A vakító reggeli fehérség olykor önvizsgálatra adhat okot...

 - Élek. Még mindig élek - szaladtak ki Miklós száján az önkéntelen szavak.

 - Mit motyogsz? - kérdezte valaki. Valaki mézédes illata még mindig ott hevert az ágyon Miklós mellett.

 - Csak azt mertem mondani, hogy milyen szerencsés alak lehet, akit egy angyal ver fel hajnalban egy átmelózott éjszaka után.

 - Undok vagy - jegyezte meg Valaki, erősen deformált magán és mássalhangzók kíséretében. Éppen a rúzst illesztette ajkára, határozott, de kellőképpen finom mozdulatokkal.

 - Túl kedves vagy velem. Egy utolsó rohadék vagyok, a föld legmocskosabb teremtménye.

 - Nem látok okot, hogy vitatkozzak veled. - Valaki csókot nyomott Miklós elgyötört, egyébként ágyról lelógó fejére, vagyis inkább a tarkójára. Miklós feltekintett, de már csak a távolodó tangát öltött tomport látta.

 - Vali?

 - Mondd!

 - Elfelejtettem. - Persze nem felejtette el, csupán kínosnak vélte elmesélni, hogy megint a finn üvöltő skorpióval álmodott.

 Megint átkergette a városon. Idegen utcákon, ismeretlen utakon rohant keresztül, nyomában az ormótlan finn autókat sodort el, falakat döntött le és kiáltozott. - Állj meg! Állj meg Miklós! Nem akarlak bántani, csak beszélni akarok veled. Te, bohókás barom, hát nincs miért elfutnod előlem. - Minden mondat végén lecsapott farkával a puha aszfaltba, bizonyítván szándékait. Fullánkja nyomán kráterek keletkeztek, melyekből piciny üvöltők másztak elő. Ezek egy része szintén Miklóst követte, míg mások, csikkeket és az utca szemetét gyűjtötték befőttes üvegekbe. Megint mások, sarkokon bandákba verődve, a capella rögtönzésbe bonyolódtak.

 Somebody has to die

 Today to die

 To die today

 Someone has to die

 Who hoo

 Who hoo

 Who will be?

 Az eleven képet Vali mezítlen lába rúgta szét. Mintha táncolna a parkettán, ahogy suhan könnyű lépteivel a szobán át, Miklós számára legalábbis úgy tűnt.

 - Este találkozunk? - kérdezte Vali, immáron a cipőjét igazgatva.

 - Még azt sem tudom, egy óra múlva hol leszek. Fel kell hívnom az irodát.

 - Akkor csók. Majd kereslek.

 - Csók - mondta Miklós a csukott ajtónak.

 Kisvártatva Miklós erőt vett magán, felkelt és az ablakhoz lépett. Valit kutatta a tömegben. A hangyák színes ruhákat öltve kerülgették egymást, céljuk felé törekedve. Innen fentről nem volt kivehető az arcuk, Miklós mégis, mintha olvasott volna gondolataikban.

 "Te ott, nem szereted az anyádat, de nincs miért aggódnod, mert ő sem téged."

 Mutatóujjával becélozta a következő áldozatot és elsütötte a fegyvert.

 "Te meg utálod a főnököd, legszívesebben visszafordulnál, beteget jelentenél, de félsz, hogy kirúgnak aztán nem lesz, aki eltartja a gyereked."

 Újratöltött.

 "Te annyira magabiztos vagy, hogy szinte meggörbíted az egóddal a teret. A világ a játszótered, csak olyan kibaszott tehetségtelen vagy mindenben, hogy az már szánalmas."

 - Nem megy ez nekem - felhagyott a kereséssel és a telefonja után nyúlt. A fürdő felé vette az irányt. Menetközben bőszen irtotta a fölösleges üzeneteket. Tárcsázott és a kihangosított készüléket a borotválkozó szekrény legközelebbi polcára tette. A ritmusos hívójel hosszan kereste a vonal másik végén lévő személyt.