Második rész

- Tehát elhagyta az udvarházat?

- Igen, uram – hajolt még mélyebbre a kém – A saját szememmel láttam, ahogy kíséretével elvonult a lovagi tornára. Azt nem tudom, hányan maradhattak az udvarházban; de bizonyára nem lehetnek többen, mint egyébként. Ugyanannyi emberrel távozott, mint ahánnyal érkezett.

„Pontosabban eggyel kevesebbet számoltam, de sosem kell a dolgokat túlságosan megbonyolítani” – fűzte hozzá magában – „És egyébként is: min változtathatna egyetlen ember?”

- Helyes –morogta Jacques, egy intéssel elbocsátva emberét – Hívd fegyverbe a legjobb embereimet. Estére álljon készen minden! Az alkony leszálltával indulunk.

Közte és szomszédja között évek óta húzódott a határvita – lassan már mindketten annyit veszítettek a harcok során, mintha hadjáratba parancsolták volna őket; de egyikőjük sem engedett. Igaz, miután Gaspard megfenyegette: a király elé viszi a kérdést, Jacques egy időre békén maradt.

Csakhogy a lovagi torna túlságosan is csábító lehetőségnek tűnt. „Gaspard ezúttal messze jár. És hírt sem tudnak vinni neki: mire egyáltalán eléri a támadás híre, már rég’ késő lesz. S ha már egyszer benne ülök a birtokban, a védelme játék lesz csupán az eddigiekhez képest!”

Az ablakhoz lépve elégedetten szemlélte birtokát. Amerre csak elnézett, pazarló bőséggel terültek el földjei. S valahol, túl a messziségen… az a sokat vitatott udvarház és falu. Hamarosan az is az övé lesz.

***

- Azzal kellene megitatni, aki kitalálta, hogy ez jót tesz – lamentált Flrorian – De minden egyes étkezés előtt, hadd rontsa el az étvágyát!

Tirádája közepette egy apró bőrzacskóból finomra őrölt port igyekezett szórni a borába, olyan fancsali képpel, hogy a fegyvernöknek más körülmények közt biztosan nevethetnékje támadt volna tőle. Azonban előző este ugyancsak a fenekére nézett a trubadúr asztalon feledett kulacsának; s most a legapróbb rezdülésre is éles fájdalom hasogatta a fejét.

- Az a vihar nem tett jót a lábamnak, és a felcser szerint ez majd enyhíti a fájdalmat. Legalábbis azt kellene tennie, csak éppen erről ez a nyomorult por nem tud.

- Az étvágyának ugyan nem árt – jegyezte meg fanyarul Christian. Ahogy az útitársa előtt illatozó tálakra nézett, már a gyomra is kavarogni kezdett a főfájás mellé; és egy ázott macska szívélyességével fújt mindenkire, aki nem osztozott másnapossága szenvedésében. Azonkívül az is felettébb aggasztotta: mit fog szólni a trubadúr, ha megtalálja az üres kulacsot.

Florian rápillantott a sült felett.

- Rosszallod talán?

A fegyvernök csak úgy forrt keserűségében.

„Miért tudja így élvezni az életet? Minden átkozott kis apróságot? A felhők futását, az esőt, egy nő mosolyát, egek, hogy évődött ezzel a csaplárnéval is, a nő meg hogy élvezte; minden apró örömet, most éppen a jó étkek ízét… Hogy képes rá? És én miért nem?!”

Florian újabb szeletet kanyarított a sültből, s hozzá jót húzott a borból.

- A falánkság bűn – morogta a fegyverhordozó. Mintegy magának, de azért elég hangosan, hogy hallható is legyen. A trubadúr szemöldöke a magasba szaladt a nyers és némileg túlzó megjegyzésre, de nem zavartatta magát különösebben.

- Tudtommal a részegség sem tartozik a legfőbb erények közé.

- Én nem – kezdte volna a fiú, de nem volt ideje befejezni.

- Valóban? – mosolyodott el Florian – Ha nem a tegnapi italozást nyögöd, akkor mitől vágsz ilyen nyúzott képet? És, jut eszembe, a grappám? Talán csak nem… elpárolgott?

- Rendben, elismerem, egy kicsit… besegítettem neki.

- Egészségedre váljék – nevetett Florian – Csak legközelebb azért szólhatnál. Én is szívesen segítenék, hogy gyorsabban „párologjon”.

„Miért tud mindig olyasmit mondani végül, amitől már majdnem megkedvelem?” - töprengett elkeseredetten a fegyvernök, útitársa azonban nem hagyta tépelődni.

- Kérj a fogadóstól savanyúlevest – nyomott a kezébe egy kevés pénzt – Jót tesz ilyenkor.

Valóban jót tett. Legalábbis a feje kezdett felhagyni azzal a törekvésével, hogy apró darabjaira hasadjon szét. Mire a szobájukba tért, a trubadúrt is ott találta: elmerengve játszott a lantján, s halkan dalolt hozzá. Christiant – hiába nem akarta – befonták a dallamok, s azon kapta magát, hogy kíváncsian várja: mi lesz a folytatás.

Florian azonban egyszerre megérezte, hogy nézik, s felemelte a fejét. Mire a fegyvernök elvörösödve kezdte átkozni magát, amiért esetleg úgy tűnhet, hogy ilyen asszonyos dolog, mint egy madrigál, tetszik neki.

- Trubadúrdalok! Csak ugyanazok az érzelmek újra és újra - jegyezte meg kelletlenül. A világért be nem ismerte volna, hogy őt is elragadta a dal. Florian azonban nem sértődött meg.

- Meglehet - mosolyodott el - De más és más visszhangot vetnek mindenki szívében. És ha valaki dalaim tükrében meglátja a saját arcát... akkor már megérte. 

„Ezt szépen mondta” – ismerte el magában a fiú; fennhangon azonban semmiért ki nem mondta volna – „És… talán igaza van.”

Most azonban egészen más dolgok érdekelték. Voltaképpen már tegnap óta, csak akkor még nem mert előállni vele.

- Messire… kérdezhetek valamit?

- Mi ez a nagy előkészület? – sandított rá gyanakodva – No, rajta. Mi érdekelne?

- A keresztes hadjárat.

Florian arckifejezéséről lerítt, hogy már egyáltalán nem akar válaszolni; de végül mégiscsak bólintott.

- Mire vagy kíváncsi?

- Én őszintén csodálom, amiért ott volt és túlélte, és…

- Már megmondtam: ne. Beszélj. Így. Én nem akartam azt a hadjáratot.

- Akkor hát miért csatlakozott a hadhoz? Mit akart?

- Amit a többi.

- Hírnevet? – kérdezte bizonytalanul a fegyvernök – Dicsőséget? Rangot? – s hogy még mindig nem kapott helyeslő választ, bizonytalanul hozzáfűzte – Akkor hát… vagyont?

Az utolsó szóra gunyoros mosoly villant a trubadúr ajka szegletében.

- Ezt aztán felettébb különös épp tőled hallani! Nem, megnyugtatlak, eszembe sem jutott. De nem a feloldozást illett volna először kérdezni?

Christian elvörösödött.

- Tehát azt keresett?

Sokáig úgy tűnt, útitársa nem fog felelni. Csak kirévedt az ablakon a messziségbe, és a fegyvernök égetően irigyelte érte. „Ha Darius kincse volna az enyém, ha bárkinek parancsolhatnék… akkor sem volnék képes így figyelmen kívül hagyni a külvilágot. Vajon hol jársz most, messire?”

- Igen. Bizonyos értelemben.

A válasz olyan váratlanul érte, hogy először nem is tudta: mire felelt Florian. Aztán mégis. A feloldozás.

- Apám hírneves lovag volt a maga idejében; s a bátyám méltó volt hozzá. Én nem… nekem sosem volt tehetségem a fegyverforgatáshoz, nem is vágytam afféle életre. Anyám bálványozta őket, s megvetett engem. A bátyám is lenézett; egyedül apám nem. Persze megpróbált fegyverforgatót faragni belőlem, de végtére is belátta: felesleges fáradság; és elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Ha még ma is élne… Nem lehettem idősebb nálad, amikor történt. Egyszerű határvillongás volt, amibe ő is belesodródott, követve hűbérurunkat. A bátyámmal együtt. Mindketten meghaltak.

- Sajnálom – harapott az ajkába Christian. Már átkozta magát, amiért elrontotta a trubadúr kedvét, s a folytatást sem akarta már annyira hallani; pedig érezte: a legkeserűbb talán csak most következik.

- Csak mi maradtunk egymásnak anyámmal; de ő csak még jobban megvetett. Egyszer épp akkor mentem el az ajtaja előtt, amikor imádkozott… hallottam, amint azon kesereg: miért nem én haltam meg. Akkor még nem akartam tudomásul venni, mentségeket kerestem, biztos rosszul hallottam, és hasonlók; de nem kellett sok idő, hogy szemtől szembe is megkapjam ugyanezt. Csak még keserűbb szavakkal. Akkoriban futott szét a híre a készülő keresztes hadnak; Louis király első keresztes hadának. A hűbérurunk is csatlakozott, és én beálltam a zászlói alá. Akkor még azt hittem: ha azzá leszek, akinek látni akarnak, akkor majd végre boldog leszek. Szerencsére még időben ráébredtem: ha megtagadom azt, aki vagyok, azt, ami fontos nekem – sose találok békére.

A fegyvernök olyan kitartóan nézte a padló repedéseit, mintha azokból akarná kiolvasni: mit is mondhatna minderre. „Florian tehát valóban nem az a hős, akinek tegnap hittem. Mégis… ott járt, ugyanazt élte meg, amit a többi. Még ha más okból is, azért… Ugyanannyi volt, mint én. És senkije sem volt. Engem meg kitagadott az apám, amikor kértem: adja áldását lovagi terveimre.”

- És amikor hazatért? – próbálkozott félszegen – Megenyhült az édesanyja?

- Nem. Amikor hazatértem, sajogtak a sebeim, kimerült voltam és még mindig enyhén lázas valami kórságtól, amit a megszentelt földön szereztem az ispotályban. Ezenfelül még kegyetlenül éhes is voltam, mert három nappal korábban ellopták a maradék pénzem, amíg aludtam. És amilyen nyomorult állapotban voltam, az úton senki nem akart éjjelre befogadni, s egy tál étellel megsegíteni.

- És ő…?

- Ő volt az utolsó azok sorában, akik az orromra csapták az ajtót. De előtte még rám zúdította minden keserűségét, amiért nem szégyelltem betegen, tépetten hazatérni – hírnév és dicsőség helyett.

Christian keze önkéntelenül is ökölbe szorult. Neki aztán valóban a mindene volt a harci dicsőség… de ezt még ő is kegyetlennek ítélte.

- Utolsó reményemként kerestem fel hűbéruramat, abban bízva: talán emlékszik rám. No, nem a nem létező hőstetteim miatt… Már hadjárati idején is szívesen daloltam lantkísérettel, a pihenés igen ritka óráiban. És ő mindig szívesen hallgatott. Vakmerő remény volt, hogy nem feledett el, de – futott át mosoly a trubadúr ajkán – végre nem kellett csalatkoznom. Felismert, és befogadott egy időre, amíg felépültem. Búcsúzóul pedig egy lanttal ajándékozott meg. A mai napig azon játszom.

A fegyvernök összerezzent, ahogy beléhasított a felismerés.

„Hát még mindig megvan?” intett Gaspard chevalier Florian lantja felé, miután heves örömmel üdvözölte barátját. „Ha akkor nem segítesz rajtam, az Ég tudja csak, hol lennék. Ha rajtam múlik, sosem válok meg tőle” – felelte a trubadúr.

- Gaspard úr volt, igaz? – képtelen volt úrrá lenni hangja reszketésén – Ő messire egykori hűbérura?

A trubadúr válasz helyett felkapta az ablakpárkányról a félig kiürített kupát, és figyelemreméltó gyorsasággal menekült vissza a pereme mögé. A bor azonban túl gyorsan fogyott el, s a végtelenségig nem színlelhette az ivást.

- Igen; ő az. És ott, a Szentföldön… hidd el, nem volt más értelmes választása.

- Tudom – ismerte el kényszeredetten – De én akkor is… hogy a saját embereit… hogy akár… egyszer… engem is…

„Nem jókedvében tette” – akarta mondani a trubadúr, de visszanyelte. Úgysem enyhített volna a fiú hirtelen ébredt félelmén… amit nagyon is meg tudott érteni. Rossz éjjelein még mindig kísértette az a rettent, amikor ráébredt: egyedül maradt a többi beteggel és sebesülttel.

- Ne mondd el neki, hogy tudsz erről, Christian. Ha szóba kerül köztünk… nagyon ritkán… ő is csak ugyanezt mondja. Egyszer azonban ittas fővel beszélt róla. És akkor megvallotta, hogy őt is kísérti a döntése. Még mindig, oly sok év után is.

***

Fűszeres, friss illatokat kavart fel a szél, ahogy végigsuhant a százados fák közt. Hűvös ujjával végigcirógatta a mohos törzseket, meghajlítgatta a legifjabb hajtásokat, s beleborzolt a lombokba, mintha csak azt vizsgálná kötekedve: mennyit sárgultak tegnap óta?

Christian elégedett sóhajjal vetette hátát a remetelakhoz tákolt kalyiba falának, melybe az imént vezette be a lovakat. Az alkony jócskán az úton érte őket, messze mindenféle barátságos otthontól vagy legalábbis fogadótól – gondolta akkor a fegyvernök.

Egyetlen tévedését sem ismerte be nagyobb örömmel, mint ezt a mostanit. Merthogy útitársa jobban ismerte a vidéket, pontosabban az erdő vélhetően egyetlen lakóját; s mire az éjjel egészen birtokba vette a fákat, rá is talált a remetelakra. Ahol ugyancsak szívélyes üdvözlésben részesültek.

„Ha jó vacsorában nem is reménykedem, de békés szállásunk, az legalább lesz” – gondolta a fegyvernök – „És már nem is először.” Mert rövid közös útjuk során máris meglehetősen sokszor vendégeskedtek Florian – úgy tűnik – kifogyhatatlan számú ismerőseinél és barátainál.

A trubadúr épp akkor lépett ki a remetelakból, bizonyára nem győzte már kivárni Christian szöszmötölését; mire a fiú rögtön nekiszegezte a kérdést.

- Hálás köszönet a szállásért, messire! De árulja el: hogy’ lehetséges, hogy mindenütt vannak jó barátai?

Ezúttal azonban hiába számított kalandos mesére. Florian fáradt volt a hosszas lovaglástól, és a békés éji nyugováson kívül semmi egyéb nem érdekelte.

- Bejártam az országot – vont vállat – Ha valaki elegendő ideig és ilyen sokfelé barangol, elébb-utóbb csak talál egypár olyan embert, aki hajlandó elviselni.

A fegyvernök mérgesen fújt egyet. „Sose hittem volna, de szívesen hallgatom, ahogy mesél! És arra is felettébb kíváncsi lennék, hogy ugyan honnan ismeri ilyen jól ezt a remetét. Mert, hogy nem lantszó mellett vagy éppen a keresztes hadban találkoztak, az is bizonyos. És akit így fogadnak: Isten hozott, te kótyagos országcsavargó, csakhogy végre errefelé is sodort a szél, olyan rég’ nem láttalak – azt őszintén kedvelhetik.”

A további kérdések azonban a torkán akadtak, ahogy elnézett az erdő fái közt a messziségbe.

- Talán ezúttal te látsz elsuhanó driádokat, lidérceket és másfajta tüneményeket vagy látomásokat, amelyeket elméletileg nem is volna szabad látni? Vagy valamiféle új Sodoma lobbant lángra hirtelen? – érdeklődött Florian, hangja színéből ítélve már nem is először – Mert olyan dermedten álldogálsz ott, hogy…

A fegyverhordozó őszinte rémülete láttán azonban felhagyott az ingerkedéssel, s mellé lépett.

- Mi az?

Christian szó nélkül előremutatott.

Távolabb, a fák közt apró fénypontok gyúltak… s a kígyózó fáklyalángocskák lassan közeledtek. Ha az ember jól figyelt a szélre, még a beszéd ritmusát is megérezhette.

- Be. A. Pajtába – sziszegte Florian – De nagyon gyorsan!

- Tudni akarom, hogy kik azok! Rosszat sejtek!

- Én is. De lehetőleg nem akkor akarom megtudni, amikor keresztülverik rajtam a fegyverüket. Idehallgass, Christian, nem tudom, te hogy utaznál, ha tehetnéd – de békés idők járnak, így semmi értelmét nem látom, hogy miért róná az utakat egy zászlóaljnyi ember az éjjel leple alatt. Kinek lehet ilyen sietős… Úgyhogy: befelé – lódította az istálló felé kísérőjét – A falon nyilván lesz repedés, ahonnan kileshetsz; de ha nem muszáj, nem szándékom felfedni magam.