Mindig is úgy éreztem, összeillünk Tibivel. Bár homlokegyenest az ellentétje vagyok, ez engem cseppet sem zavar. Már az első pillanattól kezdve tetszik nekem.

Ő csendes, visszahúzódó, szereti nyugodtan szemlélni a világot. Akár órákig is képes a felhőket bámulni.

Én viszont állandóan csak mennék, pörögnék, buliznék.

Egyszer megpróbáltam leülni mellé, hátha engem is elvarázsolnak a felhők, de nem történt semmi. Csak halálra untam magam. Tibi viszont ott ült, és néma csendben nézte az eget. Legszívesebben összevissza puszilgattam volna, annyira aranyos volt.

Megkérdeztem tőle, mi olyan szép a felhőkben. Először csak hallgatott, aztán ennyit mondott: - Annyira isteniek!

Ettől kezdve én is egyre többet bámultam a felhőket, próbáltam valahogy úgy irányítani a lelkem, hogy megtaláljam Istent.

Nekem ez nem ment.

(Ne keresd Istent, úgy sosem fogod megtalálni. Önmagad keresd!)

Feladtam.

A dolog azonban nem hagyott nyugodni. Később megkértem Tibit, árulja már el nekem, mit ért azon, hogy isteniek a felhők, és én miért nem találom bennük Istent.

Tibi elmosolyodott, és ezt mondta:

- Azért nem találod, mert Istent magadban kell keresned.

Nem értettem pontosan, mire céloz, de már nem is érdekelt annyira. Aznap éjjel jól berúgtam.

Miközben a másnaposság tüneteitől kóvályogtam a lakásban, hirtelen mintha villám sújtott volna. Megvilágosodtam, azt hiszem. Rájöttem, hogy ha Isten bennem van, az azt jelenti, hogy én magam is Isten vagyok. Milyen megnyugtató gondolat! Akkor ezek szerint azt tehetek, amit akarok, nem kell félnem Isten haragjától.

Máris lenéztem előző éjjeli ivóbarátaimat, akik talán soha az életben nem jönnek rá arra, amit én tudok.

(Ha Istennek hiszed magad, valószínűleg nem vagy az.)

El is szaladtam Tibihez, hogy elújságoljam legújabb felfedezésemet. De Tibi kiröhögött.

- Rosszul értelmezed a dolgot – mondta. – Isten bennünk van, az igaz, de őt igazán meg nem értheted. Csak érezni lehet.

- És miből érzem? – kérdeztem. Már végképp nem értettem az egészet.

Tibi komolyan felém fordult, és így szólt:

- Ha igazán megérzed Istent, rájössz, hogy itt a földön mindannyian testvérek vagyunk.

Értőn bólogattam, de valójában fel sem fogtam, miről beszél. Meg már nem is érdekelt, Fáradt voltam, másnapos, nem volt nekem energiám ilyen filozófiai kérdésekre.

Hazamentem. Anyámék éppen vitatkoztak valami hülyeségen. Öcsém bezárkózott a szobájába, hogy ne hallja. Micsoda egy család!

Elindultam én is a szobámba, hogy zenehallgatással szakadjak ki kicsit a környezetemből. Ám félúton megdermedtem. Mi van, ha mindez Isten büntetése, amiért rossz úton járok? Mindig is egy boldog családra vágytam, de talán csak akkor jöhet ez el, ha tényleg megtalálom őt. Addig csak büntetni fog.

(Ha igazán tiszta a szíved, nem kell félned Istentől. Te magad vagy ő.)

Elmondtam ezt az aggodalmamat is Tibinek. Ő viszont csak sóhajtott. Biztos megint hülyeséget mondtam.

- Hát jó – szóltam. – Akkor mondd el, légy szíves, mit kell tennem! Egyedül nem tudom megtalálni Istent. Gyerekkorom óta imádkozom, de sosem hallgatja meg a kérésem. Tudom, rossz helyen keresem. De szerintem ha létezne Isten, legalább egyszer az életben teljesítené a kérésemet, hogy tudjam, létezik.

Tibi ismét sóhajtott, de nem válaszolt.

(Isten köztünk él, meghallgatja örömünk, bánatunk, kívánságunk, de nem avatkozik bele az életünkbe. Ahhoz ő túl nagy.)

- Meg aztán – folytattam, egyre inkább nekibuzdulva –, eddig még senkinek sem sikerült bebizonyítania, hogy Isten létezik. Ismertem egy srácot, aki kábé tizenöt évet áldozott rá, hogy bebizonyítsa. Összegyűjtött mindenféle írásos emléket, elemezgette a Bibliát, próbált összefüggéseket találni a való élettel, de nem járt sikerrel. Pedig ő aztán tényleg hitt benne.

(Isten egyértelmű. Nem kell őt bizonyítani, nem kell tételekkel alátámasztani. Még csak hinni sem szükséges benne. Van, és kész.)

- Aztán tudod, mi történt? Tizenöt év kutatás után a srác rákos lett, és meghalt. Na mármost, mondd el nekem, ha ez a te Istened valóban létezik, és itt van bennünk, miért engedte, hogy egy hű szolgája olyan fiatalon meghaljon?

- Talán ennyi volt a rendeltetése – válaszolt végre Tibi.

(Isten pártatlan, és sosem tesz igazságot.)

Hát persze, gondoltam. Tibi meg az ő bölcs meglátásai. De mit is várhattam volna? Mindig is különc alak volt. Talán ezért is lettem belé fülig szerelmes.

Eszembe jutott az este, amikor először találkoztunk. Tibit az egyik közös barátunk hívta el, nyilván azzal a szándékkal, hogy egy kicsit kimozdítsa őt a négy fal közül. (Tibi ugyanis önként vállalt remeteéletet élt.)

A hangulat remek volt, Tibi azonban egész végig csendben ült, míg a többiekkel vidáman nevettünk, és a nap érdekesebb eseményeit vitattuk meg. Néha belekortyolt a sörébe, aztán újra komoran nézett maga elé.

Később, amikor kettesben maradtunk, megkérdeztem tőle, miért viselkedett így. Rám nézett, és így szólt:

- A hangya, amelyik közben egy morzsát próbált feltornászni a kis emelkedőn, érdekesebb volt számomra. Megszámoltam, tizenkétszer leesett az a morzsa, de a hangya visszament érte, és újra próbálkozott. Tizenharmadszorra sikerült neki.

(Isten csendes. Nem kér, nem jajgat, nem dicsekszik, nem fuvalkodik fel. A magasztosnál alantasabb dolgok iránt pedig teljesen közömbös.)

Most bármit megadnék, ha Tibivel ezt megbeszélhetnénk. Biztos megérteném őt, ha nagyon akarnám. Mióta elment, egyre inkább úgy érzem, ő lett volna számomra az ideális társ.

De se híre, se hamva, már vagy fél éve. Senki nem tudja, hová mehetett. Még csak el sem köszönt senkitől. Lehet, hogy soha többé nem látom. Talán így rendeltetett, ahogy Tibi mondaná. De egy biztos: a Tibizmus eszméjét míg élek, terjeszteni fogom, hogy minél több ember rájöjjön, Isten létezik.

(Isten nem létezik.)