Harmadik rész

Éles szitkozódás törte meg a menet csendjét… majd rögvest utána élénk, rémült mentegetőzés.

- Seigneiur, bocsásson meg, nem tehetek róla, egyszerűen nem tudom, hogyan történhetett, megbotlott valamiben, én…

Jacques megrántotta a kantárt, indulatosan a váratlan megtorpanás miatt, és leugrott a nyeregből. Olyan lendülettel tépte ki a fáklyát a mellette haladó kezéből, hogy a szolga csaknem egyensúlyát veszítette; és lehajolt a vezetéklóhoz.

A következő pillanatban megismételte katonája szitkait, csak éppen még cifrább változatban. A nemes mén patkóját veszítette, s most fájdalmasan emelgette lábát. Styx volt a legkedvesebb lova; eszébe sem jutott sorsára hagyni – de így nem vihette magával a harcba. Dühösen pattintott ujjaival, más sem hiányzott most neki, mint a késlekedés…

- Vidd vissza! És ha jót akarsz magadnak, akkor vigyázol, nehogy baja essék. Tomaso - intett egy másik legénynek – Te meg elkíséred. Legalább egymásra is ügyeltek majd, nehogy eszetekbe jusson valami bolondság. Mihamarabb legyetek otthon, és gondoskodjatok róla, hogy a legjobb kezekbe kerüljön, megértettétek?!

A két katona merev arccal hajlongott; de belül csak úgy forrtak az indulattól. Aminek rögvest hangot is adtak, mihelyst uruk hallótávolságából kiértek.

- Hogy’ lehetsz ilyen ügyetlen?!

- Tehetek én róla, hogy Styx megbotlott? Szerinted talán nekem öröm a harc és fosztogatás helyett egy sérült lovat kísérgetni?!

- Ha jobban vigyáztál volna rá, akkor én sem lennék itt!

- Az meg végképp nem az én hibám, hogy téged választott!

- Ha meg tudna bízni benned, nem volna szükség rám, te átokfajzat!

Hasonlóképpen folytatták, míg pislákoló fényre nem lettek figyelmesek a fák közt.

- Vannak még csodák! – sóhajtott reménykedve egyikük, megpillantva a kunyhót – Megpróbálhatnánk, hátha ad a lakója szállást éjjelre.

- Teljesen megtébolyodtál?! Szerinted urunk nem fogja kikérdezni a többieket otthon, hogy mikor érkeztünk meg? És ha valami baja lesz ennek – intett a ló felé –, azt mi nagyon megkeserüljük!

- De nekem elegem van! Feszített tempóban jöttünk idáig, semmi kedvem ugyanúgy folytatni visszafelé. Ha már elestem a leendő zsákmánytól Cagnesban, legalább hadd aludjam ki magam. Csak tudnám, miért pont minket választott, hogy visszavigyük a sérült lovát! Nem akarok elesni sem a harctól, sem a zsákmánytól! Most, hogy végre sikeres lehetne Jacques úr terve! Annyi év próbálkozás után…

A pajtában Christian kétségbeesetten szorította kezét a szájára, hogy fel ne törjön belőle a sikoltás. Cagnes nem messze feküdt Gaspard udvarházától... és az apja faluja volt.

- Nyugalom – mormogta a trubadúr, megszorítva a fegyvernök karját. Csak remélni tudta, hogy Christian nem érzi meg ujjainak remegését. Épp elég, hogy a lova idegesen kezdett mocorogni, a nemes állat remekül megérezte kettejük hangulatát.

- Te aztán végképpen bolond vagy! – dohogott odakünn az egyik katona – Mégis mit kaphattál volna abban a porfészekben?

- Még mindig többet, mint utána Gaspard úr udvarházában! Úgyse hagyná urunk, hogy ott bármihez is nyúljunk. Kell az neki is, ugyebár… Ölhetsz és felfordulhatsz, de mást ne remélj, ha nem magad kaparod ki.

- Én kimegyek – zihálta Christian az ujjai mögül – Az az alattomos féreg, nyomorult disznó, redves…

- Csitt – sziszegte a trubadúr, akit éppen eléggé lefoglalt, hogy lovát megnyugtassa. Más se kell, mint hogy fel találjon nyeríteni idegességében… – Nyugalom, Chérie – suttogta, gyengéden paskolgatva az almásderes nyakát – Semmi baj. Nem lesz semmi baj.

Feltéve, ha azok ott künn nem gondolják meg magukat. Nem, útitársa heveskedésére aztán végképp nem volt szüksége.

- Nem érnél el vele semmit. Maradsz.

„És imádkozz, hogy valóban továbbmenjenek” – fűzte hozzá gondolatban.

A katonák végül megegyezésre jutottak, és sorsukba beletörődve hagyták ott az erdei kunyhót. Florianék nyugtalanul figyelték őket, míg el nem tűntek a fák közt. Mikor már biztosak voltak benne, hogy elmentek, a trubadúr kinyitotta a pajta ajtaját, s kióvakodott a tisztásra – egyenesen a szemrehányó tekintettel várakozó remete elé.

- Florian! Mit késlekedtek annyit? Nem állítom, hogy fényűző volna a hajlékom, de ennél a lyuknál – intett a pajta felé – azért jobb. És most tettem a tűzre melegedni a cibereleves maradékát; s tudom, ízletesebb koszthoz szoktál – mosolygott csipkelődve –, de mással nem szolgálhatok. És, gondolom, te is, a kísérőd is egyaránt éhesek lehettek.

A feltámadó szél szétkergette a felhőket, s a holdfény ezüstjében végre meglátta a trubadúr arckifejezését.

- Mi a baj? – hagyott fel az ingerkedéssel – Florian, én tudom, hogy mesterien tudod magad bármikor, bárhol és bármilyen körülmények között bajba sodorni, de hogy alig fertályóra alatt az én pajtámban, a kísérőddel meg a két lovatokkal… azt még rólad sem feltételeztem. Eddig.

- Mások is jártak itt.

Gyorsan beszámolt a két katona tanakodásáról, és hozzáfűzte:

- Figyelmeztetnünk kell a falut és az udvarházat. Nem maradhatunk itt.

Mögötte Christian furcsa hangot hallatott; mintha egyszerre akart volna levegő után kapkodni és felkiáltani. Hiszen ezt akarta ő is… de Florian nélkül.

- Messire maradjon! Csak hátráltatna a rossz lábával!

A trubadúr arca megrándult; de a fiúnak most nem volt ideje a bűntudatra.

- És megmondanád – érdeklődött Florian –, hogyan akarsz ugyanazon az úton előttük odaérni?

Christian az ajkába harapott.

- Biztos van másik út is.

- Van bizony. Útnak éppen nem nevezném, még ösvénynek is alig; de nekünk megteszi. És jóval rövidebb. Jó iramban fél nappal megelőzhetjük őket.

A fegyvernök kétkedő pillantására még hozzátette:

- Majd odakötözöm a lábam a nyereghez; akkor gyors iramban sem fogok lezuhanni.

- Bírni fogja, messire?

- Igen.

„Bár valószínűleg pokolian fog fájni” – egészítette ki gondolatban. Christian még mindig gyanakodva vizslatta.

- Messire Florian… Jól van?

- Jlvgyok – szűrte a foga közt. Bővebb magyarázatra nem futotta, mivel minden erejét lekötötte, hogy leküzdje hirtelen feltörő émelygését. A keresztes had óta sikeresen távol tartotta magát a harcoktól, és egyre keservesebben bánta már elhamarkodott döntését.

„Nem mintha lett volna más választásom” – vigasztalta magát. „Választás mindig van” – riposztozott egy idegesítő kis hang, melyet oly sokszor igyekezett már elhallgattatni – „Jó, lenne; igaz; de nem hagyhatom cserben az egyetlen embert, aki egykor segített rajtam. Gaspard a barátom, és dacára, hogy elég sokan kedvelnek, fájdalmasan kevés embert nevezhetek annak.”

Hirtelenjében nem is tudott volna mást megnevezni. A felismerés azonban csak még inkább felingerelte.

És a félelem is mind élesebb karmokkal marta. A kiszolgáltatottság rettenete… a fájdalom, a megsemmisülés iszonyata és megalázottsága…

Nem!

Sok éve volt. Idegen földön. Kétes igazság szolgálatában. Nem fog megismétlődni.

Mégis… most nagyon szívesen kérte volna a remete áldását. Azonban még idejében eszébe jutott egy régi jelenet. Amelyet ott és akkor minden félelme ellenére is rendkívül élvezett, most azonban semmi kedvet nem érzett a megismétlésére.

Főleg nem úgy, hogy ezúttal ő legyen a vesztes fél.

- Ha bűnnek is találnád megáldani a harcba indulókat – hajtott fejet a remete előtt –, annyit azért kérhetek, hogy imádkozz érettünk?

A remete arcán olyan sok érzelem vonaglott át, hogy Christian alig tudta megkülönböztetni őket: diadal, félelem, merengő vágyakozás a régi szép emlékek iránt, harag, büszkeség…

Egyet azonban világosan felismert.

A meghatottságot.

- Úgy lesz, Florian.

A trubadúr által emlegetett ösvény a legjobb indulattal is csak a vadcsapás nevet érdemelte ki – de rövidnek valóban rövid volt; meglehetősen gyorsan kivezette őket az erdőből. Florian szavának állt, meglepően jól bírta a feszített menetet, azonban jópár óra múltán végül mégiscsak elfogyott az ereje, s kénytelenek voltak megpihenni az erdőszélen.

A trubadúr inkább lerogyott, mintsem leült egy vén tölgy alá, s hátát a mohos törzsnek vetve előkereste a grappás kulacsát. Az erős ital forró hullámokban simította végig üres gyomrát, s már épp kezdte volna magát legalábbis tűrhetően érezni… Christian persze éppen ezt a pillanatot választotta a megszólalásra.

- Messire Florian! Lenne egy kérdésem.

A trubadúr fájdalmas sóhajjal simított végig sérült lábán. „Ilyen nincs. Végre kapok egy lélegzetvételnyi enyhülést, hát nem tönkreteszi ezt is?” Mert azt már volt alkalma megtanulni, hogy amit a fiú ennyire nagy gonddal vezet be, az neki nem lesz kedvére való.

- Mondd – nyugodott bele mégis. „Legalább addig sem gondolok arra, hogy mennyire félek.”

- Régebben hallottam egy papról… Valamelyik nemesúr káplánja volt, de megtagadta, hogy megáldja a keresztes hadhoz csatlakozni kívánó urát és seregét. Úgy mondják, alig húszéves volt akkor.

- És a nemesúr elkergette; kész csoda, hogy nagyobb baja nem lett. Igen, ő az.

- De hát miért? Miért tette? Keresztes had, Isten dicsőségére…

- Bizonyára az emlékezetével lehetett némi baj – kúszott fanyar mosoly a trubadúr ajkára –, mert bár szorgalmasan forgatta a Szentírást, sehogy sem rémlett neki az a passzus, melyben Krisztus azt parancsolja híveinek: eredjetek a világ másik felére, és öljétek halomra, akik nem engem dicsérnek.

Ahhoz túl kicsiny vagyok – komolyodott el ismét –, és túl közelről is érint a kérdés, hogysem kedvem kerekedhetnék ítéletet mondani. De annyi bizonyos: bátor tett volt. És én a bátorságot nagyon tudom tisztelni, már csak azért is, mert én magam ugyancsak a híján vagyok.

- És ez a remete azóta az erdőben él?

- Nagyjából igen, legalábbis, amennyire én tudom. Nyáron eltartja az erdő, télen meg abból él, amit a környékbeliektől kap cserébe a gyógyításért. Egy-két rosszabb évben még Gaspard is segítette.

- Gyógyításért…? – annyira meghökkent, hogy a hűbéruráról szóló rész el sem jutott a tudatáig – De hát honnan ért hozzá?

- Amíg káplánnak nevezhette magát, a falusi javasasszonytól sokfélét megtanult. Érti a hivatását, engem is talpra állított már párszor, pedig ugyancsak nem könnyítettem meg a dolgát. De most már ideje indulnunk – vette elejét Christian további érdeklődésének – Segíts nyeregbe; ne vesztegessük az időt.

***

Kékes árnyakba hullt a délutáni fény, amikor a két porlepte lovas bevágtatott a faluba. A férfiak még kinn dolgoztak a mezőkön, de az itt maradottak izgatottan tódultak elő a kunyhókból. Christiant felismerve pedig üdvözlések és aggódó kérdések özönét zúdították rájuk – és neki nem állt hatalmában megnyugtatni őket.

- Mi az? – lépett ki a hirtelen támadt zsivajra a falu egyetlen nagyobb, fehérre meszelt házából egy magas, szikár férfi. Arcát keserű ráncok szabdalták keresztül, bizonyára éppolyan mély sebeket takarva, mint amilyen a hiányzó bal karja helyén sötétlett.

Válaszra azonban immár nem volt szüksége. Éles tekintete gúnyosan vágott végig a váratlan vendégeken.

- Nicsak, Christian! Mi az, Gaspard úrnak elege lett belőled?

A fegyvernök arca megrándult; de nem vette fel a kesztyűt. Úgyis parttalan a régi vita… és ha valaminek nagyon híján vannak, az idő bizonyosan az.

- Ez most… nem fontos.

- Egyáltalán: mit keresel te itt? Nem ezt az országcsavargót kellene egypár birtokkal arrébb kísérned?

A fegyvernök – bármennyire is nagyobb gondok foglalkoztatták – nem tudta elrejteni döbbenetét.

- Erről honnan tud?

- Az volna a csoda, ha nem tudnám! Gaspard úr katonái, útban a lovagi tornára, voltak szívesek elmesélni a legújabb feladatodat.

- Seigneur, bocsásson meg, de a fia valóban fontos híreket hozott – szólt közbe Florian. Fagyosabban, mintsem eredetileg akarta, de az apa ridegsége felidézte saját emlékeit – És ha lehet, inkább… odabenn folytassuk – intett a ház felé.

Az öreg katona egyetlen kurta mozdulattal betessékelte őket – invitálásában éppolyan kevés szívélyesség volt, mint a rájuk vetett pillantásában.

- Christian felnőtt férfi. Ha igazán akar valamit, saját maga is képes kiállani érte. Nos, Christian?

A fegyvernök szeme sarkában remegni kezdett egy apró izom, s vonásai furcsán megmerevedtek. Florian jól ismerte ezt az arckifejezést. Túlságosan is jól.

Hányszor kellett már neki is így elfojtani a fájdalmát...

- Seigneur Jacques le fogja rohanni Gaspard úr udvarházát. Előtte pedig a falut – kezdett bele Christian az erdei éjszaka történetébe.

Apja komor arccal hallgatta. „Újrakezdődik” – gondolta keserűen – „Mikor lesz már vége?! Mikor múlik már el a föld szomja, Uram? Mennyi vért kell még elnyelnie… Christiannak el kell tűnnie innen, ha végleg meggyűlöl is. Az övé nem hullhat ki. Azt nem engedem.”

- Köszönöm – biccentett hűvösen – Ez helyes volt, Christian. Gaspard úr büszke lesz, gondolom, ezt is akartad elérni. És most elmehetsz.

A fiú hökkenten meredt rá. Nem számított barátságosabb fogadtatásra, hálára… de ennél azért több kedvességet remélt. Az apja bármelyik jobbágyát emberségesebben fogadta volna, ha fontos hírrel érkezik.

- De apám! A védelmet meg kell szervezni, összehívni az embereket, hogy készen álljunk, és…

- Ne akard te nekem megmagyarázni, hogyan kell felkészülni egy támadásra! Tudom jól, mit kell tenni, és meg is fogom tenni; de csak azután, hogy te már nem vagy itt.

- De…

- Te akartál Gaspard urunk katonája lenni. Ő azt parancsolta, hogy a trubadúrt kísérgesd; akkor rajta. És igyekezz, mert minden itt töltött perccel tőlünk veszed el az időt.

- Nem megyek sehová! – fakadt ki Christian – Nem hagyom itt, akármennyire is megvet! Mégis, mit gondol, mire menne a fél karjával?

- Több harcban hullott már a vérem, mint a tiéd! Például a karomat is ott veszítettem el. És túléltem azt a csatát, Christian, és túl fogom élni ezt is!

- Hadd maradjon – kérte Florian – Most már bármikor számíthatunk Jacques-re, s ha ideérnek, mindenkire szüksége lesz.

A kiszolgált katona keserű pillantást vetett rá.

- Inkább vesszen el minden, de ő éljen. Ne legyen olyan mihaszna nyomorult, mint ami belőlem lett.

- A csata egyik hőse lett akkor, apám! – tiltakozott elkeseredetten Christian – Nemességet kapott! Megbecsülést, és…

- Ragyogó! – fakadt ki az apja – A legutolsó jobbágy is szabadabb, mint én! Az legalább azt fogja meg, amit akar; én meg azt, ami egy kézzel is megy! Ezt akarod?! Vagy ha a lábadat veszítenéd el, féreg módjára kúszni-mászni?! Igen, koncként elébem vetették ezt a nyomorult kis földet meg a nemesi címet… igen, ha épp nem fojtogat nagyon a keserűség, akkor még hálás is vagyok érte, mert máskülönben a templomok lépcsőjén koldulhatnék! De esküszöm, visszaadnék mindent, Christian, ha újra ép lehetnék!

- Akkor ne sodorja magát még nagyobb bajba! Könyörögm, apám, engedje, hadd segítsek! Ha valami baj érné, azt én…

Az ajkába harapott, és kirohant a házból. Florian csaknem utána igyekezett, már ahogy tőle telt volna; de végül mégis meggondolta magát. 

- Ne tegye ezt vele, seigneur.

- Mit tudsz te – morogta az öreg – Te csavargó dalnok… Soha semmi bajod sem volt az életben. Bizonyára a lábad is valami mulatsága közben törted el!

„Ez utóbbit aztán valóban remekül megérezte” – ismerte el magában Florian – „De azt várhatja, hogy valaha is elismerjem.”

- Valóban több fájdalmon mehetett keresztül, mint én – bólintott békítőn – Mégis, azért én is láttam néhány dolgot. Megértem, hogy retteg érte. De kérem, adjon neki egy esélyt. Ahogyan seigneur is megkapta egykor.

- Megkaptam! – horkantott fel amaz – Igen, megkaptam! És láthatod, messire, mi lett a vége!

- Sajnálom. De ami történt akkor… nem kell, hogy ismét megtörténjen. Akkor közemberből lett, alig képzett katona volt, és mégis sikerült túlélnie; Christiant pedig egy kiváló fegyverforgató tanította! És remek fiatalember, higgye el. Bízzon meg benne… bízzon a fiában!

- Benne bízom. Rá az életemet is rábíznám. Én már az Istenben nem bízom! Christian a mindenem... Nem bírnám ki, ha őt is elveszíteném.

Florian torkát könnyek fojtogatták. Könnyek, amelyeket évekkel korábban kellett volna elsírnia… de akkor beléfojtották. És nem engedhet utat nekik most sem.

- Hogy mi íratott meg… azt nem tudhatja… senki ember nem tudhatja, hogyan óvná meg inkább, seigneur. Lehet, hogy mindannyian itt veszünk… lehet, megsegít az Ég, a sors, vagy nevezze, aminek akarja. De egyet tudok. Ha most elűzi a fiát, akkor bizonyosan elveszíti.