Negyedik rész

- Bőségesen locsoljátok meg a tetőt! És a saját kunyhóitokét is. És ami kaszát, árt, kést, sarlót találtok, fenjétek meg! Várjátok kész fegyverekkel a többieket, amikor hazatérnek a mezőkről.

Csak remélni merte, hogy ez hamarabb fog bekövetkezni, mint Jacques támadása.

- Jó döntések, Christian – szorította meg vállát a váratlanul mögéje lépő trubadúr. A fiú indulatosan seperte le magáról a kezét.

- És persze még jobb döntés lenne, ha minél sebesebben eltűnnék innen, igaz?

- Meggondoltam magam – mosolyodott el fanyarul Florian – Ez mégsem a legalkalmasabb pillanat, hogy jóról és rosszról filozofáljunk.

A fegyvernök lapos pillantást vetett rá.

- Apám úgyis rögvest elűz. Messire meg bizonyára lelkesen igazat adott neki, ugye? – hangján mind erősebben izzott át a harag – De mit is reméltem… azt is alig várta messire, hogy a Szentföldről hazatérhessen! Hogy’ is hihettem, hogy majd segít…

- Ha ezt akarnám, nem mutattam volna meg a rövidebb utat. Ennyi esze igazán lehetne egy leendő lovagnak. Mert, ha ezt túléled, Gaspard jó eséllyel azzá tesz majd.

- Leendő lovag… – ismételte Christian értetlenül, majd váratlanul felüvöltött, ahogy belévillant a felismerés – Akkor apám mégis engedte, hogy maradjak? Messire… Florian, mit mondott neki? Ezt hogy…

- A szavakhoz mindig is értettem – lobbant elégedett szikra a trubadúr szemében – Amint látom, hazatérőben vannak a falusi férfiak – intett a láthatár felé – Csatlakozhatok hozzád a védelem szervezésében?

Alkonyba hajlott már a nap, de Jacques katonái még nem bukkantak fel. Florian, a hadi készületek végeztével, a ház ablakából nézte, ahogy nyugaton vörösbe borul a láthatár. A hosszú évek alatt elfeledett félelem most ismét feléledt, s mind élesebb karmokkal mart a gyomrába. Éppolyan vadul, mint a Szentföldön… sőt még inkább. Akkor legalább remélhette, ha eleget ivott, hogy a szent had előtt érett kalászként hullik majd az ellenség… vagy legalábbis a hű keresztény katonák majd fájdalom nélkül reppennek a mennybe, ha halálos seb éri őket.

Hogyisne.

- Istenem, ha ezt túlélem, én megfogadom…

- Messire… bocsásson meg.

Jellemző. Christian is mindig a legalkalmasabb pillanatot képes kiválasztani… „Bár talán jobb is így. Bármit is fogadnék meg… úgysem változna semmi. Ugyanúgy nap nap után…”

- Miért is?

Ugyan elég sok akadt a fiú rovásán; de egy különösen véresnek ígérkező küzdelem előtt nem látta sok értelmét, hogy sorra vegyék egymás vétkeit.

- Florian, bármit is vágtam korábban a fejéhez, nem gondoltam komolyan. És nem kell maradnia.

A trubadúr maga csodálkozott a legjobban, hogy képes volt nevetni.

- Mégis, hová menjek? Előre, az udvarházba, és ott várjam be Seigneur Kígyó Jacques pribékeit? Vagy könnyítsem meg a dolgukat: induljak visszafelé, hogy egyenesen a karjaikba fussak?

- Nagyon jól tudja, hogy elmehetne. Jobban ismeri az utakat, mint azok.

- Maradok.

- Sajnálom. Én…

Florian szemöldöke a magasba szaladt.

- Feleslegesnek érzel? Hát én is őszintén sajnálom, de…

- Nem! Messire nagyon is jól érti, miről beszélek – fakadt ki a fegyvernök – Legalább most az egyszer ne nehezítse meg a dolgomat! Sajnálom, hogy belerángattam ebbe az egészbe – tette hozzá teljesen más hangon. Most már nem forrongott, nem volt haragos… csupán bűnbánó és kimerült.

- Ha Gaspard úr megtudná… Márpedig meg fogja, akárhogy is ér véget majd ez a harc. Azért adott engem messire mellé, hogy a szolgálatára és a védelmére legyek. Ehelyett én meg…

Elhallgatott, ahogy megérezte vállán a trubadúr kezét.

- Christian – mormogta a férfi – Gaspard a barátom. És téged is egészen megkedveltelek az elmúlt napok alatt. Ha nem akartam volna segíteni, akkor hagytam volna, tedd egyedül. Az, hogy most itt vagyok, az én döntésem is. Ugyanannyira, mint a tiéd. Szemtől szembe, igaz, többé már nem merek harcolni senkivel. Elég volt belőle a Szentföldön. De mintha ott a sarokban tegezt meg egy íjat látnék. Ahhoz még értek.

A húr feszes volt, a fa gondosan kezelt; bizonyára szorgosan gondját viselhette itt valaki. Floriant felettébb érdekelte volna, ki lehet – hiszen Francois képtelen volna rá fél karral. Rövidesen azonban megbizonyosodott róla, hogy Christian apja akkor sem használná, ha megtehetné. Mert a belépő öreg nemes megvetően mérte végig az íjat próbálgató trubadúrt.

- Látom, megtaláltad az egyetlen magadhoz méltó fegyvert! Ennél már csak a méreg alábbvaló… gyávák használják mindkettőt.

„Legalább már tudom, kitől tanulta Christian a modorát” – gondolta Florian epésen, de mondani csak annyit mondott:

- Mindenki úgy harcol, ahogyan tud. És a semminél ez is több, seigneur.

Ahogy elkapta az öreg harcos tekintetét, egyszerre elpárolgott az indulata. Akármilyen nyersek is voltak a szavai, a szemében keserűség örvénylett, és vad félelem… maga sem hitte, hogy túlélheti ezt a küzdelmet.

És a legfélelmetesebb az volt, hogy mintha már nem is akarná igazán.

Rémült zsivaj verte fel a várakozás dermedt csendjét, ahogy a falu határán betörtek Jacques emberei, s végigrontottak a kunyhók közt. A zajból mind élesebben váltak ki a sikoltások és fájdalmas nyögések. Néhányan nem kerestek időben fedezéket… vagy túl korán rántottak fegyvert.

Christian mindig is átkozta a szűk, kanyargós kis utcákat, számára mindez csak szülőföldje szegénységét hirdette – de ez egyszer hálás volt érte. Olyannyira keskenyek voltak, hogy lóval meglehetősen nyaktörő vállalkozás lett volna végigvágtatni rajtuk; ez az előnyük hát elveszett Jacques-éknak. S hiába próbálták felgyújtani a tetőket, a fegyvernök terve bevált: a víztől csepegő szalma csak füstöt vetett.

„Eszes fiú” – gondolta apja elismerően, ahogy a mind közeledő porfelleget nézte.

- Már ideje volt – morogta, szorosabbra rántva a kardövét – Akkor hát… rajta.

És kifelé indult. Az árnyak elrejtették sápadtságát.

- Nem!

Francois olyan döbbenettel meredt fiára, minta nem hinné el: valaki is ellentmondhat neki.

- Az ott kinn az én falum. Az én földem, az én embereim. Ott a helyem.

- Nem! Apám, nem gondolhatja… nem élheti túl! Kérem, nagyon kérem, könyörgöm, nem ezért tértem vissza, nem teheti…

- Nem maradok hátra, mint egy haszontalan nyomorék!

A fegyvernök rémülten, segítséget várva kereste Florian tekintetét, de az némán, szomorúan ingatta a fejét. Az öreg harcos kirontott a házból; kétségbeesett fia a nyomában.

Pár szemvillanásnyi késlekedéssel.

Apját már Jacques-szel harcolva találta. Christian ujjai a kardmarkolatra fonódtak… de nem merte kirántani. Félt, hogy csak apja figyelmét vonná el. „Florain, te szerencsétlen, lődd már ki azt az átokverte nyílvesszőt!”

Az ablak túloldalán lapuló trubadúr kezében reszketett az íj. Az egyetlen fegyver volt, amelyet jól tudott használni… ezelőtt tizennyolc évvel. Ha csak gyakoroltak vele, s nem kellett vért ontania, még élvezte is: felmérni a távolságot, útjára engedni a vesszőt, és lesni szabad, veszedelmes röptét.

Olyan közel voltak egymáshoz a dulakodók. Ha csak egy kicsit is elvéti…

Francois veszedelmes harcos lehetett a maga idejében, ébredt rá a fia, ahogy a vívókat nézte. Ha nem született is nemesnek, de bizonyosan fegyverforgatásra termett. Akármit is akart elhitetni vele… vagy önmagával. Fél karjával is mesterien védte Jacques csapásait, még meg is sebesítette ellenfelét – sajnos, nem súlyosan. A könnyű vágás csak még inkább felingerelte a nagyurat.

A fegyvernökből rémült kiáltás szakadt fel, ahogy a tőr megvillant Jacques baljában, s apja homlokáról mind sűrűbb cseppekben indult meg a vérpatak. Nem volt túl mély vágás, az öreg harcos mégis megtántorodott, s ez a szemvillanásnyi gyengeség elegendő volt, hogy a markolat kicsússzon elernyedő ujjai közül.

Christian csaknem ugyanabban a pillanatban ugrott közéjük, amikor a feltúrt homok elnyelte apja kardját, és az újabb, most már bizonyosan végzetes döfésre emelt tőrre vágott. A két penge olyan erővel csapott egybe, hogy az mindkettejük kezéből kitépte a fegyvert. A fegyvernök hanyatt vágódott, az eséstől csaknem minden levegő kiszakadt a mellkasából. Ujjai rémülten kapartak a véres homokban valami fegyver… segítség… csoda után, de csupán ragacsos masszát tapintottak. Míg végre hideget érzett. Hideg, síkos és kemény… keze jóformán már azelőtt rákulcsolódott a markolatra, mielőtt felismerte volna benne Jacques tőrét.

A homlokáról csorgó jeges verejték kegyetlenül csípte Florian szemét, de nem merte megtörülni. Rettegett volna, még ha csak egy pillanatra is, leengedni az íjat… vagy akár csak másfelé nézni. Össze-összeránduló szemhéjai közt kezdett elmosódni a küzdelem képe.

A fegyvernök feje felett meglendülő kardot vörösre fektette a fáklyafény.

Ahogyan apja elejtett kardját is. Francois felragadta, és Jacques felé vágott… épp abban a pillanatban, amikor fia is előredöfött a tőrrel. A két penge émelyítő csikordulással csúszott el egymáson. Ártalmatlanul.

A trubadúr karja rég’ elfeledte az íj erejét – a kihussanó nyíl lendülete készületlenül érte, s hátrazuhant a döngölt padlón. Odakinn forgószélként csapott fel az összevegyült rémült átkozódás és üdvrivalgás. És neki nem maradt ereje felkelni, hogy megnézze: mi történt hát. Úgyis mindegy… ha rosszul mérte fel a célt, perceken belül ide is berontanak.

Percek… vagy pillanatok csupán…?

A zavaros kiáltások most mintha egyértelműen Francois-t éltették volna. Összeszedte maradék bátorságát, talpra ügyeskedte magát, s kilesett az ablakon.

Jacques vérében hevert a földön, a körülötte vöröslő tócsa gyorsan ragacsos csomókba száradt. Végre észrevette a nyilát is. Valóban csaknem célt tévesztett, a nemesúr torka helyett csupán annak karját fúrta keresztül – a sebesülés azonban mégis megzavarhatta annyira, hogy egy pillanatra ne a fegyvernökre figyeljen.

És többé már nem is maradt ideje feleszmélni. Francois keresztülszúrta a mellkasát.

A halott nagyúr megzavarodott katonái sorra dobták el a fegyvert, a falusiak pedig megkönnyebbült diadallal seregletek elő, s éltették urukat.

- Ragyogó szúrás volt, seigneur! – hajtott fejet egy ősz falusi. Összeszabdalt arca őrizte a hadban töltött évek emlékét – Engedelmével… nem hittem volna, hogy fél karral is győzhet, rohantam segedelmére; elkéstem, bocsásson meg érte… De hiába, aki egykor hős volt, az az is marad, seigneur, hála az Égnek, nem volt szüksége semmiféle segítségre.

A kiontott friss vér szaga bizonyára már a támadás kezdete óta átitatta a levegőt. Florian mégis csak most érezte meg igazán az émelyítő, édeskés bűzt; olyan töményen, hogy a gyomra összerándult tőle. A görcsös köhögés könnyet csalt a szemébe.

***

Már kékesen párállottak a hajnali ködök, amikor eltakarították a támadás nyomait. A sebesülteket ellátták, a megkötözött foglyokat pedig három katona őrizetére bízták az istállóban. Várják be ott Gaspard úr ítéletét. Akármikor is szíveskedik visszatérni.

A trubadúr a ház falának támasztott lócán elheverve nézte a megfáradt diadalt, az urukat és fiát ünneplő falusiakat. Vele senki nem törődött, s ez jól is esett… nem akart most ő senkivel sem beszélni. Csak nézte-nézte a csillagok halványuló fényét, és szeretett volna maga is messzire járni, egyedül és szabadon… legalább úgy, ahogyan azok a gyémántszikrák a fenséges magasban.

- Köszönöm, Florian.

Kelletlenül pillantott fel az öreg nemesre. Megviseltnek tűnt, bizonyára még fájhatott a sebe – de a friss gyolcskötésen már nem ütött át a vér. Gyorsan felépül majd. Mindenesetre sebesülése semmivel sem tette kedvesebbé a trubadúr szemében. „Könyörgöm, Istenem; mivel haragítottalak magamra éppen ma?! Hogy annyi ember közül pont neki kellett idekevered…”

Csak akkor értek el tudatáig Francois szavai.

Már-már odavágott volna valami csípős feleletet, a délutáni megjegyzések még mindig égették, valahányszor csak eszébe jutottak; azonban még időben elkapta Christian tekintetét. A fiú elég messze álldogált ahhoz, hogy ne hallja, miről beszélnek… de az arca nyilvánvaló aggodalomról árulkodott.

„A szavakhoz mindig is értettem” – jutottak eszébe alig pár órával korábbi szavai.

Valóban. És most veszedelmesen közel járt hozzá, hogy legalább olyan súlyos sebet üssön velük, mint az a kard, amelyik egykor levágta Francois balját. Áldotta a félhomályt, mely könyörületesen elkendőzte szégyenpírba boruló arcát.

Amikor végre megszólalt, derűs, szinte már könnyelmű mosoly lobbant ajkán.

- Ugyan mit köszönne, seigneur?

Francois arca elsötétült, de nyugalmat erőltetett magára. Keserű pohár… talán még meg is érdemelte.

- Akármit is mondogattak a falusiak… Igaz, az én kardomtól halt meg az a féreg, de sem Christiannak, sem nekem nem sikerült volna, ha…

- Seigneur szúrta keresztül – ismételte keményen a trubadúr – Ez tény, mindenki látta. Megvédte az övéit, pontosan ahogy az egy harcos nemeshez illik. Más pedig nem számít.

Elviselhetetlenül szikrázott a magasban a felkelő nap. Csak ez lehet oka, hogy az öreg harcos szeme előtt egypár pillanatra ködbe borult a világ.