Ötödik rész

Kósza napsugár szökött át a gondatlanul behajtott ablaktáblák közt, és egyenest a szendergő Florian arcára szökkent, végigcirógatva a vonásait. Az effajta incselkedő ébresztés ugyan nem lett volna ellenére, ha kecses női ujjaktól származnának… egyáltalán nem. Holmi szemtelen fénysugártól azonban a legkevésbé sem fogadta szívesen.

Fejére rántotta a pokrócot, és szorosan lezárt szemekkel igyekezett figyelmen kívül hagyni az új nap érkeztét. Kérlelhetetlenül erősödő fejfájásával együtt. Nem egészen így képzelte a diadal ízét… még ha nem is az övé volt, a részét azért kivette belőle. Ahogyan tőle telt.

Vesztére Fortuna másfelé portyázhatott, mert épp, amikor elszunnyadt volna, kényelmesen mélyre fúrva magát a degeszre tömött szalmazsákban, erősen megzörgették az ajtót. A trubadúr a fejére szorította a párnát, és igyekezett a világon sem lenni. Az ott kinn azonban kitartónak bizonyult.

- Florian, te országcsavargó költő, ne nehezítsd meg a saját dolgodat! – harsant egy derűs hang – Mert én innen el nem mozdulok, amíg elő nem kecmeregsz!

Nem is olyan rég’ még a földet is megcsókolta volna, ha Gaspard váratlanul felbukkan, lehetőleg képzett katonáival együtt. Most azonban az „eredjen a pokolba” a legbarátibb kívánságai közé tartozott.

A lovag nem tágított.

- Beszédem van veled.

- Az lehet, a te dolgod. Nekem viszont hajnalban senkivel sincs beszédem.

Megjegyzését rögvest meg is bánta, mert a feldörrenő hahotára ismét hasogatni kezdett a feje.

- Késő délután van, Florian!

A trubadúr megadóan nyögött, s feltápászkodott. Ugyan csak hajnalban ledobált öltözéke volt kéznél, az is megviselten… de hát Gaspard látta már őt ennél nyomorúságosabb állapotban is.

- Egyébként hogy’ keveredtél ide? – érdeklődött ajtót nyitva. Barátja csúfondáros mosollyal méregette.

- Talán elfelejtetted, de Francois az én hűbéresem. Így otthon vagyok ezen a földön – egyszerre elkomolyodott – Csak mostanra értem ide, pedig feszes iramban loholtunk visszafelé… Még a támadás előtt indított útnak Francois egy hírvivőt. Úgy vágtathatott, mint a megveszekedett ördög, hogy egyáltalán utolért; de még így sem sikerült volna neki, ha nem tartunk pihenőt a sógorom donjonjában.

A trubadúr bölcsen összeharapta a száját. Mindent azért Gaspardnak sem kell feltétlenül tudnia. Azt például egyáltalán nem, hogy hűbérese inkább meghalt volna, mindannyiuakkal együtt, hogysem segítséget kérjen. A hírvivőt ugyanis Christian szalajtotta utána, a harci előkészületek első feladataképp.

A nagyúr már ismét mosolygott, jókedve láthatólag nem ismert határokat. „Van is rá oka” – gondolta Florian – „Régi ellensége halott, az övéi diadalt arattak, ő maga mit sem veszített… mások szenvedtek helyette.” A kellemetlenkedő kis hang olyan gyorsan foszlott szét, ahogyan érkezett. „Nem rajta múlott, hogy nem időben érkezett.”

- És van valami különös oka is, hogy felvertél? Mindig örülök, ha láthatlak, mon ami, de ez egyszer boldogabbá tenne, ha békén hagynál. Ha már ébren vagyok, szeretnék végre enni… vagy inkább inni.

- Utóbbit ugyancsak bőségesen tehetted tegnap, ha most ilyen nyomorultul festesz – somolygott Gaspard – És nem javaslom, hogy folytasd, mert estére téged is elvárlak az udvarházamba.

- Is…? – próbálta megérteni a helyzetet.

- Francois már útra készen áll, Christian pedig valamerre a környéken kóborol, most próbálják előkeríteni. Mivelhogy rá is nagy szükségem lenne. Igaz is… nincs valami ötleted?

De volt. Miután biztos helyre vezették az életben maradt és gondosan megkötözött foglyokat, az öreg harcos nyugovóra tért. Fia és Florian pedig csak ezt várták, hogy a lehető legsebesebben igyekezzenek a legközelebbi lebuj felé… a trubadúr legnagyobb bánatára azonban mindkét tüzes lányka Christiant látszott pártolni. Neki meg nem volt kedve elrontani vidámságukat, s egypár kupa kiürítése után visszafelé vette az útját.

- Nincs.

Semmi kedve nem volt próbát tenni: vajon barátja is hasonlóképpen megértő lenne-e.

- Biztos? – sandított rá összevont szemöldöke alól a nemesúr, mire Florian tehetetlenül tárta szét kezeit.

- Hiszen tudhatnád, hogy mindig készségesen segítek, ha tudok…

- Efelől nincsenek kétségeim. Afelől viszont annál is inkább, hogy most kinek is szándékozol inkább segedelmére lenni. No jó, akkor mi indulunk haza. És ha esetleg felfrissülne az emlékezeted, és valami csuda folytán mégiscsak sikerülne megtalálnod Christiant, igyekezzetek utánunk. Még ma, ha lehet – fűzte hozzá nyomatékosan.

- Ó, valóban, Christian – kapott a szón a trubadúr, mintha csak most jutna eszébe, pedig már percek óta fogalmazta magában mondandóját – Amióta útra keltünk, azon tépelődöm: mit vétett neked szegény fiú, hogy éppen őt választottad kísérőmül?

A nemesúr ajka megrándult, de nem lehetett eldönteni: a haragtól vagy a visszafojtott jókedvtől.

- Ő semmit. Egyszerűen csak reméltem, hogy neked is lesz majd egy kis bosszúságod, azok után, hogy lábadozásod alatt vagy három hétig eltartottalak. Ráadásul tudtomon kívül.

A trubadúr ártatlan képpel vállat vont.

- Én csak alkalmat adtam neked a keresztényi irgalmasság és adakozás gyakorlására.

- Úúúúúgy? Nos, én pedig az utatok során a keresztényi türelmet gyakoroltattam veled.

- És legalább annyira Christiannal is. Gaspard, nem szokásom kérni… tőled nem. Elég régóta nem. De most mégis…

A lovag most már egyértelműen mosolygott.

- Igen.

- Micsoda „igen”?

- Azt te nagyon is jól tudod! Felesleges közbenjárnod az érdekében, mert, gondolom, ez volt az eredeti célod, nem a kellemetlen társasága miatti panaszkodás… de felesleges. Azért, amit a falu védelmében tett, anélkül is lovaggá ütöm. Mihelyst méltóztatik előkeveredni.

A barátja arcán felragyogó hálás mosoly biztosította, hogy még mindig jól ismeri az embereket.

- És mi lesz veled? – fordította másra a szót – Semmivel sem vagy közelebb a Nathan-várhoz, mint amikor elbúcsúztunk, és egyébként is… valami azt súgja, hogy neked is tartozom.

- Sok évvel ezelőtt egy örökkévalóságra leróttad a tartozásod, Gaspard – felelte a trubadúr csendesen – Ráadásul előre. Nekem semmi nem kell… csak engedj utamra. És ezúttal, ha lehet, egyedül. Meglehet, nehezebb lesz – kúszott ingerkedő fintor az arcára –, de az egyszer biztos, hogy nyugodalmasabb.

***

A hajnali égen úszó kékeslila felhők gyöngyházfénnyel ragyogtak, ahogy átszűrték a kelő nap sugarait. Áttetszők voltak, s olyan könnyűek, mint egy távoli nő fátyla. Mint az illat, mely mindig kísérte őt útjain. Levendula… friss és fűszeres. Távoli vidék és régmúlt idő. Azóta már férjhez ment, s két fiúval áldotta meg őket az ég… boldognak tűnt, mikor utoljára látta. „Talán boldogabb, mint velem lett volna. A szerelem kegyelem… és eddig még nem talált rá méltónak az ég.” Miért pont most emlékszik… olyan rég’ semmibe foszlott már.

Azóta is elfogja a vágy, ha megérzi ezt az illatot.

Hirtelen rántásra eszmélt, ahogy a ló megtorpant; még épp időben, hogy ne zuhanjanak mindketten a szakadékba, melynek pereméhez veszedelmesen közel került álmaiba merülve. Beletellett egy kis időbe, mire lecsillapodott rémült zihálása.

- Köszönöm, Chérie – paskolta meg az almásderes nyakát; még mindig borzongva szemlélve a mélységet – Szerencse, hogy kettőnk közül legalább neked helyén van az eszed.

- Ez utóbbival kifejezetten egyetértek – harsant mögötte egy fiatal hang; bár mintha derűjén aggodalom ütött volna át – Kár, hogy ez csak Chérie-re igaz. De hát mit is várhatok attól, aki képes „Kedves”-nek hívni a lovát… Ha messirén múlt volna, mostanra már valószínűleg egész közelről szemlélhetné a drágalátos felhőit.

- A névválasztásomat csak ne bírálgassa olyasvalaki, aki az éjfekete ménjét képes volt Napnak nevezni – vágott vissza kacagva Florian. A sértetlenül átvészelt veszedelem keltette féktelen vidámság azonban gyorsan szertefoszlott, mihelyst tudatosult benne: a fiúnak egészen máshol kellene lennie.

- Mit keresel te itt? Nem Gaspard mellett kellene feszítened, seregének új ékességeként, a parancsait lesve?

„Csak nem szegte meg az ígéretét?” – villant át a fején – „Ez nem vallana rá. A fiú már lovag! Csak nem parancsolta meg szerencsétlennek, hogy ismét legyen a kísérőm… Bár, elismerem, nem nagyon bánnám. Amennyire bosszantott eleinte, most annyira hiányozna.”

- Ez volna a megszokott megoldás, valóban – somolygott a fiú – De Gaspard úr olyan hálás volt apámnak és nekem, hogy megengedte: kérhetünk egy-egy kegyet. Először nem hittem volna, hogy rám is vonatkozik, a lovagi cím után, de vonatkozott. És én azt kértem, hadd kísérjem el az eredeti parancs szerint, messire. Aztán visszatérek hűbéruram szolgálatába.

Ez a szégyen se esett meg vele még, de most alig találta a szavakat.

- Miért, Christian?

A lovag feleletképpen vállat rándított. A dacos mozdulat olyan híven idézte az egykori fegyvernököt, hogy Florian elnevette magát.

- Egy cseppet… bővebben, ha lehet.

- Még maradt egypár megválaszolatlan kérdésem – egyszerre ingerkedő szikra gyúlt a szemében – Mint például az, hogy miként is esett pontosan a lábtörése, messire.

A trubadúr arca éppolyan bíbor színt öltött, mint azok a főtt rákok, melyekből az előző esti ünnepélyen olyan jóízűen falatozott.

- Ezt most feltétlenül…?

- Igen. Már első útra kelésünk óta érdekel.

„No jó. A makacssága mégsem hiányzik annyira” – jegyezte meg magában Florian, de végül, megadó sóhajjal, csak belekezdett a történetbe. Már csak azért is, mert ha nem tenné: épp elég ember éldegél a környéken, akiktől Christian megtudhatja, amit akar. És még annál is részletesebben, ahogyan az valójában történt.

- Egy özvegyasszonynál jártam. Egy rendkívül szemrevaló, fiatal asszonynál. Csakhogy pár évvel korábban, férje holta után a bátyjához költözött, és… khm… éppen egy nagyon rossz pillanatban robajlottak fel az udvaron a hazatérő hintó kerekei. És mivel nem akartam, hogy a fivér kettecskén érjen minket, a gyors távozás mellett döntöttem. Az erkélyen át.

Christian szorgosan nyelte vissza a nevethetnékjét.

- Még jó, hogy nem a nyakát szegte…

- Annak én is felettébb örülök. A sövényben értem földet, és kénytelen voltam ott is maradni, amíg jótét lelkek nem segítettek felcserhez és biztonságos szálláshoz jutnom. Még szerencsém, hogy akkor mégsem a drága fivér tért haza… csupán a sógornő, aki mellesleg amúgy is tudott rólunk.

Most már a lovag képtelen volt visszafojtani kacagását – bár valahol azért sajnálta Floriant.

- Nem tudna legközelebb kevéssé veszedelmes szoknya után futni?

- Olyan is akad a palettán; bár azt azért nem állítanám, hogy olyan nagyon loholnom kellene bármelyik után is – vallotta meg a trubadúr – Igaz is, az út során meg fogunk szállni d’Arras várában. Egy kis szerencsével még épp időben, hogy a fia tiszteletére adott mulatságon is részt vehessünk. Teremtő Ég, milyen sokat táncban volt részem ott legutóbb is… bár most nem tudom, fog-e sikerülni.

- Én pedig sosem tudtam. És egyébként is azt gondolom, hogy… – vetette közbe Christian. Vagyis inkább megpróbálta; mivel a trubadúr mit sem látszott törődni vele.

- Akkor épp ideje megtanulni. Egy lovag ne csak a fegyverekhez értsen.

Mire Christian egyszerre úgy érezte, hogy – rokonszenv ide vagy oda –  útitársa nagyon is megérdemelte azt a lábtörést.