak el kellett adnom magam. megmutatni nekik, hogy én vagyok az, amelyikre szükségük van.

            - Szia! –oda hajoltam a füléhez, hogy halja, amit mondok, és hogy érezze a parfümömet, amit reméltem, hogy nem nyomott el a sok pelpa.

            - Szi…

      - Az öcséd egy igazi barom! Tegnap éjjel az út közepén sétált részegen, de hiába kiabáltam vele, hogy jöjjön már le onnan, nem érdekelte, a kocsi meg persze jött. Úgy kellett lerángatnom onnan, majdnem ki is nyírt mindkettőnket, éreztem a kurva szelét a kocsinak. Nézd meg, azóta is remeg a lábam…

            - Bocsi, micsoda?

            - Jaj, istenem! Annyira röstellem magam, összekevertelek egy barátom nővérével. Bocsáss meg kérlek, nem akartam megzavarni a szórakozásodat, ugye most nem fogsz kidobatni a gorillákkal? –rám mosolygott és megérintette a vállamat, közelebb hajolt és fülembe súgta.

            - Van humorod, ez tetszik!

            - Komolyan mondod? Mi lenne, ha ezt elmondanád a barátaimnak is, ők kételkednek benne, hogy valaha is képes lennék olyasmit mondani, ami csak egy halványmosolyt is csalna bárki arcára.

            - Az enyémre sikerült.

            - Egyébként Joseph vagyok, Joe. Azért nem használom a Joseph-et mert az emberek, visszakérdeznek, hogy Sztálin? Azt hiszik vicces, de már óvodás korom óta hallgatom. Most képzeld el szegény öcsémet, akit Adolfnak hívnak. –ettől úgy felnevetett, hogy az italát is kilötyögtette. Igazából nincs öcsém, de ezt ő sem hitte el.

            - Ezen nem is lenne szabad szórakozni.

            - Már miért ne? A világ tele van rasszista és antiszemita viccekkel, amit mindenki élvez valamiért.

            - Beth vagyok! –mutatkozott be.

            - Nem mondod a komolyan, akivel összekevertelek, őt is Beth-nek hívják.

            - Akkor nem is csodálom, hogy összekevertél.

            - És! Mind a ketten ugyanolyan gyönyörűek vagytok.

            - Meghívhatlak egy italra? –kérdezte.

            - Persze! –vágtam rá. - Én fizetek.

            Jól mulattuk az időt, ittunk, beszélgettünk nevetgéltünk. És egyre jobban közeledtünk egymáshoz. Elmeséltük, hogy mivel foglakozunk, merre jártam az évek során, kikkel kalandoztam. És hogy otthon van egy csomó kacatom, szinte rá lehet fogni, hogy kereskedő vagyok. Beth pénztáros egy áruházban, ezért kicsit unalmasak a hétköznapjai, ezért hozzá képest az én unalmas hétköznapjaim, tök izginek tűnnek a saját bevallása szerint.

            A zenék egyre jobbak voltak, alig bírtunk megülni egyhelyben, mentünk is táncolni, ahol már az előzéknél is közelebb kerültünk egymáshoz. Dörgölőzés, nyakba tekert karok, dülöngélés, az alkoholnak köszönhető szerelmes tekintetek, ajakharapdálás… Felkaptam a dzsekimet és indultunk is haza.

            Amikor beléptünk a lakásom ajtaján, szörnyű látvány fogadott. Amikor elindultam otthonról, úgy nézett ki, rendben van a kégliben, de most, hogy egy lánnyal az oldalamon léptem be, szörnyű az egész. Porcicák a földön, oda száradt ételmaradékok, sörös dobozok hada fal mellé tolva. Az én szobám csak simán rendetlen volt, a nappali meg tele volt a kacatokkal, egy két tv, mikró, biciklik, asztali lámpák, bőröndök, rengeteg könyv, szerszámok, minden van itt, az tuti.

            - Te menj be a szobába és feküdj le –mondta. Úgy is tettem, lefeküdtem levetkőztem. Ő addig elment elintézni ezt-azt a mosdóba. Amikor végzett, hallottam, hogy a lépeti a konyhába vezették. Még a villanyt is felkapcsolta. Ilyenek a nők, eltévednek az idegen lakásban. Kis álldogálás után, hallottam, ahogy elkezdett mosogatni. Irtó kellemetlen érzés volt, már tornyosult a mosatlan odakint, ő meg egyszerűen csak neki látott. Ötletem sem volt, hogy mit kéne tennem. Menjek ki hozzá, állítsam le? Öltözzek fel, szóljak ki, tegyek úgy, mintha nem tudnám, mit csinálna? Ó, a rohadt!

            Ilyen kellemetlenül sem éreztem még magam, 10-15 percig tartott, mire végre befejezte. Addig a szobámban ültem az ágy szélén. Inkább felöltöztem, mert nagyon szégyelltem magam. Amikor leoltotta a villanyt megindult, a vigyor viszont az arcomra fagyott, mert elhaladt a szoba ajtaja előtt, egyenesen ki a lépcsőházba. Felugrattam, hogy utána kérdezzek, hogy most mi van.

            - Köszönöm szépen- felelte aztán el is tűnt a fordulóban. Rögtön be is csuktam magam után az ajtót, annyira szégyelltem magam. Két és fél órán keresztül ott voltunk a bárban, ennyi erőfeszítés egy ilyen csúfos kudarcért. Neki dőltem a bejárati ajtónak, és hátra ütögettem a fejem gyengéden. Ki sem akarok menni az utcára többé, úgy érezném, mindenki rajtam röhög.

            Jó ötlet volt, Fin, kösz.