Hamarosan a forgatagban találta magát és a város vérkeringésének részévé vált a többi hangyával egyetemben. Átjárta a lüktetés, a közös küldetés gondolata, a boly teljes jogú tagjává vált, bár a legutolsó divathullámtól visszahőkölt, amikor szembetalálkozott vele nap mint nap. Miszerint: Girardi, egyesek szerint Lloyd kalap, vékony bajusz, fehéren-fekete vagy feketén-fehér lakkcipő, nadrágtartóval megspékelve, ráadásul sétapálca és mindennek a tetejébe unisex. Sietősen átvágott a téren, a hűvös fuvallat felélénkítette. Távolról vén szaxofon szólt. Ahogy közeledett a földalatti lejáratához, erősödött a dallam. A tárcája után nyúlt és elővett egy nagyobb címletű bankjegyet. Amikor odaért, kezét a zenész vállára helyezve, halkította a hangszert.
- Volna egy üzleti ajánlatom - mondta Miklós.
- Éspedig? - érdeklődött a művész.
- Nézd! Becsülöm, hogy korán felkeltél, hogy órák hosszat gyakorolsz, hogy jól szóljon zene, de - Miklós a mutató és nagyujja közé csippentve, a muzsikus felé nyújtotta az arcképes színespapírt sok nullával - gyűlölöm ezt a hangszínt, amit ez a rézdarab idéz elő, ezért erre a hétre megváltanám a helyet vagy időt tőled. Mit szólsz hozzá?
- Azt, hogy pofátlanság, amit művelsz. - hangzott a sértődött válasz.
- Nem valami profi hozzáállás. A helyedben gyorsan megbeszélném ezt a lehetőséget az önérzetemmel, mert az időm nem végtelen.
- Azt hiszed, nem tudom milyen ember vagy?
- Azt hiszem, nem veszel komolyan - Miklós úgy tett, mintha indulni készülne.
- Legyen - mondta a kelleténél hangosabban a zenész. Eltávolította a szaxofonról a fúvókát és zsebre vágta.
- Kilencvenhét, Szamos Big Band, Gyerek a hintaszékben, His master’s voice kiadó. - Miklós átadta a pénzt az elképedt virtuóznak és lesietett a lépcsőn.
A metrókocsi igen konszolidált képet festett a korszellemhez képest. A korai csúcsforgalom ellenére, valami csoda folytán még maradtak üres ülőhelyek. Miklós a vagon végében állt a kocsi falának támaszkodva, mint mindig. Híreket és üzeneteket olvasott telefonján, mint mindig.
A következő megállóban két napszemüveges fiatalember szállt fel, némi bűz és alkoholpára kíséretében. Nagyot rándulva megindult a szerelvény, mire az érkezők elkiáltották magukat.
- Na jó! Mindenki a helyén marad, senki sem mozdul! Tárcákat, ékszereket, értékeket a zsákba! - kezükben fegyverrel és nylonszatyorral, a kocsi két vége felé indultak az utazók elé tárva mindkét alkalmatosságot.
- Ami sok az sok! - ellenkezett egy idősebb úr.
- Sok a szöveg is. A többiek is perkáltak, neked is támogatnod kell a rászorulókat - megrázta az öreg orra előtt a szatyrot, végül az ő tárcája is az alján landolt. Mire Miklóshoz ért, kis hasat növesztett a zsák.
- Hé, te! - nógatta a rabló.
- Egy pillanat csak ezt befejezem - közölte Miklós és tovább babrált a telefonjával.
- Majd én befejezem helyetted! - kiáltotta a kellemetlen fiatalember.
Dühödten Miklós felé lendült, aki egy apró mozdulattal, kibillentette egyensúlyából ellenfelét. Az azonnal a padlóra került. Miklós a legközelebb ülő utas kezéből kiragadta a sétapálcát és annak vasalt végével, támadója éppen támaszkodó alkarjára mért egy bődületes ütést. Az ebből eredő átható fájdalomra, illetve törésre egyértelmű szimptómák utaltak, ennek dacára törekedett sértetlennek látszani a balga. Ismét két lábra igyekezett, ezt megelőzendő Miklós egy újabb ütést helyezett el, ezúttal az arcán. Koppant a bot vége és repült a napszemüveg.
A másik elkövető egyéb elfoglaltságai miatt lemaradt a jelenetről, csak a végeredményre lett figyelmes. A társa teste magatehetetlenül rázkódott, amikor a szerelvény váltókon haladt át. Miklós a jövőt illetőleg elég határozott elképzelésekkel közeledett felé, majd megállt egy sétapálcányi űrt hagyva kettejük között.
- Hogy szeretnéd, hogy legyen? - kérdezte Miklós a félelem leghalványabb jele nélkül.
- Megböklek, te meg itt vérzesz el - jelentette ki kettesszámú rabló, némileg zavart hanglejtéssel.
- Ne haragudj, de szerintem rosszul mérted fel a helyzeted. Ezt a boltot elbuktátok, ha még nem tűnt volna fel. Amennyiben ragaszkodsz hozzá, nagyon szívesen kipróbálom rajtad ezt a míves iparcikket - a botra mutatott. - Örömmel megteszem, bár tudom nehéz gyerekkorod volt és ezt azóta sem sikerült feldolgozni vagy túllépni rajta. Kivetett a társadalom, s a többi.
- Te szórakozol velem?
- A válaszom egyértelmű nem, de nem vagyok a pszichológusod, hogy átbeszéljük a problémáidat, viszont valahogy dűlőre kell jutnunk ebben az ügyben.
- Miért kellett ez ember? Elvittük volna a szajrét és mindenki mehetett volna a dolgára - egy pillanatra megingott a hiúságában megtépázott tétova bűnöző figyelme. Miklós kihasználta az alkalmat, közelebb ugrott és egy szakszerű ökölcsapással ártalmatlanította áldozatát.
- Ezt soha ne próbálják ki otthon! - figyelmeztette a meghökkent utasokat.
Kósza ötlettől vezérelve átkutatta a kábán heverő alak zsebeit.
- Nemes Ferenc és társulata műsorát látták, hallották. Tapsot nekik! - kiáltotta és eltette az igazolványt. Az egyik bámészkodó segítségével megszabadította viharvert kabátjától a szuszogó férfit. A kabát alól egy bőrlebernyeg bukkant elő. Denevérszárny. Miklós hümmögött egy sort és magára öltötte az egykoron jobb napokat látott darabot. Azután a csoda folytán épen maradt napszemüveget az orrára biggyesztette.
- Elnézést, szabad? - nyúlt az egyik utas Girardi, mások szerint Lloyd kalapjáért.
A vagon lassított, finoman becsordulva az állomásra.
- Köszönjük, hogy velünk utaztak - szólt Miklós a döbbent csöndbe és távozott.
Néhány perc múlva egy elhagyatott mellékutcában találta magát, messze a forgalomtól, messze a térfigyelő rendszerek tolakodó világától. Megszabadulva a frissen szerzet javaktól, folytatta útját az ügynökség felé.