Most az új szereplőé lesz a főszerep, Tony mutatkozik be nektek. Jó hosszú lett, de csak így tudtam kibontani, hogy ki és milyen is ő valójában. Bocsi.

Igazság a hazugságban

            - Tetszik az ajándék, Tony?

            - Persze, nagyon szuper, pláne, hogy nem üresen adtad, köszi, hugi.

Reggel a mobiltelefon csörgése ébresztett, Cassie keresett. Mielőtt lelépett volna, látni sem bírt, sokat veszekedett rám, pedig, ha jobban belegondol az ember, ő se volt sokkal jobb nálam. Most, hogy elment akárhová is, minden hónapban beszélünk háromszor-négyszer telefonon. Ilyenek ezek a kapcsolatok, jót tesz nekik a távolság. Te jó ég, bele sem merek gondolni, most hol lehet, ha ilyen jóban lettünk a sok puskaporos év után.  A csomag még tegnap érkezett meg, okos lány volt, mert anyáméknak küldte, ők adták be, nehogy meglássam, hogy honnan adta fel. Ébredés után bontottam ki, amikor felhívott. Egy flaskát küldött, marha ötletes… De legalább volt benne valami.

            - Ha már mindenképp inni akarsz, inkább ezt vidd magaddal, mint egy üveget. Így legalább emberszerűbben nézel ki.

            - Menj a fenébe! –szóltam rá mókásan, kicsi nevetett tőle, majd hirtelen komolyra változott a hangja.

            - Otthon minden rendben?

            - Ja…

            - Tényleg?

            - Ugyan, dehogy.

            - Anya és apa?

            - Még mindig külön vannak, de veled tartják a kapcsolatot, te tudod, hogy mi van velük pontosan.

            - Szétmentek, várható volt. Sajnálom őket.

            - Én csak anyát, de ő is csak jobban járt, nem kell amellett a hülye mellett élnie.

            - Ne beszélj így apáról!

            - Bocs, elfelejtettem, milyen példaértékű egy ember az öreg.

            - Fin?

             - Megvan, nem hiszem, hogy valaha is ki fog heverni téged, hugi, de jól van. Néha még kérdezget rólad.

            - Ugye nem mondtál semmit?

            - Nem, természetesen nem.

            - Köszönöm, Tony!

            - Ugyan mit?

            - Hogy mindezt megteszed értem, pedig nem voltunk szerető testvérpár. Hogy velük vagy és vigyázol rájuk. Finnek és Ray-nek szüksége van rád, Tony, egy ilyen emberre, egy ilyen barátra, mint te vagy. Te töltöd be az életükben keletkezett űrt.

            - Ja, eleinte nem volt túl kellemes, de igazán jó fejek ezek a faszik.

            - Szívesen beszélnék még, de mennem kell, légy jó. És kérlek, tényleg vigyázz Finre!

            - Hé, várj, nem akarod elmondani, hogy hol vagy? –nem akarta, letette.

            Leraktam a mobilt az éjjeli szekrényre, aztán még forgolódtam párat az ágyban. Nem esett jól felkelni, úgy éreztem magam, mintha betonba öntöttök volna. Úgy voltam jó, ahogy voltam. Viszont dolgozni mennem muszáj, rohadt élet. Kikecmeregtem hát az ágyból, picit szédülve és ügyetlenül léptem ki a konyhába. A tegnapi kávét mikróztam meg, majd gyújtottam egy cigit. Elővettem a Cass-től kapott flaskát, és öntettem egy kicsit belőle a csészébe. Ír kávé, finom.

            Munkába indulás előtt, a farzsebembe csúsztattam hugi ajándékát, aztán indultam is. Egy bevásárló központban kell ácsorognom biztonsági őrként. Elég kemény munka, még a budira sem mehetek ki. Egész nap ácsorognom kell, fel-alá mászkálni, ráadásul unalmas is. Csak bámulom az embereket, nézem, mit vesznek, és próbálom kitalálni, hogy mire készülnek, vagy milyen személyiségük lehet. Jó szórakozás, ha nincs más.

            Amikor kaptam egy kis szünetet, elvonultam és magamra zártam a budit, mint ahogy mindig is teszem ilyenkor. Jól esik egy kis inspiráció, ezért megbontok egy sört, persze nem valami gyengét, és nyugodt körülmények között felhörpintem. Szerencsére most volt mivel lekísérni, előkotortam a zsebemből a flaskát, majd jól meghúztam. Egy kicsit marta a torkom, de utána egy hatalmasat sóhajtva hátradőltem, és csak élveztem, ahogy felmelegít. Olyan volt a gyomrom, mintha szenet dobtak volna a kazánba. Istenem, de jó érzés. Máris több erőm lett a nap folytatásához.

            Kifelé menet szembe találkoztam a főnökkel, ahogy a takarítókat igazgatta. Miközben hozzájuk beszélt, le sem vette rólam a szemét, próbáltam nem ránézni, nehogy megszólítson. Amikor elhaladtam mellette, hallottam, hogy kettőt beleszippantott a levegőbe.

            - Santer, álljon meg! –úgy tettem, ahogy parancsolta. Hozzám lépett, és végig szimatolt. - Csak nem alkoholt fogyasztott?

            - Nem… Vagyis, de. Tudja, fáj a fogom, ezért öblögettem rajta egy kicsit, máris jobb lett. –Fin szokta mondani, ha már muszáj hazudnod, hazudj igazat. Ferdeszemmel nézett rám, ahogy elballagtam. Imádom, hogy gyorsan vág az eszem.

            További ácsorgás után egyszer csak egy ismerős arc tűnt ki a tömegből. Igazából, nem is az arc tűnt fel először, hanem az öltözék, a hajszín és mozgás. Az arcát nem is láttam, mert lehajtott fejjel csörtettet előre. Azt hittem csak engem nem akart észrevenni, de közelebb érve láttam, hogy nagyon zaklatott.

            - Anya, hé, anya! –szólítottam le.

            - Ó, te vagy az Tony? Észre sem vettelek. –úgy tűnt, mint aki nem akar velem társalogni. Nem csodálkozom rajta, nem voltam egy mintagyerek, egy anya pedig szégyelli, ha a felnőtt fia, így lecsúszik.  

            - Minden rendben? Nagyon feldúltnak tűnsz.

            - Csak az élet –próbált is tovább lépni, de feltartottam.

            - Mi a baj, anya? Tudok segíteni?

            - Csak nagyanyád régi lakása. Kiadtam albérletbe, és a lakók, egy házaspár, nem akarnak fizetni, se elmenni.

            - Hogyan tudnék segíteni, anya?

            - Nos, végül is… Mit csinálsz délután?

            - Hadd nézzem meg a határidőnaplómat!

            - Nincs is olyanod.

            - Ja, nem véletlen.

            - Miért?

            - Mert nincsenek terveim az életben.

            - Ez nagyon szomorú, fiam –felelte szemlesütve.

            - Nekem mondod? Nem is hiába iszok én.

            - Szóval, van valami programod?

            - Úgy terveztem, hogy csak… Tudod, csak úgy a változatosság kedvéért berúgok.

            - Talán, ha megpróbálnál beszélni velük, akkor nagyon hálás lennék. Ha tudnák, hogy áll valaki mellettem, akkor talán fizetnének rendesen.

            - Ugye megmondtam, hogy egyszer még hasznodra lesz, hogy ilyen fiad van.

            - Ne viccelődj ezzel, fiam, nagyon szomorú, hogy képtelen vagy végre összeszedni magad.

            - Jól van, ha itt végzek benézek hozzájuk.

            - Készülj fel, mert nem könnyű esetek!

            - Ugyan miért?

            - Skótok!

            - Remek –jegyeztem meg gúnyosan.

            - És, fiam, igazán elmehetnél meglátogatni apádat most, hogy egyedül van.

            - Látogassa a rosseb!

            - Nem mondhatsz ilyet, ő az apád! –és azzal anya el is tűnt a vásárlók között.

            Semmi kedvem nem volt meglátogatni az öreget, egyszerűen csak nem vagyok rá kíváncsi. Amikor anya kidobott otthonról, az öreg belement, de nem azért, mert ilyen vagyok, hanem mert így kényelmesebb volt neki az élet. Nem törődik senkivel, nem is tud törődni. Nem foglalkozott velünk, igazából nem is ismerem őt. Ki volt gyerekkorában, vagy milyen csínytevéseket végzett. Annyi szerepe volt az életünkben, hogy egyszerűen csak jelen volt, állandóan panaszkodott a számlák miatt, elvárta, hogy mi is fizessünk, amikor még csak középiskolásak voltunk. Sosem adott zsebpénzt, sosem támogatott semmiben. Ha elküldött a boltba, el kellett hoznunk neki a blokkot és visszakövetelte a legkisebb visszajárót is. Ha kért tőle valamit az ember, felháborodott. Nem próbált még csak nevelni sem minket, csak akkor érdekelte a család, ha már nagyon költötte az ő pénzét. De ha anya végre szóba ált velem, akkor csak megteszek neki ennyit, nem?

            Az ajtaja előtt álltam, már majdnem bekopogtam, amikor megállt a kezem a levegőben. Egy pillanatra elgondolkodtam... Ahogy ismerem, biztos megjegyezné… Szóval elugrottam gyorsan egy kisboltba, és vettem egy hatos csomag sört. Legyen mit inni, így egy fokkal elviselhetőbb a kínos hallgatás. Újra az ajtaja előtt állva csakis azt kérdezgettem magamtól, hogy mi a fenét keresek én itt? Persze azért bekopogtam.

            - Tony? –nyitotta ki az ajtót. - Mit keresel te itt?

            - Hozzád jöttem –belöktem magam, mert nem úgy nézett ki, mint aki vágyna a társaságomra.

            - Legalább nem üres kézzel jöttél, ha már így beállítasz. –elvette tőlem a söröket és bepakolta őket a hűtőbe. Egyet bontott ki magának, majd leült a helyére. Nyugdíjas korba lépett, így egész nap csak a dobozt nézi. Ül előtte, mindegy neki, hogy mi megy benne, csak nézhesse, az sem érdekli, ha ismétlés, ő akkor is nézi. Szinte szerelmes abba a szarba, állandóan hőbörög miatta, ha valaki megzavarja. Ha jön a postás, akkor jól letolja, hogy miért nem jött máskor, most a kedvenc műsora van, nem ér rá leveleket átvenni. Igazi bunkó. Ha esetleg váratlan vendég jött, mindig belemondta a szemébe, hogy: Már azt hittem jött valaki. Ilyenkor mindig azt feleltem neki, senkihez nem jön senki. Szerintem elmond róla sok mindent az, hogy ő az a fajta ember, aki nappal felkapcsolja a villanyt a budin, de éjjel nem.

            - Mi a helyzet veled, hogy vagy mostanában? –próbáltam kérdezgetni, miközben a nappaliban ücsörögtünk, ő a trónján, egy nagy bőrfotelben, én meg a kanapén.

            - Volt itt reggel két fiatal, valami aláírást gyűjtöttek.

            - Mivel kapcsolatban?

            - Mit tudom én, elzavartam őket. Hát miért akkor kell jönniük, amikor salakmotorozás megy a tévében –kuncogott magában, azt várta, hogy én így tegyek. Keserű mosolyt kanyarintotton az arcomra, ahogy néztem, hogy issza a sört, amiből elfelejtett megkínálni. Mindig is ez volt, ha véletlen valaki meglátogatta. Sosem kínálta semmivel, viszont ő elővette legnyálcsórgatóbb ételeit, édességeit, és a szemük láttára falta be. Nem tudom, hogy direkt, vagy az illemtan ismeret hiánya miatt, de sokat kellett szégyenkeznünk a barátaink előtt miatta.

            - Nem is szereted a salakmotort.

            - Nem adtak semmi jót –nyögte. Le sem vette a szemét a képernyőről. Nem akartam tovább maradni vele, legszívesebben elrohantam volna, de ha már itt voltam. Kimentem a konyhába megnézni, van-e valami dugi piája, amivel aztán feltöltöttem a flaskámat. Ahogy csorgott az ital, eltűnődtem magamon. Vajon miért vagyok a világon, létezésem egyetlen célja az lenne, hogy az ő fia legyek? Elég kiábrándító gondolta, hogy egyszer talán ő leszek. Ez is az egyik oka annak, hogy iszok. Az elkeseredettség, és a remény, hogy talán így elkerülöm a végzetem.

            Amint feleszméltem a bambulásból, észrevettem, hogy az öreg kávéja az asztalon lett felejtve. Megtapogattam a csészét, ki volt hűlve, ezért lehúztam a sliccemet, hogy előkotorjam a farkamat a gatyából és belelógassam a kávéjába. Mindezek után, ez némi megnyugvással töltött el.

             Ideges, sietős léptekkel indultam a lakókhoz, hogy kitegyem őket onnan a fenébe, vagy legalább rábeszéljem őket, hogy fizessenek. Gondoltam, hogy nem lesz könnyű menet, és apám miatt is rosszul éreztem magam, ezért lehúztam pár kortyot, mielőtt meglátogattam őket. Jól jött egy kis bátorítás. Amikor megtaláltam a lépcsőházat, szerencsére nyitva volt az ajtó, így bejuthattam anélkül, hogy fel kellett volna csengetnem hozzájuk, akkor talán be sem engedtek volna. Lift helyett a lépcsőt választottam, egészségesebb, arról nem is beszélve, hogy nem bízom ezekben a szerkezetekben. Mindig azt álmodom, hogy beszállok, ezek a szarok meg eszeveszett sebességgel száguldoznak fel, pörögnek a számok a kijelzőn összevissza, és sosem ott tesznek ki, ahol akarom. Igaz sosem hallottam még lift balesetről, de mindennek eljön egyszer az ideje, mi van, ha pont az a célja az életemnek, hogy én legyek az a béna, aki liftbalesetben hal meg. Rohadt élet, innom kell még egyet.

            A lakás előtt álltam, és rögtön, ahogy nyílt az ajtó, betessékeltem magam. Egy gizda, magas, melegítő gatyás/felsős, kopaszodó fickó nyitott ajtót. A felesége a konyhában ült, elég ocsmány egy nő volt, rövid, tüsi haj, fehér atléta, a melegítő gatyája mindenféle színt tartalmazott. Arról nem is beszélve, hogy egy komplett idiótának tűnt. Elképesztő mennyire meglátszódik valaki arcán az értelem hiánya, elképesztő, komolyan.

            - Ki a halál vagy? Húzzál el a lakásomból, mert hívom a zsarukat? –mondta a férfi.

            - Komolyan? Azt hittem a nagyi, anyámra, húgomra és rám hagyta a placcot. Van sör a hűtőben? –becsörtettem a konyhába, a feleség szörnyülködve bámult rám, ahogy sör után kutattam. Szerencsére akadt egy, így letettem magam az asztalhoz és megbontottam.

            - Szóval te vagy, Tony? Anyád állandóan téged emleget, hogy nem tetszik neked, hogy itt vagyunk, nagyon dühös vagy, és hogy meg fogsz látogatni minket, de sosem jöttél –mondta a feleség. Anya gyakran fenyegetőzik nem valós dolgokkal, érdekes, hogy engem vett elő, pedig hosszú ideje már, hogy nem beszéltünk.

            - Itt vagyok, nem? –feleltem.

            - Minek jöttél? –köpte ide a kérdést a férj.

            - Hogy segítsek összecsomagolni nektek, miért, mire gondoltál?

            - Mi nem megyünk sehová sem innen, jó itt nekünk –folytatta a nő.

            - Akkor meg fizessetek!

            - Miért, ezért a szemétdombért? Hogy néz ki a lakás, alig működik a gáz, nem zárnak rendesen az ablakok, nincsen meleg víz, és nem is kapcsolják vissza, mert anyád egy jó nagy tartozást halmozott fel.

            - Vannak problémák, rendben, de a lakbért akkor is kell fizetni, nem? Biztos vagyok benne, hogy anyám ehhez mérten szabta meg a lakbért. Ez mind benne kell, hogy legyen a szerződésben, hadd olvassam el!

            - Nem íratott alá velünk semmilyen szerződést –mondta a férj. Ó, anya! Így már teljesen érthető, hogy miért nem akarnak… vagyis fognak elmenni. Szerződés nélkül nem lehet semmiben sem megállapodni.

            - Nem baj, akkor is húzzátok el a beleteket, mert ez a lakás az enyém is, és be akarok költözni –csak hazudtam róla, nem akartam, anya nem is engedné. - Különben is, ha annyi bajotok van a meleg vízzel, meg mindennel, miért vagytok még itt?

            - Nagy tévedésben vagy, pajtás! –mondta a férj. - Ez itt már a mi házunk, és nem tehetsz ellene semmit, oké? Itt fogunk lakni, le fogjuk cserélni a zárat, nem lesz ide bejárásotok. Felejtsetek el itt mindent. És most jobb, ha eltakarodsz innen, mielőtt még bajba kerülnél. –a férj kiütötte a kezemből a sört, ami a földön landolt, jól összefröcskölve a falat. Falugrottam a székből, hogy mi jogon fenyeget engem ez a szemét faszkalap, de máris lökött rajtam egyet, amitől rádőltem az asztalra. Ez a hülye nem szórakozott, jobbnak találtam mielőbb lelépni, de a feleség megragadta a karomat és nem eresztett. A férje közelebb lépett hozzám, teljesen belém dörgölte magát, a homlokát pedig hozzá érintette a halántékomhoz. Belém is fejelt pár aprót, de fájdalmasat.

            - Fogtam az adást, elhúzok!

            - Nem fogtad, pajtás! Felejts el minket, mert vannak haverjaim az utcán, akiknek ha szólok, elkapnak, érted?  Nem csak a te anyád tud ide küldeni valakit. Te nem vagy senki, nem érsz semmit, szóval hagyd ezt abba, mert nekem is vannak haverjaim, akik nem túl kedvesek. Na, ezt fogtad, pajtás, ugye? Felejtsétek el ezt a lakást egy életre, és mi is elfelejtünk titeket. –ellépet tőlem a férj, és nő is elengedte a karomat. Hagyták, hogy kisétáljak az ajtón. Rohadt szemét barmok.

            Odalent a bejárat mellett neki kellett dőlnöm a falnak egy pillanatra. Egyre csak kezdett elfehéredni minden körülöttem, és a fejem is nagyon nehézzé vált, mintha valami légáramlat akarta volna letolni a nyakamról, még a süvítést is hallottam, nem hülyéskedek. Remegő kézzel kotortam elő egy cigit a dobozból, a meggyújtása egy külön mutatvány volt. Párszor megráztam a kezem, hogy ne remegjem már ennyire, mire végre felizzott ez a szar. Mélyet szívtam bele, jó sokáig tartottam lent, közben csak fürkésztem az aszfalton eltaposott rágókat, próbáltam lenyugodni. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy kifújjam a füstöt, és ekkor pillantottam meg, ahogy kicammogott a csávó a lépcsőházból egy színes, csíkos bevásárló szatyorral a kezében. Előkaptam a flaskát a zsebemből, belekortyoltam pár nagyot, aztán földhöz vágtam, ahogy elszánt léptekkel indultam a faszi után.

            - Hé, te szemét skót geci! –kiáltottam rá. Ahogy megfordult, rögtön bele is vertem abba hülye képébe, amitől jól elterült a földön. A balkezemmel megragadtam a pólójánál fogva, a másikkal meg püföltem azt az ostoba fejét. Betörtem az orrát, felrepedt a szemöldöke és a szája is. Aztán valaki megfogta a kezemet, és lerángatott róla, kapálóztam, és egyet még sikerült belerúgnom a gyomrába. A kéz, aki lerángatott róla, egy rendőrhöz tartozott, persze, hogy pont most nem tudott máshol császkálni. Muszáj volt itt lennie…

            A délután további részét, az egész éjszakát, és még a reggelből is egy darabot ücsörgéssel töltöttem el egy cellában az rendörségen. A kezem eszméletlenül fájt, remélem nem tört el benne semmi, mert itt esze ágában sem volt senkinek megvizsgálni. Marhára fájt. Csak is azon járt az eszem, hogy le kell majd vágni, és akkor jól megszívom, ha bevágnak a sittre.

             Két rendőr nyitott be, elvonszoltak egy másik helységbe, ahol egy ügyvéd nőci várt rám. Meg kell hagyni, bomba jól nézett ki, hosszú egyenes, vörös haja volt, mármint nem festett, hanem természetes. Hátul fel volt tűzve.

            - Ha ezt tudom, gyakrabban követek el bűncselekményt –biccentettem oda az egyik kísérőmnek, aki válaszképp csak lökött rajtam egyet. De az ügyvédnő arcán legalább láttam egy halvány mosolyt. Letettem magam az asztalhoz, és egy ideig csak csendben üldögéltünk, amíg ő az aktákat bújta.

            - Anthony Santer, alkoholos befolyásoltság alatt elkövetett testi sértés… –kezdett bele.

            - Csak véletlen egybeesés, tudja… Megkínáltak egy sörrel, aztán a vallomásomban említett okok miatt kellett innom pár kortyot, érti. Puszta véletlen egybeesés az egész. És nem voltam én semmilyen befolyó… befolyáls… befolá… a rohadt élet! Nem az alkohol tehet róla ez a lényeg. Nem vagyok alkoholista vagy ilyesmi, szükségtelen elvonón gondolkodni, rendben?

            - Találtak magánál egy flaskát is.

            - Akkor kaptam ajándékba, csak véletlen egybeesés.

            - Szerencsétlen véletlen, Anthony.

            - Tony, ha kérhetem –kacsintottam rá.

            - Szóval, Tony, tisztában van vele, hogy mit követett el?

            - Ja.

            - Ismertetnem kell magával, hogy miféle sérüléseket okozott.

            - Szükségtelen, az eszemet vesztettem el, nem a memóriámat.

            - Ez elő van írva, muszáj vagyok…

            - Inkább mondja, mi a legjobb eshetőség?

            - Közmunka.

            - És mi a legrosszabb?

            - Közmunka.

            - Éljen Anglia, mi? –mondtam, és egy halvány mosolyt pillantottam meg az arcán.

            - Vannak feltételek is. Kapni fog egy perecet a lábára, hogy tudják, mindig a jó helyen tartózkodik a jó időben. Nem teheti be a lábát egyes helyekre, mint például kocsmák, szórakozó helyek. És találnia kell egy helyet, ahol élhet, ennek egy családtagnak kell lennie. –rohadt élet, Cass, hogy most kellett lelépned. Az öreghez tuti, hogy nem megyek, nem is akarna látni, nem azért mert, problémája van velem, hanem mert egyszerűen nem érdekli senki. Anya meg…  ki tudja, biztos nem akarna szégyenkezni a szomszédok előtt miattam.

            - Attól tartok, hogy ez nem megoldható –egy cseppet lehangolt állapotban mondtam, rá sem mertem nézni a nőre. Kisebb ideig csendben is maradtunk, és a fájó kezemet nézegettem.

            - Ne aggódjon, Tony, kitalálunk valami megoldást. Házőrizetbe helyezik, vagy kap egy felügyelőtisztet maga mellé –a hangja megnyugtatóan csilingelt körbe, szívmelengető érzés volt végre hallani egy hangot, amiből törődés sugárzik… A köztünk lévő szexuális feszültség kibontakozásáról nem is beszélve. Micsoda nő.

            - Ugye nem él drogokkal, Tony. Mert akkor részt kell vennie egy elvonón, és ha egy teszten is elbukik, akkor az Isten sem fogja tudni megóvni magát a börtöntől.

            - Én nem mérgezem magam azokkal a szarokkal…

            - Az alkohollal hogy áll?

            - Meg vagyunk jól, tudja, néha-néha a pohár fenekére nézek, de hát ki nem, nem igaz?

            - Meg tudom oldani, hogy ne küldjék elvonóra, de akkor mértékkel kell fogyasztania ­­–súgta halkan. Azt hiszem szerelmes lettem.

            - Még valami?

            - Volt még itt más is, egy pillanat csak átnézem a papírokat… Á, dühkezelés! Dühkezelésre kell járnia.

            - Szuper, és hány óra közmunkával számoljak?

            - Azt a döntést a bíróság hozza meg mindjárt, de egy biztos, ne tervezzen nyaralást még egy jó darabig. Felkészült a tárgyalásra?  

            Százötven óra közmunkára lettem ítélve, amit olyan gyorsan el kell kezdenem, ahogy csak lehetséges. Úgy tűnik az állásomat is elvesztettem, szóval holnap már magamra kell öltenem a narancssárga kezeslábast, hogy falfirkákat vakarjak le és kutyaürüléket szedjek.  

            Az ember azt gondolhatná, hogy egy ilyen után haza furikáznak. De nekik tök mindegy, itt van ez az elektronikus szar a lábamon, úgyis tudják, ha olyan helyen vagyok, ahol nem kéne lennem. Szóval szépen sétálj csak haza, te barom, mondják ők. De legalább visszakaptam a flaskámat, sajnáltam volna, ha elveszik vagy lefoglalják.     

            Otthon ledőltem, aludni próbáltam, de annyira sajgott a kezem, hogy nem tudtam. Pedig ha fáj valami, a legjobb aludni rá. Most mégsem tudtam, mert peregetek a gondolataim, hogy mi lehet a kezemmel, eltörte-e valami. El kéne menni dokihoz, lehet le kell vágni, vagy nem fog jól összeforrni és görbék lesznek. Kiborítanak a görbe ujjak, nem tudok vele mit kezdeni. Az elmúlt eseményekre való tekintettel, és kezem miatti aggodalmaim miatt úgy döntöttem, inkább jól leiszom magam. Jó kis gyógyír ez.

             Reggel dühösen ébredtem, mert hallottam, hogy az eső kopogott az ablakpárkányon.  Szabályosan lerúgtam magamról a takarót, a szoba közepéig repült. Reménykedtem, hogy már elállt, csak a felsőbb emeletekről csepeg, de az úgy szakadt, mint akinek nem áll szándéka a elállni. Rohadt eső, baszd meg. Víz hullik alá az égből, ki hallott már ekkora baromságot? Utálom, ha esik és mennem kell valahová, persze itt sokat esik, de eddig valahogy mindig kifogtam a jó időt.  Utálom a hülye esernyőt is, kifordul, nem nyitódik ki, vizes, és az egyik olyan kis váz, vagy mi a tököm az, mindig el van törve. Tuti, hogy én ki nem mozdulok a lakásból. Csak nem lesz baj belőle, ha egyszer nem jelenek meg közmunkán, majd holnaptól elkezdik számolni azt a százötven órát, nem? Szerintem van ebben épp elég logika ahhoz, hogy ne legyen baj belőle. Ráadásul a kezem sem fájt már annyira.

            A nap további részében az asztalnál ücsörögtem. Ittam és cigit töltöttem, mert már kevés volt. Egy kis Ramones-t hallgattam, Ray annyit beszélt már róluk, hogy tökre megkedveltem. Amikor a Death of me szólt, valami megérintett. Az I lost my mindot pedig már énekeltem is. Elég ijesztő egy kép lehetet volna bárki számára, aki éppen lát engem. Csak akkor érti meg az ember, hogy mire gondolok, ha meghallgatja a számot.

            Teltek az órák, így megy ez, ha élvezi az ember, amit csinál, én pedig nagyon is élveztem, hogy nem kell semmit sem tennem. Késő délután viszont megcsörrent a telefonom. Az ügyvédnőci keresett.

            - Mi a fenét művelt, Tony?

            - Én? Semmit.

            - Ez a baj! Kötelezettségei vannak, amiket teljesítenie kell. Miért nem jelent meg közmunkán? Talán börtönbe akar kerülni?

            - Hát…

            - Remélem, nagyon jó magyarázattal tud szolgálni, különben nem sokat tehetek magáért.

            - Megtámadtak! –nyögtem ki egy választ, ami legelsőnek az eszembe jutott.

            - Mi?

             - Pár szemét suhanc. Lementem a boltba tejért, és ott voltak ezek a suhancok, akik látták, hogy mi van a lábamon és tudták, hogy nem mehetek utánuk. Elvették a pénzem és még a rohadt tejemet is. Miféle szemét tolvaj az, akinek nem elég a pénzem, de még a szájbalökött tejemet is elviszi. De nézzük a jó oldalát, rendben? Kezeltem a dühömet, visszafogtam magam, oké? Simán beverhettem volna a hülye képüket, de nem, visszafogtam magam, kezeltem a dühömet. Ez jó pontot jelent, nem?

            - Jézusom… Ig… Igen, ez jó. Ha tényleg így volt, akkor tudok pár jó szót szólni az érdekében, és el fogják nézni magának, hogy nem jelent meg a közmunkán. Csak hozza magával az orvosi jelentést, rendben van, Tony?

            - Hó, hó! Várjunk, a micsodát? –a fenébe.

            - Az orvosi jelentést. Volt orvosnál, ugye? –a fenébe.

            - Ja, ige… persze… Vagyis, dehogy voltam! Nem mehetek ilyen helyekre, ettől a cucctól a lábamon. –talán most.

            - Természetesen, ha ilyen atrocitás éri, elmehet. Az orvos az igazolást azért adja, hogy igazolja magát. –a fenébe.

            - Nem akartam rendőrségi ügyet belőle, az ilyet jelentik a dokik, nem? Nem tett volna jót a mostani helyzetemnek. –igen, ez az!

            - Az lehetséges, Tony. Sok fejfájást okoz nekem, tudja? –kidumáltad magad, Tony, kidumáltad. - Az is elég, ha megmutatja a sérüléseit.

            - Micsoda? –a fenébe.

            - Azt mondta megtámadták magát, nekem pedig volt már dolgom ilyen esettel. Általában a falba verik az áldozat fejét, hogy elkábítsák, oda szorítsák, hogy ne tudjon kapálódzni. 

            - Igen, igen, most is alig térek magamhoz, esküszöm, úgy néz ki az arcom, hogy eddig még nem létező színek jelentek meg rajta, nem tréfálok, majd meglátja.

            - Rendben. Holnap reggel találkozunk, Tony!

            Ezért nem éri meg hazudni. Abból nem lehet jól kijönni. Viszont Fin módszere sem kifizetődő mindig, igazat hazudni. Főleg így, hogy úgy hazudtam, hogy még nem tettem igazzá. Nagy meggondolatlanság volt. De én Tony vagyok, Tony, egy őrült, és megmutatom mindenkinek, hogy ki az Tony. Mert nem az, akinek mások gondolnak.

            Fogtam egy üveg töményt, és jól meghúztam azt, ami aztán jól feltüzelt. Ökölbe szorítottam mindkét kezemet, és amilyen gyorsan csak tudtam, elkezdtem ütni az arcomat. Aztán neki ugrottam a falnak, fejjel természetesen. Én nem a kicseszett Tim vagyok. Újból oda vertem. Én nem az idióta apám vagyok. Aztán megint. Nem Cassie vagyok, én nem futok el a problémák elől. Újból oda vertem, és már fehér fények kezdtek villódzni a fejemben. Én nem az vagyok, aki megijed egy hülye, skót köcsög fenyegetőzéseitől. Megint oda vertem a fejem. Rajtam senki sem tud kifogni, mert senki sem ismer, és senki sem tudja, hogy mire vagyok a képes. Még egyszer utoljára, de most a legerősebben.

            Én Tony vagyok!