Első rész

Az ifjú fegyvernök izgatottan hajolt meg ura előtt; kipirulva, s még kissé zihálva a rohanástól.

- Igen, uram?

Majd’ szétfeszítette a lelkesedés. Mathias, az öreg csatlós nem árult el semmit, csupán annyit: igyekezzen, ura fontos paranccsal várja. „Mindjárt bejelenti, hogy végre elismeri ragyogó kardforgató tudományomat, és hogy az én segítségem nélkül el sem tudja képzelni magát a lovagi tornán, és itt helyben lovaggá üt… na jó, talán nem pont ezt akarja; de biztos valami fontos feladatot szán nekem! És akkor az a bizonyos ütés sem késik már soká, és…”

- Miután sikeresen felforgatta udvarházam rendjét, gondolom, már te is értesültél Florian ittlétéről.

- Igen, uram.

Hogyne értesült volna. Chevalier Gaspard számtalan kisebb udvarháza közül ez volt az egyik, s amikor útban a lovagi tornára előző este itt szálltak meg, a tiszttartó azzal a hírrel fogadta Gaspardot: váratlan vendégük van. A lovag régi barátját négy hete a közelben baleset érte: lábát törte; s jó emberek ide hozták a sebesültet. Ő pedig, remélte, nem tesz rosszat, ha felcsert kerít s szállást ad ura barátjának.

„Persze, hogyne tudnám. Már amikor megérkeztünk, megtudta mindenki; olyan heves örömmel üdvözölted azt a vándordalnokot” – gondolta Christian – „Egész jól fest egyébként, ahhoz képest, hogy pár hete még a földről kaparhatták össze. Legalábbis, ahogy láttam, tud járni. Bár erősen biceg, meg hát csak fájhat még neki… Várunk csak egy cseppet! De hogy’ került most éppen ő szóba?”

És feszült igyekezettel hallgatta urát, próbálva megtalálni az elvesztett fonalat.

- … bár nincs különösebb szüksége rá, lévén országszerte ismert trubadúr; gondolom, azért nem jön rosszul neki, hogy egypár hétig nyugalomban élhet Nathan várában. Mindenesetre remélhetőleg legalább addig kibírja nyugton a hátsó felén, amíg teljesen beforr a lába.

„Rendben; valami nemesúr, aki megbízta: egy ideig legyen az ő dalnoka. De mi közöm van…”

- … nem tudom, mikor térek vissza a lovagi tornáról; viszont nem kellene nagyon megváratni Nathant. Floriant viszont nem engedem el egyedül; még nem épült fel egészen. Te fogod elkísérni. Én már csak azért sem tenném szívesen, mert jó szokásunkhoz híven annyira összekapnánk az úton, hogy utána hónapokig nem szólnánk egymáshoz.

A fegyvernök arcából kifutott a szín.

- Engedelmével, uram… a lovagi… torna…?

- Majd legközelebb, Christian. Most elmehetsz.

- Igen… uram.

Sikerült még azelőtt kijutnia a teremből – és ura hallótávolságából –, hogy kitört volna belőle a szitkozódás.

Odabenn a lovag magára maradt Mathiasszal. Az öreg csatlós már szavak nélkül is értette urát, s felé nyújtotta a frissen megtöltött kupát. Gaspard egy hajtásra kiitta, de utána sem adta vissza, hanem elgondolkodva forgatta kezében, egyesével végigkövetve rajta minden egyes cirádát.

- Miért, uram?

- Mit miért?

Mathiasról lepergett a szenvtelen kérdés; urának azzal a nyilvánvaló igényével együtt, hogy hagyja őt békében.

- Miért éppen őt választotta kísérőnek?

Az öreg csatlós volt az egyetlen ember a földön, aki ezt megengedhette magának. De hát ő volt Gaspard legrégibb embere, már az apját is szolgálta utolsó éveiben – és így a lovag olykor a kellemetlen kérdéseket is eltűrte tőle.

Ami messze nem jelenti azt, hogy válaszolni is hajlandó volt rájuk.

- Christiant amúgy is el akartam távolítani a lovagi torna közeléből. Kézenfekvő megoldás volt őt adnom Florian mellé az útra.

- De – kockáztatta meg az öreg. Minthogy ura nem adta semmi jelét haragnak, felbátorodva folytatta – Elég sok ifjoncot tanítottam már a fegyverek szavára; és bizton mondhatom, ez a gyerek messze felettük áll. Még nálam is jobb lesz egyszer talán… Megharagított, uram?

- Nem. Emlékszel az apjára?

A csatlós bólintott. Hogyisne emlékezne: egyszerű közember volt Gaspard seregében, de bátorsága és egy szerencsés véletlen folytán egy összecsapásban megmentette ura életét. Amiért cserébe Gaspard egy jó pillanatában nemeslevelet és egy aprócska kis birtokot szerzett neki.

- Mielőtt útra keltünk volna, nálam járt. Kész szerencse, hogy ezek ketten nem találkoztak. És kért, könyörgött; én még így esengeni férfit nem láttam. Azt kérte, küldjem el magamtól a fiát.

- Hogyan?! – ezúttal önkéntelen volt a megjegyzése; de képtelen volt elfojtani döbbenetét – De hát az az ember a semmiből érkezett! Csak magának köszönheti, a saját érdemeinek, amit elért, és most a fiát akarja tönkretenni?

Gaspard ajkán sötét mosoly suhant át.

- A levágott bal karját is magának köszönheti, amellyel egykoron felfogta a nekem szánt csapást. Azt mondta, ha kell, ad ő katonát – érdekelne, vajon hányat tudna egyébként abból a maréknyi jobbágyából. Sőt, jobbat is ígért: ha úgy kívánom, visszatér szolgálatomba… még mit nem, azzal a fél kezével… Az első összecsapásban meghalna. És nem érdekli, ha semmi nem lesz a fiából, nemesnek már most is nemes, ennyi elég is neki; de nem akar örökké a fia életéért rettegni, ne büntessem ezzel, és a többi, és a többi – legyintett unottan.

A csatlós lehajtotta a fejét. Fia ugyan nem volt; de öccse, az igen. Életvidám, mindig tréfára kész kölyök, akit ő bolondított el egykor nagyon rég’ a harci dicsőséggel. Még csak nem is kellett hozzá csata. Egy nyomorult rablótámadás is elég volt; s a fiú az ő karjai közt halt meg, nyíllal átlőve.

- Uram… teljesítette a kérését?

- Kidobattam – vont vállat – Eredjen csak haza, és egyszer s mindenkorra felejtse el, hogy bármire is megpróbáljon rávenni. De még nem tudom, mit tegyek. Lehet, hogy hazazavarom hozzá a fiát, valami ürüggyel, amiért megharagudtam rá. Még nem tudom; és most nem sem időm, sem kedvem ezzel a kettővel foglalkozni. Fontosabb dolgaim is akadnak. Így legalább nyertem egy kis időt.

A csatlósnak ugyan bőségesen lett volna mondandója; de az ura szemébe kúszó jeges fény az ő beszélhetnékjét is elvette.

Eközben Christian egyre méltatlankodva igyekezett végig a huzatos folyosón.

- Nem, nem, nem és nem! Hogy’ mi a vesztésért pont engem?! Én harcos vagyok! Vagyis, rendben, az leszek! Minek néznek engem? Szárazdajkának?! Még hogy én kísérgessek egy efféle semmirekellőt! Csak azt az egyet tudnám, mit vétettem seigneur chevalier-nek! A bánatos fészkes keservét neki! Óh – vette észre elpirulva a falfülkébe állított Madonna-szobrot, és sebtében lekapta fövegét – Bocsáss meg, Úrnőm. De akkor is – futotta el ismét a pulykaméreg – Miért pont én?! – s ezzel ledobta a barettjét, és teljes erejéből megtaposta – Miért, miért, miért?!

A vendég ajtaja elé érve végül csak összeszedte magát, s tőle telhetően udvarias kifejezést erőltetve arcára, bezörgetett.

A karszékben ülő férfi harmincöt és negyven közt járhatott; karcsú volt, s – bár ültében nem lehetett jól megítélni – nem nőtt túl magasra. Simára borotvált, napbarnított arcát hullámos, vállig érő szőke fürtök keretezték. A fegyvernök alig leplezett megvetéssel méregette kissé lágy vonásait; azt azonban el kellett ismernie, hogy az intelligens, derűsen szikrázó kék szempár még ezzel együtt is egész rokonszenvessé tette az arcát.

- Üdvözletem. Én vagyok az útikísérője, Christian – hajolt meg ügyetlenül, mire a trubadúr ajka alig észrevehető mosolyra rándult.

- Mellesleg pedig Gaspard fegyvernöke, igaz? – intett a címeres tunika felé, amelyet a fiatalember viselt – Vagyis lemaradsz a lovagi tornáról, ahová mindenki rohan. Őszinte részvétem. Gondolom, most a pokolba kívánsz, a törött lábammal együtt?

Christian többször is kinyitotta-becsukta a száját, de megszólalnia nem sikerült. Mindenfajta fogadtatásra számított, de erre azért mégsem.

- Az én nevem Florian – nagy nehezen talpra állt, bár olyan görcsösen szorította a karfát, hogy a fegyvernök gyanította: az tartja a súlyát, nem sérült lába; de azért meghajolt ő is, viszonozva Christian udvariasságát – Bár, gondolom, már tudod a nevem. És egyébként ne aggódj: nem te vagy az egyetlen, akit nem tett maradéktalanul boldoggá a barátom döntése.

Megkönnyebbült sóhajjal huppant vissza a székbe.

- Elég nyomorult érzés ennyire kiszolgáltatottnak lenni. És jobban viselném, ha legalább olyasvalaki lenne mellettem, akit ismerek. Mondjuk maga Gaspard.

A fegyvernök alig észrevehetően elfintorodott.

- Azt mondta, ő nem teheti. Nem érne oda a lovagi tornára.

„Amin mellesleg én is részt akartam venni!” – fűzte hozzá gondolatban – „Úgy megnéztem volna, és ki tudja, talán jutott volna valami küzdelem a fegyvernököknek is… És akkor talán végre meglátta volna, hogy méltó vagyok a lovaggá avatásra! Már tizenhét leszek! Mindjárt… röpke tizenegy hónap múlva!”

- Mást nem mondott?

- Nem – hangzott a nem túl meggyőző felelet – Semmit.

- Akkor elő azzal a „semmivel”. Nos?

- Csak, hogy… – igazán nem volt oka szívelni a trubadúrt, de azért megbántani nem akarta. Na jó… lehet, hogy jólesett volna, de mindenesetre az nem lett volna túl udvarias lépés – Biztos nem gondolta komolyan, messire.

- Haladunk – állapította meg a trubadúr, s hangjában határozottan derű bujkált – Kezd formát ölteni az a semmi. Az én drága barátom akkor hát mit nem gondolt komolyan?

- Azt, hogy… úgyis csak összekapnának az úton – vallotta meg kelletlenül.

Legnagyobb meglepetésére Florian nem sértődött meg. Hanem felkacagott. Méghozzá ritka derűvel, s ahogy nevetett, szeme sarkában leheletfinom ráncok futottak szerteszét.

- Ezt tartott olyan soká megvallani? – kérdezte, mire végre levegőhöz jutott – Bár lefogadom, eredetiben kissé nyersebben hangzott a dolog. Gaspard és én egyszerűen képtelenek vagyunk sokáig békében megmaradni egymás mellett, ez igaz; túlságosan is határozott elképzelésünk van a világról. Ami persze nem feltétlenül egyezik. De mindez mit sem változtat azon, hogy barátok vagyunk. És mindkettőnknek üres volna a világ, ha a másik eltávozna belőle.

Az utolsó szavaknál elkomolyodott, s a fegyvernök önkéntelenül is feltette magának a kérdést: ő vajon elmondhatja-e majd valaha is ugyanezt valakiről? Mert most mindig magányos volt társai közt, és…

- Nagyon nem akarsz az útitársam lenni, igaz?

„A vesztésbe. Miért ilyen emberséges? Amúgy meg… nem is az. Miért kell ennek mindent kimondania?!’

- Ha mindenáron tudni kívánja: nem!

- Beszéljek Gasparddal? Talán keres helyetted másvalakit. Ne énrám haragudj; nem én akartam. Nekem nem kell fegyveres kíséret; a legegyszerűbb szolga is megtenné, mert valami segítségre azért szükségem van: nyeregbe szállni, meg egy-két apróságban segíteni, a lábam miatt. De ehhez nem kell harcosnak lenni. Beszéljek vele?

Fellobbanó reménysugár… gyorsabban hunyt ki, mint a szalmaláng.

- Ne. Nekem csak rosszabb lenne tőle. Készen áll, messire? Mert én fertályórán belül elő tudom készíteni az utat.

***

Lassan oszladozott a porfelhő az elvonuló lovasok nyomán. Az utat szegélyező fák közt lapuló férfit még arca elé vont köpenye sem védte meg; percekig krákogott a szemét-száját maró portól – azonban ez mit sem csorbította jókedvét.

- Tehát valóban elment a lovagi tornára! – dörmögte elégedetten – És az udvarház védelme szinte nincs is, mondhatni; olyannyira csekély! Seigneur Pietre örülni fog! Ki tudja, ha elég jókedvében érem, talán még hálát is hajlandó lesz mutatni…

S eliramodott.

Túl az út kanyarulatán Christian némán füstölögve poroszkált a trubadúr mellett. „Istenemre, ezt az „iramot”! Ha még csak egy hajszálnyit lassítunk, szerencsétlen Soleil patái gyökeret eresztenek. Értem én, hogy vágtára nem vállalkozik, de azért…”

- Ha igyekszünk gyorsan járni, van rá esély, hogy odaérsz a lovagi tornára?

„Igen. Majdnem annyi, mint annak, hogy holnap királlyá koronáznak” – vetette volna oda legszívesebben; de még időben összeharapta az ajkát.

- Nem sok, messire. De mindegy… látom, hogy próbál velem emberséges lenni, és köszönöm; de úgyse értheti meg: mit jelentett volna nekem.

- Azért el tudom képzelni.

- Messire fogott már fegyvert a kezébe? Azt látom, hogy kard függ a derekáról, elismerem, jól mutat vele; de használta valaha is?

- Igen. A keresztes hadban.

Christian felcsuklott meglepetésében. Ugyan képtelen volt elképzelni a trubadúrt keresztes vitézként, de mégis: ott járt. Látta a Szentföld felett szikrázó napot, az a homok ölelte a csizmáját, az az ég ragyogott felette… „Istenem, miket mesélhetne! Gaspard, én hűbéruram, chevalier; tudtad, igaz? Talán ezért választottál éppen engem melléje? Akárhogy is, de áldjon az ég, és köszönöm, köszönöm!”

- Milyen volt? Ó, messire; kérem, meséljen róla! A hadjáratról!

- Annyi biztos, hogy nem ragyogott glória a fejünk felett. Milyen volt… vér, rettegés, könny és szenvedés; legalábbis nekem ez jutott belőle. Mert elég hamar megsebesültem, és a hűbéruram kénytelen volt a többi súlyos sebesülttel engem is hátrahagyni.

- Hogyan?! – fakadt ki Christian; ifjú arcáról messze üvöltött a felháborodás.

- Egy ispotályban; nem a csatamezőn. Nem sok egyéb választása volt. Magával vinni olyan állapotban nem vihetett minket; ha pedig velünk marad, a többi emberét is halálra ítélte volna. Mert úgy mondta a hír: hamarosan odaér a szaracén sereg. Szerencsére rosszul mondta; csak jóval később érkeztek. Addigra kijutottunk… legalábbis a legtöbben. De akkor ő már réges-rég a tengeren járt.

- Akárhogy is! Ilyet nem tenne egy igazi lovag! Gaspard például sosem hagyná cserben a saját embereit!

A trubadúr arca barátja nevének hallatán márványszoborrá merevedett; s olyan erővel szorította a kantárt, hogy belefehéredtek az ujjai.

- Az én uram nem tehetett mást. Ha vádaskodás nélkül átgondolod, te is bizton megérted. És ne nézz így rám.

Mert Christian eddigi ellenérzését sutba vágva, leplezetlen csodálattal meredt rá.

- De hát messire ott járt a legendák földjén!

- Megmondtam: semmit nem tettem, egyszerűen csak végigszenvedtem és sikeresen túléltem; s azt sem tudom, miért éppen engem ajándékozott meg ezzel a kegyelemmel az Isten. Ha már mindenáron hősre vágysz, akire felnézhetsz, hát legyen akkor Gaspard az. Ő igazán megérdemli. De nem én.

A fegyvernököt sok mindennel lehetett vádolni, de azzal aztán igazán nem, hogy ne lett volna kitartó. Sajnos azonban órákon át minden igyekezete kevésnek bizonyult, hogy szóra bírja útitársát.

Kora délután egyszerre elborult az ég, s a fellegek mind sűrűbben tornyosultak föléjük. A közelgő zivatar gondolata – legalábbis a fiú úgy vélte – végre Floriant is felrázta gondolataiból; mindenesetre most már a trubadúr is behatóan szemlélte a sötétlő felhőket.

- Félelmetesek, igaz?

- Igen, valóban elég vészjóslóak – ismerte el – Megpróbálhatunk kissé gyorsabban haladni? Talán sikerül elérni a legközelebbi falut, mielőtt kitör a vihar.

- Vihar? Valóban – lepődött meg a trubadúr – Persze, az valóban esedékes, de én nem erre gondoltam. Nézd csak az alakjukat! Ott, a hegyek felett, mintha csak egy óriás nyúlna le az ormokért, emitt pedig, ahogy mind sötétebb örvényt vetnek, mintha barlang szája nyílna meg… vagy mint a tenger felkorbácsolt mélye. És a távolban, ahol olyan elnyúló, sejtelmes foszlányokra szakadt: farkasok kúszhatnak ilyen lopva áldozatuk felé.

A fegyvernök csak akkor eszmélt nyitva feledett szájára, mikor belehullott az első esőcsepp. „Hát ehhez aztán igazán kótyagosnak kell lenni, hogy a fejünk felett függő viharban is meglássa valaki a szépet! Utoljára gyerekként kutattam a felhők titkait, és akkor se ment, de… akárhogy is, egy biztos: unatkozni valószínűleg nem fogok mellette.”