Cassie története

            - Úgy tűnik átaludta az előadásomat kisasszony.

Valóban így történt. Jonathan előadási szörnyen érdektelenek, máshogy pedig nem lehet művészettörténet tanítani. Ha nem adja bele saját magát az ember, nem marad meg belőle semmi a közönségben. Ez a tanítás művészete, csak igazán különleges egyéniségektől lehet tanulni. Jonathan pedig egy boldogtalan, egyedülálló, negyvenes faszi. Irritáló, vékony feje van, mint egy gyámoltalan ördög. Oldalt hátul van csak haja, fekete, rengeteg őszhajszállal. Ráadásul még szemüveges is. Fölöttem ácsorgott, körbe néztem az előadóteremben, de rajtunk kívül nem volt már itt senki.

            - Lemaradtam valamiről?

            - Mi a neve?

            - Cassie Santer.

            - Ó, igen? Nem tudtam, hogy maga az! Nagy viták folynak magáról, tudta? Nagyon rezeg a léc maga alatt, és ha nem tud jól levizsgázni, repülni fog az egyetemről.

             - Le tudok vizsgázni, rendben?

            - Bizonyítson!

            - Lássuk mit is aludtam át. Pop-art igaz? Ötvenes-hatvanas évek. Új háborútól érintetlen generáció amely a fogyasztó társadalom által kínált boldogság illúziójáért lelkesedik, és amelyen ezen a területen keresi a kollektív önazonosulás lehetőségeit. Először az amerikai absztrakt expresszionizmus ellen, majd mellette létező művészet, amely az "AAE" kritikájáig jut el. Az absztrakt expresszionisták énjük átlényegült, begubózott, szakítottak a külvilággal. A pop-art ezt állította talpra, egyszerűen örömét lelete az újdonság dokumentálásában. A média családi országa, a bőség esztétikája, a hulladék esztétikája, azaz a fogyasztói életforma művészete a tudatalatti kivonása nélkül. Ehhez az utca nyelvét használja, vagyis személytelen nyelv mögé bújik. Az új valóság egyenlő az ipari termelés, tv, rádió, sajtó, fotó, képregény, csomagolás, plakát. Andy Warhol a sztárok, közéleti emberek és műalkotások közé egyenlőségjelet tett. Igazi reklámszakember aki, a reklámban rejlő lehetőségeket használta ki. Ahogy ismerem magát, még kitért a hetvenes évekre, amikor Andy a pisájával festett.

            - Ezek nem az én szavaim. –felelte.

            - Leellenőrizheti, nem a wikipédiáról van. Ezt egy igazán jó tanártól tanultam. –ahogy csak tudtam, elhúztam a csíkot. Nem voltam kíváncsi a süketdumájára. Visszacsörtettem a koli szobába, másra sem vágytam csak egy csíkra, hogy ébren tartson estig. Valaki kitalálta, hogy legyen jelmezes buli a hallgatói klubban. Ki kellett találnom, hogy minek öltözzek be. A szobatársam még nem volt itt, tart egy kis kokót a párnája alatt, amit így le is nyúltam tőle. Kiszórtam az asztalra és már rögtön el is tüntettem. Ez egyfajta plusz az éltemben, ami megnyugtat, ha feszült vagyok, és amitől néha ihletet kapok.

            Végül nem öltöztem be semminek, úgy ugrottam le a klubba. A Prince Charming szólt az Adam & The Ants-től. Sajnáltam, hogy nem volt nálam valami bogyó, erre a számra igazán jó bepörögni. Egy ideig élveztem a zenét, táncoltam pár haverral, de egy idő után túl bátrak lettek és jött a dörgölőzés, amiből már nem kértem. Letettem magam a bárpulthoz és rendeltem egy kis bort némi kólával vegyítve. Láttam a bejártatott, belépett rajta Jonathan is. Jól körbe nézett, majd idétlen mosoly ült ki az arcára, amikor kiszúrta, hogy itt ülök. Megkeserítette az estémet. Szürke egyenruhát viselt, fekete csizmát. A szíve fölött volt egy két kitüntetés is. Leült mellém.

            - A sisakját hol hagyta? –kérdeztem. Meg kellett erőltetnünk a hangszálainkat a hangos zene miatt.

            - Hogy mondja?

            - Nem nácinak öltözött be?

            - Ne… nem! Haha. Én az admirális vagyok a csillag rombolóról. A Csillagok Háborúja, tudja. –újra átvizsgáltam az öltözékét. Mielőtt belekortyoltam az italomba megvontam a vállam és így szóltam:

            - Nekem akkor is egy szemét nácinak tűnik!

            - Nézze, Cass, ki fogják rúgni magát a léha életmódja miatt. Nem jár be az órákra, egyre gyengébben teljesít, és olyan hírek is felröppentek, hogy drogozik.

            - Komolyan? Hozzon ide nekem valakit a teremből, aki nem drogozik.

            - Ki fogják rúgni magát Cass, ez már biztos, nem érti? Mit szólna, ha kapna egy második esélyt? Én megadhatom magának, szólhatok pár szót az érdekében és akkor maradhat.

            - Nem fogok dugni magával…  Várjunk csak! Jézusom… Tényleg dugni akar velem? Ha lefekszem magával, akkor itt maradhatok. Erre megy ki az egész, mi? Hát, bassza meg! –leugrottam a székről, hogy eltűnhessek, de Jonathan agresszív módon megragadta a kezemet, magához húzott, hogy közvetlenül a fülembe beszélhessen.

            - Ugyan már! Semmiség, amit kérek tőled, nem ér meg ennyit a jövőd? Megcsillogtattad a tudásod, igazán szép dolgokat mondtál, kár lenne hagyni, hogy elvesszen ez a tehetség, nem gondolod? Sokra vihetnéd a jövőben. Vagy miért jöttél az egyetemre?

            - Hogy megvalósítsam az álmaimat.

            - Hagynád veszni az álmodat, amikor én olyan sokat tehetnék érted?Cserébe pedig nem kérek mást, csak egyetlen egy alkalmat. Áldozatok nélkül nem lehet háborút nyerni, Cass. –kirántottam a karomat a szorításából és elindultam kifelé a klubból. Jonathan követett. Felvezettem a szobámba, hogy essünk túl rajta minél hamarabb.

            Nem zártam be az ajtót kulcsra, senki nem szokott bejönni kopogás nélkül, miért pont most jönne. Ráadásul mindenki a bulin tartózkodott. Talán még örültem is volna neki, ha benyit valaki, akkor legalább kirúgnák ezt a rohadékot. A falnak támasztott vásznakat figyelte. A festményeimet. A legfelsőn egy piros pillangó volt, aminek repülés közben darabokra törnek a szárnyai. Hozzáért az ujja hegyével a festékhez, megszagolta.

            - Ez mivel készült? Nem hasonlít semmire.

            - Higgye el, nem akarja tudni!

            Ráültem az asztalra, vártam, hogy kezdődjön el végre valami. Innen már hagytam magam sodródni az árral, kikapcsoltam az agyam, így könnyebbnek tűnt. Jonathan verejtékezett és remegett az izgalomtól. Fogait összeszorítva vigyorgott, úgy nézett ki, mint a kibánt Charles Manson. Bólintott a fejével, hogy kezdjem el a mocskos játékát. Kigomboltam a nadrágját, lehúztam róla, hogy megfogjam a farkát, rögtön meg is keményedett, nem kellett vele semmit tenni. Mélyen a szemébe bámultam, tudattam vele, hogy hiába diktálja az iramot, a főnök én maradtam. Legjobb tudásom szerint kezdtem el cibálni a pöcsét. Gondoltam, minél jobban élvezi, annál hamarabb végzünk. A tekintetemet nem emeltem el róla, pedig undorító volt, ahogy élvezte a játékomat. Megfogta a derekamat, leráncigálta a felsőmet, letépte a melltartómat. Szerintem azt sem tudta hogyan kell leszedni. Markolászni kezdte a melleimet, egyre jobban belemélyültünk a rémálomba, nehezen tűrtem már, de továbbra is pókerarccal bámultam bele a szemébe. Ekkor aztán újra megfogta a csípőmet, és erőszakosan megfordított. Arra kényszerített, hogy hajoljak az asztal fölé, szembe a tükörrel. Lehúzta a nadrágomat, aztán a bugyit is. Egy pillanatra megálltam, szóltam, hogy várjon. A szobatársam szekrényében volt síkosító, használnunk kellett. Újra oda nyomott az asztal fölé, rákente a cuccot a farkára. Most már nem bírtam tagadni az undoromat, látta, hogy szenvedek, ez csak jobban feltüzelte a vágyát. Engedtem neki, hogy belém helyezze a farkát. Egy ideig csak sóhajtozott, utána már elkezdett lökdösni, egyre hevesebben. A csípőmnél fogva rángatott. Potyogtak a könnyeim, ahogy láttam, hogy mennyire élvezi, hogy szenvedek miatta. Az asztal széle vágta a lábamat, a fejem folyton neki ütődött a tükörnek, belém vájta a körmeit. A kopasz feje búbja csillogott a lámpa fényében. Vicsorgott és nyüszített, rám hajolt és a melleimet fogdosta. Végül kivette a farkát és ráélvezett a derekamra. Egy percig sem tartott az aktus, talán ez volt neki az első. Végig nézte, ahogy a földre csúszom és bőgni kezdek a sarokban. Felhúzta a nadrágját, és távozni készült. Ám mielőtt még kilépett volna az ajtón, annyit ide nyögött:

            - Nagyon kár magáért, Cass!   

            A szoba zuhanyzójában feküdtem összekuporodva, vártam, hogy megtisztítson a rám zúduló víz, de csak testileg tudott, a lelkem ugyanúgy mocskos maradt. Egy órát is eltölthettem ott magamba mélyülve, amikor már elkezdtem fázni. Lefeküdtem az ágyamba, és próbáltam meggyőzni magam, hogy megérte. Sajnos nem sikerült. Ha nem lettem volna szörnyen fáradt, talán el sem aludtam volna.

            Üresen, érzelemmentesen ébredtem. Kinyitottam a szemem és bámultam a plafont. Nem érzetem rosszul magam, nem éreztem jól magam, nem éreztem magam sehogy sem. Halott voltam, nem maradtak gondolataim, még az sem segített, hogy az ablak felé fordultam, hogy lássam a napsütést. Mást sem tudtam csinálni, csak bámulni, de igazából nem a környezetet néztem, hanem magamat belülről, hátha megmaradt valami belőlem.

            Az ajtó kopogás nélkül nyílt ki, ügyet sem vetettem rá, amíg azt hittem, hogy a szobatársam az. A bőröndök kerekeinek hangjára már oda fordultam.

            - Ó, bocsánat, nem akartam zavarni… Ez a 22b szoba, nem? –egy kis egérképű, fültágítós, narancsvörös hajú csaj állt a cuccaival a küszöbön.

            - Mi a fenét akarsz?

            - Azt hittem itt van üresedés, úgy volt, hogy tegnap reggel kiköltözik innen egy lány. Jöttem volna akkor is, de csak most…

            - Tegnap… Reggel… –úgy ahogy voltam, pizsamástól kiugrottam az ágyból. Félre löktem a kiscsajt az utamból és leszaladtam a lépcsőházban. Mezítláb futottam át az úton a szemközti épületbe, ahol a koli igazgatósága van. Berontottam az igazgató irodájába.

            - Mégis mire véljem ezt a cselekedett? –szólt mérgesen a kis göndör hajú, dagi nő, az íróasztala mögül felpattanva.

            - Cassandra Santer! Nézzen utána! Most! –csodálkozva nézett rám, mielőtt megadta volna magát. A nyakába akasztott madzagon lógó szemüvegét az arca elé emelte, nem vette fel, úgy nézte a papírokat.   

            - Cass… Mit keres még itt? Tegnap reggel kirúgták magát.

            - A kollégiumból?

            - Az egyetemről! Jonathan Lowellt bíztuk meg, hogy értesítse erről. Kérem távozzon el mihamarabb a kampusz területéről, magácskának nincs többé itt maradása. 

            Lassan becsuktam magam mögött az ajtót, és ugyanebben a tempóban mentem ki az épületből. Nem voltak bennem érzelmek, nyitva volt a szemem, előre meredtem, de nem láttam semmit, úgy ahogy belőlem sem maradt semmi. Egy élőhalott vált belőlem, nem érzékeltem a környezetemet sem, ballagtam, arra amerre a lábam vitt. Még egy könnycsepp sem csordult ki belőlem.

            Ahogy a lépcsőházból befordultam a folyosónkra, láttam, ahogy ruháim és minden holmim egyenként repül ki az ajtón és landol a földön. Letérdeltem és egy kupacba söpörtem őket. Felborítottam a szemetest, kiöntöttem a zsákból a szemetet, hogy be tudjam tenni a ruháimat. Ekkor már végig folyt egy könnycsepp az arcomon, aztán egy újabb, végül pedig már levegőt sem tudtam venni, annyira zokogtam. Az új csaj állt meg felettem, sajnálkozva nézte, ahogy bepakoltam mindenem a zsákba.

            - Tessék, neked adom a bőröndömet. –mondta, majd rám csukta az ajtót. Háttal dőltem neki a falnak, a lámpa fényeit bámultam. Közben, amihez csak hozzá ért a kezem, beletettem a zacskóba. Újra kisírtam magam, és ürességgel a lelkemben, élettelen arckifejezéssel elindultam, hogy hová, azt magam sem tudtam. Haza nem mehettem, anyáék látni sem akarnak, amíg le nem szokom a drogról. A barátaim elé pedig nem mertem oda állni, rettegtem tőle, hogy miket gondolnának rólam ezek után, hogy hagytam eladni magam, hagytam magam átverni, megalázni, kihasználni. Oda lett mindenem, a szállásom, a céljaim az életben és… És én magam is. Egy buszmegállóba ültem be az eső elől a szemeteszsákommal és a bőrönddel, amiben a ruháim voltak néhány kisebb vászonnal, amiket még el tudtam hozni.

            Hülye voltam.