Sörös baráti beszélgetés

        - Minek ez a sok lom, Joe?

       - Ne így tekints rájuk, lásd bennük a pénzt, a lehetőséget, az üzletet. –Fin akárhányszor jön fel, mindig megkérdezi. És amióta Ray meg ő összebalhéztak Cassie miatt, azóta többször jön fel. Mindig megkérdezi, hogy minek ez a sok szar? Én pedig mindig ugyanazt válaszolom. Ha valaki el akar passzolni egy tv-t, én segítek neki. Az ismerősök is mindig engem hívnak először. „Te, Joe, tudnál szerezni nekem egy lapos monitort?” Én meg „hogy a viharba ne tudnék, hisz én vagyok Joe. Csillagot is hozok az égről.” Fin nem látja, hogy pénzt a szemétből is lehet csinálni. Jó haverom, de a belőle is megárt a sok. Most a szakterületemtől távol eső dolgot készültem művelni, ideje volt kibékíteni ezt a két barmot.

            Felhívtam Ray-t, hogy jöjjön le a kocsmába, de Cass-t hagyja otthon. Aztán lerángattam Fint is. Amikor beléptünk a sörözőbe nem örültem, mert láttam, hogy ott ücsörgött Roy és Tom is. Ennek ellenére drog mentes bulit tartottunk, tiszta fejjel akartunk beszélgetni, ezért csak sört iszogattunk. Amíg meg nem jött Ray, Tom a világról alkotott különféle elméleteivel nyaggatott. Szerencsére nem késett sokat. Közvetlen volt és kedves, látszott rajta, hogy bántja a dolog, Fin csak duzzogott.

            - Nos, a létszám nem úgy alakult, mint ahogy én azt elterveztem… –fordultam oda Tomhoz és Roy-hoz, hátha kapcsolnak, és elhúznak. De csak a pultig mentek, egy újabb kör sörért. - De nyílván sejtjük, hogy mi célból ültünk össze? Szóval kezdje el valaki a mondandóját!

            Tom érdeklődve dőlt hátra a székben, Roy a sörösüveg címkéjét olvasgatta, mélyen a gondolataiba merült. Fin parancsolóan Ray-re tekintett, hogy lendüljön bele ő a bűnbánásba. Aggódva nézett körbe  rajtunk, de csak nem mondott semmit. Roy félénken, bizonytalanul tette fel a kezét, mintha az iskolapadban ülnénk.

            - Hát… Hát nekem lenne itt valami. Már ha nem bánjátok, én elmondanám, mert nem tudom rá a választ, és nagyon izgat, oké? –mondta. – Szóval, otthon, amikor enni akarok, különösen akkor, ha egy szendvicset... Amíg nem pakolok ki minden hozzávalót a hűtőből, vagy ha még is, akkor sem csukom be az ajtót, addig, amíg el nem készültem, vagy vissza ne pakoltam volna mindent. Értitek, nem? Ott állok a nyitott hűtő mellett, és onnan veszem ki a hozzávalókat, vagy ha már kint van minden, nyitva hagyom az ajtót, amíg vissza ne pakolom azokat. Egyszerűen nem esik jól visszacsukni, pedig semmibe nem kerülne. Vagy amikor kiveszem a tejet, egy újat, nem csukom be addig az ajtót, amíg ki nem bontottam, bele nem töltöttem a pohárba, meg nem kóstoltam. Pedig ez idő alatt becsukhatnám, de valami arra ösztönöz, hogy mégsem. Szerintetek ez miért lehet?

            - Pohárból iszod a tejet? –kérdeztem. - Van füle annak a pohárnak?

            - Igen, miért?

            - Mert akkor az bögre, te barom, nem pohár.

            - Nem tök mindegy? Bögre vagy pohár, ugyanazt a célt szolgálja.

            - Kurvára nem mindegy! Én üzletelni szoktam, ha valaki azt mondja, szerezzek neki egy hülye poharat, akkor szerzek neki egy hülye poharat. Utána meg engem tol le, gondolja azt, hogy hülye vagyok, mert poharat vittem neki, amikor ő bögrére gondolt. Pontos, egyenes beszéd, ha ezt be tudnánk tartani, kevesebb konfliktus lenne a világban, és tessék, ez rá az élő példa.

            Fin és Ray csak mosolyogtak rajtunk, jó volt végre látni, hogy egymás mellett ülnek, és mindkettőnek ugyanaz az arckifejezése. De attól tartok ez korántsem sem lesz egy ilyen könnyű menet, ideje volt visszatérni a témára, vagy legalábbis ideje lett volna, ha Tom nem szól közbe.

            - Nekem is van egy mondanivalóm. Van egy elméletem arról, hogy mi vagyunk az emberiség gyöngyszeme, mintha csak Európa lenne az egyetlen normális hely a világon, nem?

            - Miből gondolod? –kérdezte Ray. 

            - Egyedül Európában élnek rendes emberek, Ray, ez itt a földi paradicsom, és minden békés. Csak nézz körbe! Afrikában mi van? Éhező emberek, bennszülött törzsek, fegyveres erők, fegyveres gyerekek, kalózok, egymást ölik az emberek. Elvetemült egy hely. Vannak olyan törzsek, ahol összevarrják a lányok szemérem ajkait vagy levágják a csiklójukat, baszki. Felfordul gyomrom, ha rágondolok. Embertelen egy hely, nem is csodálkozom rajta, hogy senki sem segít rajtuk, pedig annyi ország megtehetné. Ott van Ázsia. Az arab terroristák, atomfegyverek, Szíria, öngyilkos merénylők, repülőket tereltek el, felhőkarcolókat döntöttek le. Japánban régen szamurájok éltek, akik a busidó szerint éltek, csak a tisztelet, a becsület és a hűség számított. Ma meg gusztustalanabbnál gusztustalanabb dolgokat művelnek, rajzolt pornóra gerjednek, arra, ha a lányt minden létező testüregén keresztül csápok erőszakolják meg. Ráadásul a cenzúrájuk is bizarr, sőt, teljesen értelmetlen. És az a rajzstílus, a nagy szemek meg az idétlen tüskés hajak, borzalmas. Thaiföldön férfiak operáltatják át magukat nővé. Indiát meg külön utálom. A kultúrájuktól kezdve a hülye kinézetükön és Bollywoodon keresztül addig a piros pontig a nők homlokán. Tehenek mászkálnak az utcán, könyörgöm.

            - Hát Amerikával mi bajod van? –kérdezte Fin.

            - Őket azért nem utálom annyira, csak haragszom rájuk. Amerika Európa gyermeke, kiharcolták maguknak a függetlenségüket, és nézz oda, mi lett belőle. Majdnem nukleáris tűzbe borították a világot. Ráadásul a szórakoztató iparuk is nevetséges. Gyerek sztárok, meg minden, rap zene, gyártják a filmeket egymásután, rosszabbnál rosszabbakat. A műanyag hamburger is tőlük jön. Délebbre meg nem is haladnék…

            - Kanada és Ausztrália?

            - Hm, Kanadáról nem tudok semmit, ez talán egy jó jel. Ausztráliával sincs igazán bajom, ott csak a természet szegült ellened. Ezért is élünk olyan jó helyen, nincsenek pusztító földrengések, szökőárak, hurrikánok és tornádók, mérges kígyók, pókok, skorpiók, medúzák. Eléggé északon vagyunk, de a mélytengeri áramlatoknak köszönhetően tűrhető telet kapunk.

            - Mi sem vagyunk olyan jók, Tom. –szólt közbe Ray. - Kétszer robbantottunk ki világháborút, Sztálin és Hitler miatt vagy 40 millióan haltak meg. Vlad Tepes egy erdőnyi embert húzatott karóba. Mi vagyunk az igazán embertelenek. Rasszisták vagyunk, nem engedjük be bevándorlókat a határainkon, és innen indult el a neonáci skinhead irányzat is. Nem vagyunk mi senkinél sem jobbak, nehogy azt hidd. –Ray belekortyolt a sörébe, miután befejezte a mondókáját. Tom egy igazi barom, az ilyen hülyeségei még egyszer nagy bajba fognak sodorni minket, viszont nem hagyta annyiban a témát:

            - Ugyan már, Ray, amiről te beszélsz az a múltban volt. Amiről én az még tart a jelenben is. Mi azóta békében élünk. Létre hoztuk az ENSZ-t…

            - Az nem jelent semmit, attól még ugyanolyan szar alakok vagyunk mi is. Nem törődünk másokkal, féltékenyek és kapzsik vagyunk. Rá akarjuk erőltetni az akartunkat másokra. Apró dolgokkal fájdalmat okozunk olyanoknak, akik fontosak nekünk, és talán észre sem vesszük, vagy nem akarjuk észrevenni, hogy mit is érezhet, mert csak a saját célunk hajt minket.  –ezektől a szavaktól mind mélyen magunkba néztünk.

            - Hogy lehet, hogy ennyire utálod az embereket? –kérdeztem.

            - Mert kicsinálnak engem. –ütögette meg a mellkasát Tom. - Tönkreteszik a szívemet.

            - Nincs is semmi baja a szívednek. –feleltem.

            - Ja, nincsen… –suttogta halkan bólogatva.

            - Ne foglalkozz vele és kész.

            - Ha én nem foglalkozom vele, akkor ki fog? Nem tudok nem törődni vele.

            Kínos csendben iszogattunk tovább. Néha kérdően rá emeltük a tekintetünket a másikra egy „mi a helyzet” biccentéssel, hátha mond valami témát az illető. De ezt mindig egy reménytelen „nincs semmi” fejcsóválás követte. Próbáltam felrakni egy kis zenét, A Happy Mondays-től a Step onra esett a választásom, ami nem tetszett senkinek, persze azért láttam, hogy dobolnak a lábukkal, ütögetik az asztalt vagy rázzuk a fejüket, szerintem egy kellemes kis popzene.

            - Hát Timet hol hagytátok? –kérdezte Fin.

            - Otthon maradt Doctor Who-t nézni. –válaszolt Roy. - Kíváncsi arra a különleges részre, amit a sorozat ötvenedik évfordulójára készítettek. Nagyon boldog volt, hogy újra láthatja Christopher Ecclestont Doktorként. Nem is mertem szólni neki, hogy ő nem vállalt szerepet, helyette David Tennant tért vissza Dokiként. 

            - Pedig azt én is sajnáltam, a kedvenc Doktorom volt. Nem is néztem tovább a sorozatot. –feleltem.

            - Akkor honnan tudod, hogy ő a kedvenced, ha nem is láttad a többi Doktort. Nincs is viszonyítási alapod. Nem tudhatod, hogy ő az igazi. –vágta rá egyből Fin.

            - Ja, ez is olyan, mint amikor a Kívülállókból lelépett Robert Sheehan és Joseph Gilgun váltotta fel a vicces fickó szerepét. –folytatta Roy. - Azóta is azért nyávognak az emberek, hogy hozzák vissza Sheehant, meg hogy utána nem is nézték tovább a sorozatot. Nathan figurája tényleg nagyot robbant, imádtam, fantasztikus színész, humoros az egész megjelenése. De ahogy Gilgun alakította Rudy-t az maga volt a mámor, a színészi képességeit és a rendezést is a csúcsig vitték. Hiába volt a legkomolytalanabb figura, mégis megismerhettük minden oldaláról. Persze az eredeti felállás ütött igazán nagyot, de a folytatással sem volt igazán semmi gond, nem azt mondom. Csak nem értem, miért nyávognak az emberek...

            - Mondod te, aki nem nézted tovább a Skins-t mert a második évad után lecserélték az egész bagázst. –vágtam közbe, amitől mindannyian felnevettünk.

            - Az teljesen más. Az első két évad egy történet volt, ami ott ért véget azokkal a szereplőkkel. Azután egy teljesen új éra indult, nem a csere miatt nem néztem, hanem mert ott véget ért az a szál.

            - Te komolyan nézeted a Skins-t? –csendült fel Tom.

            - Hogyne néztem volna, életem egyik meghatározóbb élménye volt az a sorozat. Az írók remek munkát végeztek, és a színészek is jót alakítottak. Ahogy bemutatták hogyan válik egy kamasz kölyökből érett felnőtt, az valami feledhetetlen volt. Az átmenet abból a szórakoztató, bulis, nem törődöm életből az igaz lehangoló és nyomasztó felnőtt világba nagyon hangsúlyos volt. Egy-egy rész után csak feküdtem és nem tudtam, hová gondoljak, annyira nagy hatása volt, olyan mélyen megérintett, hogy néha azt sem tudtam mit kezdjek az életemmel.

            - Na, ebből elég! Nem ezért jöttünk ide, hanem hogy kibékítsem ezt a két lököttet. És most figyeljetek rám! Tudjátok, hogy mit utálok nagyon az olyan filmekben, sőt minden egyéb történetben, ami két barátról szól? Azt, hogy összevesznek, két legjobb cimbora kalandozni mennek, de valami miatt mindig összevesznek, hogy aztán külön folytassák az útjukat, de végül mégis kibékülnek. Az agyamra megy ez a húzás, borzalmas. Elpocsékolják a drága perceket vagy lapokat ezekre a béna sablonos fordulatokra ahelyett, hogy értékes pillanatokkal töltenék fel a történetet, hogy boldogan együtt kalandoznak. Szóval elegem van belőletek és ebből a hülyeségből, rázzátok meg egymás kezét, és igyunk a kurva barátságunkra. –Ray nyújtotta a kezét, de Fin nem fogadta el.

            - Ez többről szól. –mondta.

            - Mi, eltitkolt gyerek van a képben?

            - Ne…

            - Akkor meg nincs semmi baj, rázd meg a kezét! Csak rázd meg a kezét, mondom, és legyen vége!

            - Itt más van a háttérben.

            - Figyelj, Finley! –szólalt fel Ray! – Véget vetek a kapcsolatomnak Cassie-vel, csak legyünk újra jó cimborák, oké?

            - Ilyen egyszerűen? –kérdezte.

            - Nincsenek érzelmeim iránta csak szexuálisan vonzódtam hozzá, jobb véget vetni ennek, mielőtt még tovább fajulna, vagy jobban elmélyülne ebben az egészben és megbántanám. Így mindenki jól jár, és a mi barátságunk is megússza, oké? –Fin végre megrázta Ray kezét, és mindketten felnevettek. Sikerült megmentem a barátságukat. Könnyebben ment, mint azt gondoltam volna. Ha ezt tudom…

            Ezzel kezdtem volna a legelején.