Udecsna minden utcája kihalt volt. A falu néhány megmaradt lakosa ritkán járt ki házából. Az állatok nyomait elmosta a természet vaskos keze. A pajták és az istállók üresen álltak, nem kapirgált egy baromfi sem az udvarokon. Az ilyen vészterhes időkben még egy macska vagy egy patkány látványának is örültek volna, hiszen az éhség nagy úr, nincs kínzóbb hang a gyereksírásnál. Elvettek mindent a tehetetlen lakosságtól. Jószágot, takarmányt, vetőmagot, élelmiszert és az élethez való jogot. 
Iván Bondarenko tisztes paraszt volt. Mindig odaadóan művelte kicsiny, de bőséges termést hozó földjét, szerette családját. A nehezebb időkben is hálásan imádkozott Istenhez, nem lopott, nem csalt. Nem volt sem nagyravágyó, sem pedig kapzsi. Elégedett volt életével, épp ezért mindig bizakodó és vidám. 
Azonban ezerkilencszázharminckettő decemberén Iván csüggedten ült ágyán. Arca sápadt volt, ráncok ékelték minden vonását. Egy esztendő leforgása alatt deressé lett haja, teste csontsovány, szikkadt. Üveges szemmel bámult maga elé és némán hallgatta felesége, Kátya jajgatását. Az asszony a sarokban ült, felsőtestét előre-hátra mozgatta. Cserepes ajkát néha erősen megharapta, amitől kiserkent gyenge vére. Kopott ruhája mocskos volt, szoknyáját több helyen lyukak tűzdelték.
- Előbb megfőzzük Ányácskát, utána Ványácskát! – mormolta.
Olykor váratlanul elhallgatott, majd pánikszerű sikoltozásba kezdett. Haját tépte, megviselt arcába vájta piszkos körmét. Férje már nem bírta tovább elviselni kínlódását, így vontatott léptekkel az utcára sétált. Jámbor szeméből hulló könnyei lefolytak borostás arcán, miközben végighaladt a havas tájon. Egy fa tövében megpillantott valamit. Mikor egész közel lépett hozzá, látta meg, hogy az szomszédja fagyott hullájának maradványai. Egy ideje már nem temették a holtakat. Az idő múlásával egyre több lett belőlük. Öregeket, nőket, férfiakat és gyerekeket válogatás nélkül ragadott el az éhhalál. Kezdetben gyászolták és tisztesen búcsúztatták az elhunytakat, de egy idő után közömbössé váltak és bűntudat nélkül mentek el a kihűlt testek mellett. Éppen úgy, ahogyan most Iván is tette. Akiben erősen munkálkodott az életösztön, halott rokonai, jóbarátai húsával próbálta nyújtani földi létét. És ahogy nőtt a nincstelenség, úgy folyamodtak egyre többen ehhez a végső megoldáshoz. 
Nemrég a Bondarenko család még öt főt számlálhatott. A család fejét, Ivánt, feleségét Kátyát, fiúkat, az ifjabbik Ivánt, Natasát és a kis Ányát. Ányácska júliusi baba volt. A nehéz élet ellenére a család örült a kis jövevény érkezésének. A lányka pirospozsgás arcocskája, édes gügyögése a leggyötrelmesebb percekben is képes volt mosolyt fakasztani a kis otthonban. A szigorú terménybeszolgáltatások ellenére Ivánnak sikerült elrejtenie némi tartalékot. Szerény lakoma jutott asztalukra, de legalább életben voltak. Ám rövidesen a készletek kifogytak. A falvakat tilos volt elhagyni, aki mégis megkísérelt tovább állni, az életével játszott. A falusiak az utolsó egeret is fuldokolva falták fel, napokat rótták a mezőket elemózsiáért, hangyát, férget úgy ettek, mintha mennyei eledel lenne. De sok volt az éhes száj, a tél is beköszöntött, így napról-napra mindenkinek egyre kevesebb jutott. Iván tehetetlen volt. Ahogy Ányácska szervezete is. A gyermek egy napon nem nyitotta ki többé a szemét. Halálának napján Kátya az ablak mellett üldögélt. Könnyei már rég elapadtak, hangtalanul bámult az udvarra. Mikor odakinn megpillantotta másik két gyermekét, szívébe mart a tehetetlenség mérges foga. A fiú és a lány a fagyott földet kaparták, ágakat gyüjtögettek, majd elmondtak egy rövid imát és hozzá láttak az evéshez. Az asszony egy ideig nézte őket, majd karjába vett egy pokrócba csavart kis testet és hozzá látott a főzéshez. Adagokra osztotta az ételt, majd mindnyájan elrejtőzve a másik elől megették. Soha nem beszéltek a tettükről. Magukba fordulva próbálták legyőzni szégyenteljes bűntudatukat. Kátya nem volt képes rá, így hamarosan megőrült. Kezdetben oda figyeltek rá. Vígasztalták és nyugtatgatták, ha rohamok törtek rá, de egy idő után belefáradtak és hagyták a nőt békében szenvedni.
Iván lassan haza ballagott. Felesége még mindig a sarokban ült és jajveszékelt. Megsimogatta fejét, majd az asztalhoz ült. Ekkor érkezett meg Natasa és az ifjabbik Iván. Hiába rótták reggel óta az utakat, üres kézzel tértek haza. A kis Ványa tizenhét éve ellenére úgy nézett ki, akár egy haldokló tizennégy éves. Vézna testén lógott elnyűtt kabátja, szeme alatt beteges fekete karikák dőzsöltek. Búsan emelte barna tekintetét anyjára, majd édesapja mellé ült. Tizenöt éves húga mikor megpillantotta Kátyát, azonnal az udvarra ment. Odakinn elővette zsebkendőjét és alaposan megmártotta a hóban. A művelet befejeztével visszament a kis házba, majd letérdelt édesanyja mellé. A vízes zsebkendővel törölgetni kezdte a nő mocskos, könnyek marta arcát, aki először tiltakozott minden hideg érintés ellen, de lánya kedves csitítására megnyugodott és lehunyt szemmel adta át magát törődésének. 
- Apám, én nem akarok meghalni! – mondta csendesen, de határozottan Ványka.
- Drága fiam, senki sem akar meghalni. Ha így lenne, már rég végzett volna magával minden boldogtalan ember a világon.
- Ez nem csak boldogtalanság. Mi halálra vagyunk ítélve – emelte fel kissé hangját.
Apja hosszan sóhajtott, majd arcát két kezébe temette.
- Apám, döntöttem! Holnap elhagyom a falut és a városba megyek, hogy dolgozhassak.
Iván fáradt tekintetét fiára emelte.
- Nagyon jól tudod, hogy az lehetetlen. A katonák amint meglátnak, gondolkodás nélkül végeznek veled. Még a vonatig se jutnál el.
- Akkor gyalog megyek! Vagy lopok egy lovat! – mondta izgatottan.
- Ne légy nevetséges! Egyikre sem lennél képes. Inkább maradj itt velünk az otthonodban. Imádkozz és remélj egy jobb jövőt.
- De én nem vagyok hajlandó itt maradni és várni a halált! – tiltakozott dühösen.
- Akkor inkább elébe mész?
Ványa nem válaszolt. 
A hajnal hasadtával a fiú útra készen állt családja előtt. Apja mellére borult és olyan szorosan átölelte, amennyire csak futotta erejéből. Az öreg Iván könnyeivel küszködve simogatta fia kócos fejét. Mikor már kissé megnyugodott megcsókolta az ifjú homlokát, majd megveregette vállát bíztató mosoly kíséretében. Natasa éppen édesanyja haját fésülte, mikor hozzálépett bátyja. A lány elfordította fejét. Haragudott testvérére, amiért elhagyja őket, de legfőképp azért, mert nem engedte, hogy ő is vele tartson. Ványa az ágyon ücsörgő anya mellé térdelt. Tenyerébe temette a nő sápadt kezeit, majd csókolt lehelt rájuk. 
- Drága édesanyám! Bocsásson meg! – remegett meg hangja.
Nem azért kért bocsánatot, mert elhagyja a családi házat, és más dolog sem volt, amiért az asszony haragot táplálhatott volna. De fia bűntudata mégis nagy volt. Ebbe az egy bocsánatkérésbe helyezte minden fájdalmát, mellyel lelkiismerete kínozta Ányácska halála óta. Ványa mégegyszer megkísérelt búcsút venni szerető húgától, de a lány hajthatatlan volt. Gyűlölködő pillantást vetett rá, majd az udvarra ment.
Ványa már egy ideje útnak indult, mikor Natasa még mindig a távolba meredve ücsörgött az udvaron. Felhúzott térdén pihentette csont és bőr karját, melyre kövér cseppekben hulltak könnyei.
Apja lépett mellé egy bögre meleg vizet kínálva neki. Szó nélkül elvette a kopott csuprot, majd nagyot kortyolt bele.
- Nem fog visszajönni! – mondta a lány mereven maga elé bámulva.
- Ha azon a helyen boldogabb lesz, mint itt, nem kell, hogy visszajöjjön. Mert az azt fogja jelenteni, hogy boldogul a világban. Akkor leszek igazán büszke rá és nem fogok bánkódni, amiért többé nem láthatom.
- Én mégis aggodóm érte! – mondta alig hallhatóan. 
- Nehéz egy gondos női kéz nélkül az élet – felelte apja gyengéd mosollyal arcán.
Natasa kérdően pillantott rá.
- Tudod, hogy merre van a vasúttállomás?
A lány némán bólintott.
- Akkor azt hiszem itt az ideje, hogy indulj – simogatta meg gyermeke arcát.
Natasa tágra nyílt tekintettel csodálkozott rá apjára, majd mikor megértette szándékát, sírva karjába borult.
- Köszönöm, édesapám! 
Natasa sietősen összepakolta néhány ruhadarabból álló csomagját, majd csókokkal borította szüleit. Az utcán állva egy pillanatra még megtorpant, hogy egy utolsó pillantást vessen otthonára, majd útnak indult.
Iván sajgó szívvel, nagyokat sóhajtva ült le. Lelki szemei előtt feltűntek azok a szép pillanatok, mikor szeretteivel együtt békében, vidáman kacarászva költötte el vacsoráját annál az asztalnál, melynél most egyedül ült család, étel, remény nélkül. Gyermekei elvesztésével kapcsolatban ellentétes érzései voltak. Nehezére esett felfogni, hogy valószínüleg utóljára látta őket. Ekkor azzal kezdte magát vígasztalni, hogy idővel minden gyerek kirepül a családi fészekből. A körülmények ellenére hamarosan amúgy is talán elköltöztek volna. És ami a legfontosabb: így talán van esélyük az életre. Lelkét elöntötte a megkönnyebbülés és úgy érezte most először az éhinség alatt, ha eljön az idő, boldogan fog meghalni. 
Tekintete alvó feleségére tévedt. Ha a gyerekeiről már nem is, róla még kötelessége gondoskodni. Így hát erőt vett magán és élelem keresésére indult. Útközben ő maga is igen belemélyedt az ehető étek gondolatába. Olyan rég nem volt már emberhez méltó étel a szájában, hogy arra sem emlékezett, milyen a hús íze, a kenyér tapintása, a tea illata. Átpásztázta a falu környékét, de nem talált semmi ehetőt. A Nap már lenyugodni készült, így csalódottan haza indult. Ám egy hirtelen ötlettől vezérelve meggondolta magát, eldöntötte, hogy előbb még végigjárja a falut és bármit, ami csak egy kicsit is tápláló, megszerzi. 
Legnagyobb meglepetésére az úton egy alak közeledett felé. Iván erősen hunyorított, de csak akkor ismerte fel a férfit, mikor az már csak néhány méterre volt tőle. 
- Kosztya?! – mondta csodálkozó mosollyal arcán.
- Iván, te vagy az? – kérdezett vissza. – Hála az Istennek, hogy még életben vagy! – mondta őszinte örömmel.
Kosztya, Iván gyerekkori barátja volt. Együtt legeltették hajdanán a két család teheneit és együtt okoztak bosszúságot a szomszédoknak számtalan csínyükkel. Kosztya gyerekként termetéhez képest kissé pufók volt. Nem is csoda, hiszen nagyanyja naponta vitte neki lelkesen a kecsketejet, vasárnaponként a frissen sült kalácsot, és akárhányszor unokája betért hozzá, mindig a zsebébe tömött egy halom édességet. Amikor felnőttek, a fiú a városba ment dolgozni és ott is maradt. A barátság megszakadt. 
Iván alig akart hinni a szemének. Kosztya teljesen megváltozott. Valószínüleg a városban sem lehet túl fényes az élet, hiszen alacsony barátja is betegesen sovány volt. 
- Mi járatban vagy erre? – kérdezte Iván.
- Az apámat jöttem meglátogatni – felelte, miközben a jobb kezében tartott kis csomagot háta mögé rejtette.
- És mondd csak, milyen az élet a városban? Ott is olyan szörnyű a helyzet, mint itt?
- Ott sem könnyű, de akinek van munkája, ha szűkösen is, de meg tud élni – felelte kissé zavartan, mikor Iván szeme hátra tett kezére tévedt.
- Mit rejtegetsz a hátad mögött?
A férfi úgy megrémült, hogy hirtelen egy épkézláb hazugság sem jutott az eszébe.
- Édesapámnak viszek egy kis apróságot.
- Csak nem étel van nálad? – csillant fel Iván tekintete.
- Az. De mondom, hogy csak egy kevés.
Iván váratlanul a földre borult barátja lába elé.
- Kosztya, könyörgöm, adj egy keveset belőle! Már így is elvesztettem mind a három gyerekem. Csak a feleségemnek adj egy kicsit.
Kosztya meglepődött, de félelme sem hagyta el teljesen. Próbált kiszabadulni a férfi szorításából, de az minden erejével kapaszkodott a vézna lábba.
- Sajnálom, Iván, de nem segíthetek! – nyögte ki nehezen.
A férfi ekkor elengedte. Éles villámként csapott tudatába az elutasítás, mely megfosztotta minden reményétől. Lesújtva felállt, majd hirtelen Kosztya nyakának ugrott. A földre terítve fojtogatta a férfit. Az kétségbeesetten kapálózott, megpróbálta lefejteni az agresszív ujjakat, de támadója kitartó volt, erősen markolta a vékony nyakat. Kosztya szeme kigúvadt, feje elvörösödött. Iván egyenesen belebámult a fuldokló rémült szemébe, majd hirtelen, mint aki most kapta vissza ép eszét, megtántorodott. Ellökte magát áldozatától, majd remegő lábakkal felegyenesedett. Egy pillanatig elszörnyedve bámulta kezét, majd ziháló barátjára nézett.
- Kosztya, kérlek, bocsáss meg! – lépett előre, de az ijedten hátrafelé kúszott, majd gyorsan felpattant és amennyire csak lába bírta, elfutott kezében a csomaggal.
Iván egy darabig szoborként állt a kihalt, havas utcán, majd iramot parancsolt lábainak.
Mikor haza ért, Kátya nem volt sehol. Azonnal az udvarra ment, de ott sem találta. Hiába szólítgatta hangosan, nem kapott választ. Már alig lehetett látni az egyre sötétedő ég alatt, így teljesen reményvesztetten visszament a házba. Befeküdt az ágyába és azért imádkozott, hogy még az éjszaka meghaljon.
Ám Iván szervezete másképp gondolta. Reggel ugyanúgy vert a szíve, mint lefekvéskor, ugyanúgy áramolt a vér ereiben. Azonnal felesége keresésére indult, de sehol sem találta. Biztosan érezte, őt is örökre elveszítette. Monoton léptekkel ért vissza az immáron teljesen idegen otthonba. Mikor belépett, a döbbenettől a lélegzete is elakadt. Egy kis összekucorodott test reszketett az ágyon, legalább három takaró alatt. Lánya volt az, Natasa. Azonnal mellé térdelt.
- Natasa, mi történt veled? Hol van a bátyád? – kérdezte rémülten.
A lány tekintetét nehézkesen az apjára emelte. Szája szinte kék volt, szeme vérben pihent.
- Édesapám, nagyon fázom! – mondta halkan.
Iván kezét a lány homlokára tette. Tűzforró volt. Azonnal lerántotta róla a takarókat, hogy megnézze, nincs-e valamilyen seb rajta. Szerencsére nem volt. Testén csak az éhezés okozott sérülést. Vékonyka végtagjai, felpuffadt hasa, beesett arca... Az egész ember nem volt más csak csont és bőr. Iván gondosan betakarta lányát, majd újra kérdezőre fogta.
- Lányom, hol van Ványa?
Natasa szemét lehunyta, cserepes ajkát beharapta. Rángatózni kezdett az egyszerre jött sírástól, köhögéstől és didergéstől. Mikor szervezete kissé lenyugodott, könnyes szemmel így felelt:
- Ványka... Ványka meghalt – felelte a sírástól eltorzult hangon. – A tegnap esti vonatra akartunk felszökni, ezért a közelben elbújtunk, de a katonák megtaláltak minket és egyből rájöttek, hogy a vonatra várunk. A papírjainkat követelték, erre Ványa veszekedni kezdett velük. Amikor az egyik katona megütötte, ő csúnya szitkokat vágott a fejéhez, ezért az gondolkodás nélkül lelőtte. Engem is alig akartak elengedni – fejezte be mondandóját már zokogva.
  Iván kezét összekulcsolta szájánál. Mélyet sóhajtott, majd lehunyta szemét.
- Édesapám, maga nem is sajnálja Ványkát! Miért nem sír? – vonta néhány perc elteltével felelősségre a szipogó gyerek.
- Azért lányom, mert már nincs több könnyem – válaszolta szomorú mosollyal arcán.
Iván minden tőle telhetőt megtett, de Natasa állapota nem javult. A két legfontosabb dolog hiányzott ahhoz, hogy életben maradhasson. Étel és gyógyszer.
- Édesapám, megfogok halni? – kérdezte másnap elhaló hangon.
Nem, lányom! – válaszolta, majd arcon csókolta és elhagyta a házat.
Olyan szaporán szedte a lábát, ahogy csak telt tőle. Pedig ő maga is már igen gyenge volt, megviselt lelke pedig újabb teherként nehezedett rá. De kitartó volt, egy percre sem állt meg. Több órás útja végeztével nagyot sóhajtott, majd elégedetten nézett elért céljára, a szomszéd falura. Jól tudta, hogy ott is olyan helyzet uralkodik, akár az ő falujában, hiszen az egész országot éhinség sújtja, de nem bírta tétlenül nézni, ahogy utolsó életben maradt gyermeke haldoklik. Nem, ezúttal nem térhet üres kézzel haza. 
Már a kis település bejáratánál agresszív zajokra lett figyelmes. Heves ordítozás, sikoltások hada ütötte meg fülét. Mikor hirtelen egy lövést hallott, önkéntelenül is összerezzent. Iván teljesen biztos volt benne, hogy az itteni emberek fellázadtak. Nem egyszer volt már rá példa, hogy egy falu népe tömegesen vonult az állomásra vagy a hivatalokba, hogy lázadjon a tarthatatlan helyzet ellen. Ilyenkor általában mindig ugyanúgy végződtek a dolgok. Néhány felkelőt még a helyszínen lelőttek, hogy megfélemlítsék a többi embert, majd visszatoloncolták őket a falujukba. Iván maga sem tudta, örüljön a helyzetnek, amiért szabadabban garázdálkodhat az üres házakban vagy féljen, hiszen ha elkapják a katonák, nem fogják haza engedni, esetleg le is lövik. Óvatosan pásztázta át a területet, majd mikor biztos volt benne, hogy senki sincs a közelben, beljebb ment. Tekintete azonnal egy kicsi, de jó állapotban lévő házon akadt meg. Egy tábla jelezte a kerítésen, hogy tilos a bemenet. Kétséget kizáróan ott lehet a katonák szállása. Gondolkodás nélkül a kapuhoz futott és besurrant rajta. Szíve majd kiugrott, torka lüktetett, hát nagyot nyelt. Tenyere izzadt, lába remegett. Kipillantott az útra, majd óvatos léptekkel az ajtóhoz ment. Gondolatban esdekelt az Úrhoz, hogy az legyen nyitva. Szerencséje volt. Az ajtó könnyedén kitárult. A szobában kellemes meleg volt, kolbász és borscs leves illata terjengett. Iván megrészegült a rég nem érzett csodás szagoktól. Kikapta a fazékból a merőkanalat, majd mohón tömni kezdte magába az időközben kihűlt levest. Ekkor szeme egy szelet kenyérre és a rajta lévő kis darab szalonnára tévedt. Hevesen utána kapott, majd magába tömte azt is. Kitartóan nyelte a félig megrágott falatokat, majd mikor úgy érezte, hogy elhanyagolt gyomra megtelt, egy zsákot kapott fel a földről és válogatás nélkül dobálta bele a kenyeret, szalonnát, krumplit, cukrot, mindent, ami csak a keze ügyébe akadt.
- Ne mozdulj! – hallatszott egy szigorú hang a háta mögül.
Ivánt annyira lefoglalta a pakolás, hogy még azt sem hallotta meg, amikor a katona belépett. Széles lapátmancsaiban puskát szorongatott, mellyel akármikor képes lett volna kioltani bárki életét. Iván megtorpant. 
- Tedd le a zsákot és fordulj felém! – utasította.
Iván engedelmeskedett neki. A fiú, aki könnyűszerrel a gyereke is lehetne, gúnyosan nézte a rémült parasztot. Látszólag imponált neki, hogy hatalma van egy másik ember felett, főleg így, hogy sikerült ügyesen el is kapnia az alávaló tolvajt. A katona széles vigyorra húzta száját. Az asztalról felvett egy lerágott csontot, majd lóbálni kezdte a férfi előtt.
- Ez kéne, te büdös tolvaj?
Iván nem válaszolt. A katona egyenesen sértésnek vette a némaságát. Arcába dobta a csontot, majd jóízűen felkacagott.
- Értem! Még válogatós is vagy. Gondolom ennek jobban örülnél – vett ki az egyik tányérból egy darab kolbászt. Ez kéne, mi?!
Megunva a mókát egy könnyedet sóhajtott, majd visszatette a kolbászt a tányérra. De óvatlan volt, mert levette a szemét Ivánról, aki egy gyors mozdulattal felkapta az asztal szélén heverő kést, majd gondolkodás nélkül beledöfte az egyenruhásba. A katona tompa nyögést hallatott, szeme kigúvadt a fájdalomtól, puskája kiesett kezéből. Körmét Iván vállába vájva kapaszkodott, aki egy erős mozdulattal megtekerte a férfiban a pengét. A katona összeesett, de még életben volt. Szája mozgott, erőteljesen próbált valamit mondani, de Iván nem hagyott rá időt. Kezébe vette a puskát, majd agyonverte vele. Néhány pillanattal később a férfi holtan feküdt saját vérében. A ziháló Iván felkapta az étellel megrakott zsákot, másik kezében még mindig szorongatva a véres puskát. Egy közönyös pillantást vetett a halottra, majd elmenekült.
Néhány nappal később Natasa már kicsit jobban érezte magát. A láza alacsonyabb volt és a járáshoz is volt ereje. Apja egyik karjával átölelte, úgy ült mellette az ágyon. Falusi legendákat mesélt neki, melyeket ő maga régen a nagymamájától hallott. Az egyik történet közepén a kislány gondterhelten félbeszakította.
- Édesapám! Tudom, hogy ölt miattam. Könyörgöm, imádkozzon sokat, hogy az Úr megbocsásson magának! – kérlelte összekulcsolt kezekkel.
Iván békésen elmosolyodott.
- Nincs mit megbánnom – mondta, majd homlokon csókolta gyermekét és folytatta a mesélést.